Gospel-lemez – magyar előadóktól? Az eredmény ismeretében nem kockázatos máris leszögezni: nagyon is rendjén való ez a vállalás! És, nem csak azért, mert hiánypótló az anyag. Persze, azért is, de az most kevéssé fontos. Ha a CD-borítóra
pillantotok, azonnal megértitek, miért gondolom ezt.
Mert Horváth Misi és Gál Csaba Boogie neve alapból garanciát jelent a minőségre,
hiszen az igényességgel vegyes elkötelezettségük közismert a hazai blues
berkeiben. Igen, ott, jól olvasta, aki nem tudott volna róla. Azt viszont, hogy a blues
mennyire közeli rokona a gospelnek, éppen Misi és Boogie közvetítése segítségével
ismerhetjük meg a legpontosabban, legalaposabban.
Az alapállás pedig – az egyik lemezismertető összefoglalását lopva – az alábbi:
„Tizenkét igencsak régi dal némileg modernizált köntösben. Ezt kínálja a Gospel
Moments „I Belong To The Band” című albuma.” Konkrétabban: az „a műfaj kicsit
kevésbé ismert, puritánabb, bluesosabb oldalát mutatja meg”.
Mindez olyannyira igaz, hogy (példának okáért) a lemezanyagot nyitó, The Gospel
Train Is Coming című tradicionális dalból egy, a húszas évek közepén készült felvétel
is található a neten. Hozzá képest a gramofonlemez recsegésétől mentes darabok
kifejezetten fiatalnak számítanak. Mondanom sem kell, hogy egyik archív feldolgozás
sincs túl díszítve. Tudom, mert belehallgattam mindegyikbe.
Ha innen próbálok viszonyítási alapot nyerni a duó teljesítményéhez (hát, nem is az
Apácashow-ból), nem kell lepratelepet felkutatnom ahhoz, hogy leessen miattuk az
állam. Hiszen ez a duó csodát csinált!
Az szinte mellékes tényező, hogy a már említett nótában az érkező vonat hangjainak
hatásos megidézése kitisztítja a füleink hallójáratait, mégis: nem (csak) ettől jó a
lemez, hanem az efféléktől. Az ötletektől, és azok kreatív megvalósításától,
kivitelezésétől.
A műsor-választástól, amelyre a blues-fan hallgató is bizonyosan rábólint, a
személyes vallási elkötelezettségétől függetlenül. (Ha még sincs ilyen neki, az nem
jelent akadályt a muzsika befogadásában és élvezetében.)
A pozitív érzelmi töltéstől, amely akkor is átsüt az előadáson, ha nem pontosan érted
a dalok szövegét.
A gitár-szájharmonika duó szó szoros értelmében vett egymásra hangoltságától,
hiszen a játékuk olyan szorosan, pontosan és elbonthatatlanul épül egymásba, akár
a középkori várfal kövei. Ez utóbbi analógiát követve arra jutottam, hogy Boogie
gitározása és éneke tölti be az „építőmester”, az irányító szerepét, Misi pedig
szorgos „kőművesként” keresgeti és találja meg jó érzékkel az odaillő elemeket, tölti
ki az esetlegesen keletkezett űrt, mindenkor ügyelve a kivitelezés összképére, a
munka minőségére, időt álló voltára. Mintha világéletükben együtt dolgoztak volna
(pedig nem, meglepő módon). Természetesen még mindig a muzsikáról beszélek.
Arról a muzsikáról, amelynek a hangulatában egyfajta emelkedettség is érezhető, és
valamiféle spirituális tisztaság. Megidézi a nagy gospel-előadók szellemét, de nem
csak az övékét, hanem a rég volt blues-muzsikusokét is. És alighanem ez lehet a
Gospel Moments titka, ez adja a megoldó képletet az általuk kreált feladványhoz.
Más megközelítésben: ezek a fiúk úgy voltak képesek visszanyúlni egy régi-új
műfajhoz, hogy aközben egy pillanatra sem engedték el a sajátjukét, a bluest. Olyan
értéket teremtettek ők ketten (a néhány percre beszálló vendégeikkel együtt),
amelyet mindkét táborhoz tartozó (mindegy, mekkora létszámban létező) közönség
egyaránt díjazni fog.
A két klasszis muzsikus által létre hozott alkotás valahol olyan, mint a nemes óbor.
Alapjában véve talán nem különlegesség (hiszen bor az létezik, több ezerféle), de
ennek az ereje és a bukéja hatalmas. A léleknek olyan itala került most terítékre, ami
csakis és kizárólag ínyenceknek való.
Olasz Sándor
