2LP / CD, Century Media 2022
Az elmúlt négy évtizedben a Queensrÿche komoly kultusszá nőtte ki magát. Mint minden ilyen esetben, a rajongók egy része az ő esetükben is vallási fanatikusokat megszégyenítő szektás jegyeket mutat. Mindezt sajnos bátran tehetik, mert a finoman szólva is kacskaringós utat bejárt együttes – mint zenekar és mint brand is- elég ambivalens működést mutatott, illetve kommunikációt folytatott önnön aranykorának lezárását követően.
A végtelenül lojális és hagyománytisztelő old school heavy metalosok körében természetesen az 1983-as első EP és az egy évvel később érkezett „The Warning” LP számít etalonnak. A maguk szempontjából abszolút érthető álláspont, hogy miért is tartják máig oly sokan a kezdeti daltermést többnek és értékesebbnek az egész későbbi pályafutásnál. Más kérdés, hogy a magam részéről sosem értékeltem a maga súlyánál többre az epigonkodást. Márpedig a Queensrÿche vitán felül az NWOBHM alapbandák hatását tükrözi, nem ritkán erőteljesen élve is a nagy elődök jellegzetes megoldásaival.
A második szekértábor – ők vannak a legtöbben- a „Rage For Order”, „Operation: Mindcrime”, „Empire” albumtrió kritikátlan és elvakult híve. Mindezt azonban inkább a rossz értelemben művelve, kirekesztő módon elővezetve, ami a többi alkotás zsigeri elutasításával jár. Rajongók, akik furcsán azok. Ha egyáltalán azok. Mert úgy rajonganak a klaszikus felállás tagjaiért, hogy mellette esélyt sem adnak Eddie Jacksonék egyéb felvételeinek.
Pedig már önmagában véve is furcsa, ha valaki nem veszi a lapot, hogy a „Promised Land” nemcsak, hogy szerves része az önálló arculatot és stílust kiérlelő Queensrÿche aranykorszaknak, de bizony az ötödik teljes hosszúságú album jóval közelebb is áll az „Empire” szerzeményeihez, felépítéséhez és mondanivalójához, mint a ’80-as évek klasszikusai.
A „Hear In The Now Frontier” zsákutcás iránytévesztéséről, vagy inkább működésképtelen megalkuvásáról; valamint az alapvetően érdekes koncepció mentén elképzelt, de kellő akarat és befektetett munka nélkül kidolgozatlanul piacra dobott „Q2K” CD-k negatív megítélésében viszont nagyjából egységes a prog metal tábor.
Aztán megint összekuszálódtak a szálak. A felemás fogadtatású „Tribe” (valamint a „The Art Of Live” koncertalbum) sokaknál visszahozta a reményt, miközben az agyilag 1990-ben ragadt örök gyerekek továbbra is az „Operation: Mindcrime” és „Empire” szerzeményeket kérték számon Michael Wiltonéktól. Hát meg is jött az ilyenkor szokásos biztonsági játék: hátraarc és kinyújtott nyelvű buzgó fanservice.
Meglepő módon az „Operation: Mindcrime II” sokkal jobban sikerült, mint amire az azt megelőző évtized bukdácsolásai alapján számítani lehetett. Ráadásul a „Mindcrime At The Moore” sem marad el hangulatában vagy hitelességét tekintve az „Operation: Livecrime” élő verziói mellett.
Így hát ugyan kaptunk egy teljesen felesleges folytatást a korábban már szépen lezárt és kerek történethez, de mindezt olyan jó ízléssel tálalva, hogy a második rész mégiscsak példa lehet a sok hasonló, a régi nagy sikert újra és újra kényszeredetten előcitáló társulatnak. Miként azóta is egyfajta torz etalonként áll a dicső múltjukba veszett, elkeseredetten visszakapaszkodni vágyó előadók előtt.
(Továbbá messze nem mellékesen, a jó öreg Dio akkorát énekelt Dr. X szerepében, hogy a fal adja a másikat… Így akár még az is elmenne, ha sokkal gyengébbre sikeredett volna a kényszeredett folytatás, de így aztán meg főleg rendben van.)
A második rész, majd az ilyenkor „kötelező” dupla koncert mellett igen jól árulkodott az akkori csapat tanácstalanságáról, hogy gyorsan érkezett még tőlük egy szintén felesleges, sőt az időhúzást leszámítva teljesen funkciótlan feldolgozásalbum is. De végül csak elő kellett állni a farbával, színt kellett vallani, hogy merre az arra.
Az „American Solider” pedig annak rendje és módja szerint minden korábbinál jobban megosztotta a közönséget. Ez esetben pedig egy évtized sem volt elég, hogy letisztuljon kép. Vannak, akik ugyanolyan gyengébb eresztésnek tartják, mint a „befejezetlen” „Q2K” dalcsokrát. Mások, értelmes emberek, komolyan rajonganak érte, és többre tartják, mint az azóta kijött teljes kései Queensrÿche munkásságot.
Tehetik, mert a régóta belső feszültségektől szenvedő Queensrÿche produkció nemcsak, hogy ritka csúfosan állt földbe, de a szakítást megelőző „Dedicated To Chaos” lemezzel utoljára sikerült még minden korábbi várakozást is messze alulmúlniuk, egyfajta groteszk búcsúajándékként.
És ezen a ponton érkezünk el a harmadik szektához, a Geoff Tate imádók táborához. Akik nem csak, hogy „hivatalból” gyűlölik az új Queensrÿche pacsirtát, de fogadatlan prókátorként ráadásul képesek még a megkopott fényű, de továbbra is elvakultan bálványozott egykori frontember minden egyes rezzenését a mennyekbe prédikálni. Pedig ugye a mániás hevülettel kierőltetett „Frequency Unknown” a fasorban sincs a Todd La Torre éra 2013-as visszatérő, bemutatkozó CD-jéhez képest.
Majd ráadásként jött az igen fantáziadús néven, Operation: Mindcrime (jajj!) zenekarként piacra dobott trilógia, melynek hosszával csak a fárasztósága vetekszik. Az ember el sem akarja hinni, hogy ugyanez az ember alkotta, mint az azonos című alapmű dalainak kétharmadát, társszerzőként. Pedig lett volna kraft az új bandában is. Élőben hatalmasat hasítottak Geoffék a klasszikus Queensrÿche dalokkal. A zavaros (és végtelen hosszúságúnak tűnő) történet helyett inkább egy koncertalbummal kellett volna azt a korszakot is szépen learchíválni. No, mindegy…
Az anyabanda maradéka közben viszont nem csak a patinás név kizárólagos használati jogát szerezte vissza, hanem készített két olyan albumot, melyek köröket vernek Tate kései munkásságára. Már a „Condition Hüman” is igen meggyőzőre sikeredett, de az igazi nagy durranás a harmadik La Torre lemez lett.
Persze rajongói szinten a 2019-es „The Verdict” is igen megosztónak számít. De ez esetben sem szabad bedőlni a szóbeszédnek és hangulatkeltésnek. Az anyag megítélésére részben az eddig taglalt előzmények nyomták rá erősen a bélyegüket. Részben pedig ez az igénytelen és felszínes, beteg korszellem, mely nem hajlandó sem professzionális hangcuccra, sem minőségi hanghordozókra pénzt áldozni; miközben ráadásként az idejét és a figyelmét is sajnálja egy-egy album, mint összefüggő művészeti alkotás befogadására áldozni. Hát, pestiesen szólva: így jártak…
Mert bizony a „The Verdict” nemcsak azért vált a maga időszakának Empire-jává (értjük: Best I Can), mert a korábbi nagy albumokhoz hasonlóan a Queensrÿche ismét merészelt végre a korábbiaktól elrugaszkodó, aktuális és friss lenni. De bizony az utána következő zavaros világidőszak még inkább aláhúzta a sötétebb tónusú, de mégis furcsán bizakodónak ható hangulatait, illetve a dalszövegeken végighúzódó szemlélet szomorú időszerűségét.
És ezzel meg is érkeztünk a mába. Ahol is az új Megadeth opus mellett a „Digital Noise Alliance” számít a legaktuálisabb, ezért egyben legfontosabb metal albumnak.
Ha csak összpontszámot néznénk, akkor a CD / dupla LP megállna valahol 7 és 8 pont között. Köszönhetően elsősorban az abszolút értelmetlen, az anyaghoz semmilyen értelemben nem kacsolódó és ebben a környezetben teljesen idegennek ható „Rebel Yell” feldolgozásnak.
Viszont, ha kicsit jobban megkapargatjuk a dolgot, akkor nem csak arról van szó, hogy melyik friss dal melyik korábbi korszakra hajaz, egyfajta átfogó képet adva a továbbra is átjáróház-szerűen működő csapat negyven éves múltjából. De ha értő füllel hallgatjuk, akkor tényleg komolyan megdöbbentő, hogy a „Digital Noise Alliance” különbül foglalja össze az eddigi munkásságot, mint a „Live Evolution” a maga idejében. Ez már önmagában is komoly bravúr. Ráadásul a „The Verdict” sokak által gyűlölt grunge-os, alteres fő vezérvonala helyett ezúttal inkább a klasszikus metalra helyezték a hangsúlyokat.
A masszív Queensrÿche esszencia mellé pedig egy újabb adag korszellemet is kapunk a „Digital Noise Alliance” albumon. Melyet a visszatérő Mike Stone-nal megerősödött jelenlegi felállás ismét igen jó érzékkel detektált, majd öntötte egyfajta torz tükörképpé, hogy ismét aktuális művészi formában tárja elénk miként zajlik az emberiség agyatlan haláltánca, mint egyfajta genetikailag kódolt (DNA) kollektív öngyilkosság a biztos szakadék felé…
Mondjuk, annak is megvan a maga diszkrét bája, mikor egy meggyőződéses ateista addig szapulja a világunkban mindenhol fellelhető emberi gyarlóságot, míg fel nem sejlik előtte az öröklött bűn tanításának valódi lényege… Hát gyorsan elhúzza a függönyt, hogy jó neki a félhomályban, mert úgymond annyira megszokta már az élet árnyékos oldalát, hogy annyira már nem is vágyik a fényre…
Az egész albumnak – tehát nem egyes daloknak vagy kiragadott soroknak- hasonló a hatása, mint Roger Waters „Amused To Death” című klasszikusának. Vagyis az ihletett művészek jól látják a világban zajló kártékony, sőt gonosz folyamatokat.
Sőt, szinte sebészi pontossággal hatolnak a bajok gyökeréig, mégsem képesek a hatékony és tartós gyógyításra. Ugyanis addig hiábavaló számon kérni mások önzését és szeretetlenségét, míg az emberben saját magában is gyűlölet, letargia, reménytelen kilátástalanság dolgozik. Miként az ördögi erőket sem lehet ördögi eszközökkel tartósan közömbösíteni.
Külön pikantériája a dolognak, hogy az európai közönség számára jóval előbb vált a digitális mocsárban elérhetővé az album, mint hogy a rajongók kézhez kaphatták volna a jó előre megrendelt hanghordozóikat. Pedig a túlzott digitalizáció, mint a nagy testvértől való egyre erőteljesebb függés is része annak a folyamatnak, amitől a hamis eszméktől megszédült tömegek, önelégült önkívületben, szinte örömmel özönlenek önnön vágóhídjaik felé…
Ez tehát a „Digital Noise Alliance” aktualitása. Az apokalipszis előestéjének soundtrackje. Egy posztmodern eszmei mondanivaló, a végső eszmevesztést megelőző időszakban, éjfél előtt két perccel.
Zeneileg pedig az 1983 és 1994 között publikált, korábbi szerzeményeik világa dominál a „Digital Noise Alliance” dalfolyamában. Az összkép amolyan régisulis fémzene modern köntösben. Néhol kifejezetten az amerikai power metalra és korabeli westcoastra jellemző életerős, vérbő riffelés hallható, mely ráadásul nem áll meg dalonként egy bizonyos ötletnél, hanem valóban olyan progresszíven építkezik, mint egy-egy érdekesebb Kansas, Journey, Iron Maiden, Metal Church, Forbidden vagy Fates Warning szerzemény.
Sajnos mindez együttesen mégiscsak a kompozíciós munka rovására ment. Toddék annyira át akarták lökni az üzenetet, illetve közben zeneileg a dicső múltra visszautalva a rajongók kedvére is tenni, hogy már nem maradt elég erő, idő vagy akarat a „The Verdict”, az „Empire” – „Pomised Land” páros, a „Rage For Order”, az első „Operation: Mindcrime”, illetve „Tribe” dalokra jellemző fifikás aprómunkára.
Az „Operation: Mindcrime” első részét túlzottan is megidéző dalok (legfőképpen a „Hold On”) pedig olyan görcsös önreflekciók, hogy minden értékük és élvezhetőségük ellenére is inkább a Billy Idol feldolgozás lehúzó hatását erősítik, mint az album önállóbb arculattal rendelkező erősebb szerzeményeit.
Tovább árnyalja a képet, hogy Todd még mindig csúcsformában énekel, ami kétségtelenül jót tesz a felvételeknek. Mert bizony hiába érződik egyértelműen a mesterei hatása, ha a Queensrÿche előző korszakában nem csak a belső harcokkal kellett megküzdenie a kétfelé húzó társulatnak, hanem Geoff egyre inkább megkopó hangját, tehát az egyre fogyatkozó aktuális hangterjedelmét is időről-időre számításba kellett venni. Ha tetszik, ha nem, ez ténykérdés, amivel a bálványimádóknak is meg kéne már végre barátkozniuk.
Nyilván Bruce Dickinson sem hozza már azokat a magasakat, mint amiket mondjuk a „Live After Death” (Scream for Me Long Beach!!!) idején még lazán kiszakadtak belőle. Todd La Torre azonban jelenleg épp pályafutása zenitjén tündököl, így nem csak Billy Idolt énekel jobban Idolnál, vagy Geoff Tate-et Tate-nél, de az utolsó négy Queensrÿche albumot is elő tudja adni a koncerteken, megalkuvás nélküli, HardDisc-mentes változatokban, eredeti hangnemekben. Márpedig ez is egy fontos szempont egy olyan évtizedben, mikor egyre jobban öregszenek idoljaink, egyre inkább fogynak kedvenceink, ami talán az utolsó dekádja lesz a hagyományos értelemben vett rock és metal koncerteknek.
Ebben a Queensrÿche-ban még benne van öt-tíz jó év. Az újratervezés után kiadtak három jó és egy kimagasló albumot – nem kis teljesítmény ez az Úr 2010. esztendeje után-, amiket a koncerteken is meg tudnak szólaltatni ütőképesen.
A dalszövegekkel meg nyilván nem kötelező egyetérteni. Ha csak egy-két nótájuk funkcionál gondolatébresztőként is, kvázi extraként a zeneesztétikai élmény mellett, már megérte a „Digital Noise Alliance” felvételein, kiadásán, forgalmazásán, beszerzésén és befogadásán dolgozni. Ebből a nézőpontból viszont tízpontos a 2022-es Queensrÿche.
Győződjön meg mindenki maga, mit gondol róla! Feltéve, ha vannak még önálló gondolatai…
