Hosszas várakozás után 2022. szeptember 2-án végre megérkezett a „The Sick, the Dying… and the Dead!” címet viselő új Megadeth album. Sorozatunkban az idáig vezető utat foglaljuk össze, hogy érthetőbb legyen, mitől és miért is vált olyan rendkívülivé a friss Megadeth opus, mely csak a műfaj alapműveivel emlegethető egy lapon.
Úgy tűnik, a 2010-es években Mustaine többször is megingott. Mert érzékelve a szűnni nem akaró rajongói követelést, illetve a kiadói, menedzsmenti szirénhangokat, időnként ismét elkezdődött a Rust In Peace felállás összeeszkábálásának kísérlete. A halva született projekt különböző stációinak járulékos veszteségeként, előbb az addig prímán működő – és az „Endgame” albummal remekművet készítő- Dave Mustaine – Chris Broderick – James LoMenzo – Shawn Drover felállástól kellett szomorúan búcsút venni. Majd az új évtizedben ismét született egy kínos stúdióalbum, mellyel másodszor is megpróbálták az idő kerekét visszafelé forgatni, persze sikertelenül.
Elsőként LoMenzo esett ki a képből, akinek távozása után állítólag maga Drover szólt David Ellefson-nak, hogy eljött az ideje ismét leülni, majd beszélgetni egy nagyot a másik Dave-vel. Nem tudni, mi járhatott Shawn fejében, de ezzel akaratlanul is megpecsételte az addigi felállás, egyúttal önmaga sorsát is.
Ellefson visszatérésével a Megadeth legénysége szinte azonnal hátramenetbe kapcsolt, majd jól felfűtötték a nosztalgiavonatot és maximális gőzzel kezdtek száguldani a múltba.
A 2010-ben lebonyolított „Rust In Peace 20th Anniversary Tour” anyagából persze koncertalbum és koncertfilm is készült, mely az igen lényegretörő, egyben profitmaximalizáló „Rust In Peace Live” címet kapta.
Szintén 2010-ben indult, szintén a nosztalgia jegyében, az úgynevezett „Big 4 Tour”, melyben az észak-amerikai thrash metal négy alapvetése, az Anthrax, a Megadeth, a Metallica és a Slayer koncertezett közösen. A nagy múltünneplés szófiai állomását rögzítették, majd többféle formátumban is kiadták. A közös produkcióhoz pedig értelemszerűen a Diamond Head legismertebb és legsikeresebb számát, az ős inspirációt, mint origót, az „Am I Evil?” metal klasszikust választották.
Közben MegaDave-ék stúdióba vonultak és elkészítették a „Th1rt3en” című 2011-es CD-t, melynek tizenhárom tételéből hat régebbi dalok, javarészt még a klasszikus felállás idejében született dalötletek újra felmelegítése (New World Order, Millennium Of The Blind, Deadly Nightshade, Black Swan), illetve videó-játékokhoz készült számok újraközlése (Sudden Death, Never Dead). Miközben a maradék is szemérmetlenül utal a dicső múltra, szinte tökéletesen szembemenve a „Rust In Peace”-től a „Risk”-ig terjedő korszak zenei innovációjával, előremutató újításaival.
Persze a banda ismét nagyon jó volt, Chris Broderick pedig csodákat játszott lemezre. Csak mivel ő -számomra- messze nem annyira karakteres gitáros, markáns saját világgal rendelkező géniusz, mint Al Pitrelli, ráadásul egyszer már elsütötte ezt a poént a Megadeth, másodszorra már nem sikerült elfedni a múltidézés kínos voltát. Legalábbis az én gyomrom nem vette be a dolgot. Pedig a tizenharmadik albumon is van pár jól sikerült darab.
Mégis, az összkép inkább cikinek tűnt, mint menőnek. Amit egy Megadeth szintű produkció nem engedhet meg magának. Ilyenfajta végkiárusításra szinte csak a hollywoodi pénzmágusok szoktak vetemedni, újabb és újabb bőröket lehúzva a legnépszerűbb brandekről, az egykori sikerfilmek hatodik-nyolcadik-tízedik részeivel megerőszakolva az adott franchise legkitartóbb rajongóit…
Majd mindezt tetézték egy újabb nosztalgiakörrel, ezúttal a „Countdown To Extinction” 20. évfordulója jegyében, majd a rákövetkező évben menetrendszerűen meg is jött az újabb indokolatlan koncertfilm és koncertalbum is a „Countdown To Extinction 20th Anniversary Tour” anyagából, a lényegre törő „Countdown To Extinction Live” címmel.
Mindez azért is megmosolyogtató, mert a Megadeth koncertek műsorának a gerincét már évtizedek óta a „Rust In Peace” és a „Countdown To Extinction” albumok szerzeményei adják. Bezzeg vagy szerencsére – embere válogatja- a „Youthanasia 20” turnékörre, illetve egy „Youthanasia Live” koncertalbumra már nem került sor…
Szintén 2013-ban érkezett a „Super Collider”, mely a „Risk” után a Megadeth második legvitatottabb stúdióalbumává vált. A címadó dallal ismét megpróbálták meghódítani a pop piacot, bár ezt ekkor már elsősorban a kiadói mókamikik meggyőzése szándékával tették, mint meggyőződésből vagy művészi indíttatásból. A multi ugye egyben kulti is, aminek még egy ilyen bölény sem mondhat állandóan nemet.
Mindenesetre a „Breadline” videó őszinteségével és szociális érzékenységével szemben most egy kamaszpanasz jellegű középsulis sztori, amolyan tipikus, vérciki, nyálas amerikai love sztori készült. Nagyjából pont az a sablonos agymosás, amivel szemben, amiféle kultúrterror és ízlésdiktatúra ellenében metalista rockerek lettünk anno. Ráadásul a „Super Collider” klipje happy enddel zárja a giccsparádét. Amin csak az javít némiképp, hogy Mustaine legalább bevállalta a tinik szerelmét ellenző, rosszarc lányos apuka szerepét…
Az anyag többi része is megosztotta a közönséget. De a többség véleményével szemben úgy vélem, hogy alapvetően nem rossz album a „Super Collider”, inkább csak bátor.
Néhol pedig kifejezetten meglepőnek tűnt a megjelenése környékén. Különösen a nosztalgiával elvesztegetett három és fél év esztendő által kiéheztetve az újra, az érdekesre, az előremutatóra.
Érdekes módon mégis a normál műsoridőt záró feldolgozás, a Thin Lizzy „Cold Sweat”-je lett az egyik legjobban sikerült tétel. Mustaine nem csak tiszteli és szereti a nagy elődöket, de rendszeresen meg is szokott emlékezni gyermekkorunk hőseiről. A Led Zeppelin-től Alice Cooper-ig, a Black Sabbath-tól a KISS-ig – időnként megdöbbentően jól elkapva az adott korszak és persze a dal lényegét.
Mindenesetre megvan annak a diszkrét bája, mikor egy metal album kapcsán, annak 3D-s borítója foglalja le a rajongók egy jelentős részét. Ahelyett, hogy a nyílt és erőteljes társadalomkritika, a világ bűneinek jogos ostorozása megerősítené bennük a kívülállást, illetve a nemet mondás bátorságában rejlő összetartozás élményt, mint egyfajta posztmodern szubkultúrális illúziót.
2014 második felében MegaDave ismét komoly betegséggel küzdött, gerincműtétre szorult, így egy darabig ismét nem tudott koncertezni. Novemberben – a közönség számára váratlanul- kilépett a bandából Shawn Drover, majd kicsivel később Chris Broderick is távozott. A hivatalos kommunikáció szerint művészi különbségek miatt ment szét az akkori formáció, de ezzel a lózunggal már akkor sem lehetett a rajongókat megetetni. Így hát a menedzsment gyorsan visszaütötte a labdát, miszerint két távozó muzsikust a Rust In Peace felállás újraélesztése kapcsán kialakult, és persze a csúnya-rossz közönség által gerjesztett, úgymond felfokozott várakozás frusztrálta…
Ma már persze senki számára sem lehet titok, aki hajlandó egy kis munkát beletenni a hitelesnek tekinthető források felkutatásába, hogy nyilván nem csak a rajongók áhítoztak, hanem valóban zajlottak a háttérben menedzsment szintű tárgyalások is az ügyben. Ami nyilván zavarta Droveréket, főleg, hogy sunyiban tolták az illetékesek a kavarást. Amolyan balkán brothers módra, szigorúan csak a hátuk mögött…
A madarak persze már akkoriban is azt csiripelték, hogy Broderick okkal követte Drovert, mert állítólag novemberre már annyira előrehaladott volt a felmelegített húsleves dolog, hogy már Nick Menza szerződésén vitatkoztak az ügyvédek.
Ha minden igaz, azon is bukott el a reunion, hogy Nick kevesellte a leendő részesedését. Úgy tudni, megalázónak érezte a többiekhez képest a leendő gázsiját, így kihátrált a projektből. Így volt, máshogy volt, Isten tudja. Mindenesetre erre ráment az egyik legjobb Megadeth formáció…
Persze ki tudja, egyáltalán mennyire gondolták komolyan a felek a dolgot. Menza akár törleszthetett is ezen a módon a korábbi megaláztatásaiért. Míg Mustaine később váltig állította, hogy nem tudott a dologról és ki is rúgta a menedzsment vétkesnek gondolt részét. Aztán, hogy valóban vétkesek voltak, vagy csak a helyzet szülte bűnbakok, vélhetően megint csak kizárólag a jó Isten tudná elmondani…
Több kör már biztosan nem lesz klasszikus Megadeth ügyben, mert Nick Menza 2016-ban elhunyt. A feltámadást követően pedig vélhetően egészen más nevekkel lesz majd aktuális muzsikálni, ha egyáltalán lesznek még a mai értelemben vett koncertek és metal együttesek.
Mindenesetre a következő időszakban, egészen 2015 áprilisáig, a két Dave magára maradt, két szék közé, az asztal alá esve a nagy lavírozásban. Végül Kiko Loureiro gitáros, Chris Adler dobos és számos vendégművész közreműködésével készítették el a 2016 januárjában megjelent „Dystopia” albumot, mely ismét megosztotta a Megadeth tábort, de javarészt mindenütt komoly közönségsikert aratott.
A régi rajongók – köztük én is- ismét céltalanul önismétlőnek, sőt, néhol egyenesen unalmasnak értékelték a zenét és túlságosan is biztonsági játéknak érezték az egész produkciót. Míg mások odáig voltak a gyönyörtől, hogy a számukra fiaskónak értékelt „Super Collider” után a banda végre visszatalált a jól bevált stíluselemeihez és sikerreceptnek számító sablonjaihoz.
Egyébiránt a „Dystopia” esetében legalább valóban jól ellensúlyozza a zenei, hangzásbeli innováció hiányát a körítés. Például a számos filmes élményt és utalást (12 majom, A hét szamuráj, Mad Max, The Walking Dead, stb.) magába sűrítő borítókoncepció, melyhez a klipes képi világ, illetve a deluxe kiadásokhoz tartozó szuper virtuális headset is szervesen kapcsolódik. Ha anno ennyi munkát tettek volna bele, akár még a „The World Needs A Hero” nyolcadik utasos utalása is működhetett volna, és nem egy lesajnálandó, izzadtságszagú erőlködésnek könyvelte volna el a rockszakma.
A világ persze maradt ugyanolyan, mint mindig.
Így hát igen jellemző módon éppen azért, a -Megadeth szinten mind zeneileg, mind szövegileg teljesen átlagosnak tekinthető- címadó dalért kapott a banda Grammy-díjat.
Tizenkét korábbi jelölés után, melyeken szinte kivétel nélkül erősebb szerzeményekkel kerültek az úgymond esélyesek közé…
2016-ban Dirk Verbeuren, a korábbi beugró-helyettes került a dobok mögé. Már vele kezdődött a tizenhatodik Megadeth stúdióalbum leendő tételeinek kidolgozása. De aztán egy olyan őrületes kört futott a világ, hogy sem a 2017-es stúdiózás, sem az egyre későbbre és későbbre tolódott megjelenési dátumok nem tudtak megvalósulni. Majd végül, mikor már mégis majdnem igen, a felállás változott, kényszerűen. Teher alatt nő a pálma.
Folytatjuk!
