A Neoton afrikai útja után Debreczeni Ciki az Omegában folytatta a pályafutását. Balázs Fecó és Som Lui ezért egy darabig még maradtak a zenekarban és Ambrus Zoltán (szintén ex-Record) dobossal kiegészülve zenéltek az átalakulásig, a formáció hátralévő idejében. De közben Lajos élénk szervezőmunkát is folytatott. Többek között többször beszélt RB Kapitánnyal, a folyamatosan szétesőfélben lévő Tűzkerék szólógitárosával, valamint a szintén végnapjait élő Metro együttes dobosával, Brunner Győzővel.
A legenda szerint, összeállásukkor azért választották a Taurus nevet, mert a négyből hárman úgymond a Bika-jegyében születtek. De ez nyilvánvaló tévedés. Elég az életrajzokat átfutni és máris kitűnik, hogy a négy tag, négy különböző hónapban látta meg a napvilágot. Sokatmondó tény a hazai zenei sajtó állapotáról és rockzenei könyvkiadás színvonaltanságáról, hogy mégis lejöhetett nyomtatásban e blődség. Többször is, mert sokan egymástól másolják, veszik át ezt a téves információt.
Egy másik, írásban megjelent pongyolaság, hogy az új együttes hivatalosan 1972. március 18-án alakult meg, hogyaszongya „a bika jegyében”, „azért lettek Taurus…” Adalékként egy érdekes adat: az MTV korabeli híradójának archívuma szerint 1972. március 15-én alakult „ismert zenészekből” „a Taurus EX-T 257582 együttes”. Ami híradás egyrészt időben mégiscsak közelebb volt az eseményekhez, mint a mostani közpénztemető, tudálékoskodó, de legalább belterjes konferenciázgatások. Másrészt ugye, március idusa a legkevésbé sem a bika jegyében van, már amennyire egyáltalán komolyan vehető az ilyesmi. Harmadrészt, aki egy kicsit is ismerte Lajost, az pontosan tudja, mennyire komolyan vette a szimbolizmust, így simán kitelt tőle, hogy úgymond „március 15-öt mondjon be” egy „lázadó” csapat megalakulásául…
Mindenesetre bármelyik dátumot is nézzük, az első magyar hard rock együttes projekt hamar komollyá vált.
A háttérben készültek a dalok, amikből aránylag sokat kellett nagy hirtelen megírni, majd a nulláról kezdve, alaposan össze is próbálni. Mert a Taurus legénysége úgy döntött, hogy csak és kizárólag új, saját szerzeményeket fognak előadni, ráadásul szintén kizárólag csak magyar nyelven.
Így a korábban már kigyakorolt, berögződött repertoárokból semmi sem jöhetett szóba.
Majd, miután Brunner 1971 őszén dobbantott a Metróból, a telefonszámát hozzátapasztották a zenekarnévhez, vagy a zenekarnevet a telefonszámhoz, hogy el tudják kerülni a hivatalos szervek részéről akkoriban rendszeresen tapasztalható adatvisszatartást. Illetve, hogy alapból könnyebb legyen a szervezés, mint az a Tűzkerék, Sakk-Matt, Record és a többi korábbi együttes esetében volt. (Továbbra se tévesszen meg senkit a hivatalos megalakulás dátuma, már jóval korábban beindult a dalszerzői munka és próbafolyamat!)
Brunner egyébként akkoriban a Sakál Vokálban volt, tehát az úgymond holt időszakban sem hagyott fel a haknizással. De Béla is játszott még 1972-ben is a kaotikusan változó felállású Tűzkerékkel. Tehát miközben a háttérben ezerrel ment a szervezés, nem csak az ötletgazda neotonos fiúk hajtották a pénzt és a csajokat, de a többiek sem tétlenkedtek.
Érdekesség, hogy már akkoriban olyan terveket szőttek, hogy a „személyes telefonhírmondó” szerepét idővel majd átveszi egy magnetofon, ahol a rajongók gépről hallhatják az együttessel kapcsolatos aktuális híreket. Tehát már 1971 végén, 1972 elején amolyan „üzenetrögzítős” hangpostában gondolkodtak, amivel érdemben meg tudták volna kerülni a Sakk-Matt és Tűzkerék együtteseket (is) tönkretevő média-bojkottot, illetve a bértollnokok általi lejárató hadjáratot is képesek lettek volna ellensúlyozni. Mindez nyilván komoly szándékot feltételezett és még komolyabb befektetést igényelt volna.
Egyes korbeli vélemények, tehát kortársak és szemtanúk megítélése szerint Győző talán már akkor -1971 őszén, tehát az ő részéről már egészen a legelejétől fogva- is Zorán úgymond „átmentésében” gondolkodhatott. De ezt később sosem erősítette meg.
Sem nyilvános interjújában, sem pedig olyan magánbeszélgetésben, illetve online kommunikációban, melyben magam is részt vettem, vagy amiről tudomásom, leiratom, képernyőképem lenne. Mivel ma már ő is az égi zenekarban üti a bőröket, vélhetően sosem fogjuk megtudni a teljes igazságot. Ha csak rá nem kérdezünk Jézusnál, persze csak, ha bárkit is fog még érdekelni ilyesmi a „nagy utazás” után. Amire azért – könnyű belátni- elég kicsi az esély…
A Taurus Ex-T: 25-75-82 együttes hivatalosan 1972 áprilisában mutatkozott be a Citadellában, egy zártkörű szakmai rendezvényen. Melyre „visszaemlékezve” a jelenlegi „szakma”, vagyis a magát annak gondoló kontárhad le is közölt már mindenfélét. Ezért sajnos az eseményről szóló irományokban mindenféle időpontot olvashatunk, például április 18-i, 20-i, 22-i és 30-i dátumokat, is… Mivel akkoriban nem tartottak vasárnap szakmai rendezvényeket, ráadásul 30-án zenekari sajtófotózás is zajlott, nagyjából úgy sakkozhatunk a megbízható forrásokból származó adatokból, hogy április 22. a legvalószínűbb dátum.
Itt is érdemes megállni és elgondolkodni egy kicsit azon, hogy vajon az úgynevezett szakma tényleg ennyire nincs képben? Vajon valóban fogalmuk sincs arról, amikről irkálnak? Ez esetben a Taurus időrendről.. Vagy például azért, hogy kelljen kifizetni a kiadványaikban szereplő fotósokat, illetve jogutódjaikat? Őszintén csodálkoznék, ha bármiféle erőfeszítés történt volna a művészi munkát alkotó fényképeszek, illetve fotóriporterek megfizetésének irányában. Sőt, már magán azon az alapvetően egyszerű dolgon is komolyan eltátanám a számat, ha valamelyik nagyokos egyáltalán ismerné a valódi főszereplők, mondjuk Bara István nevét. Csak ha már rocktörténelem…
Tehát a Taurus áprilisban bemutatkozott a nagybetűs szakmának, az akkori könnyűzenei kultúr-elitnek. Nem titkoltan egy nagylemez reményében készülve a nagy eseményre, melynek anyagát az azt megelőző sok havi kemény munkával alkották meg, majd csiszolták készre. Bő egy éves létezésük alatt valószínűleg pont harminc dalt szereztek, amiből akár két-három LP is kijött volna. Ebből, egy kivételével, van valamilyen tárgyiasult forrásanyag is. A Citadellában három dal hangzott el, majd a tagok külön-külön adtak interjúkat a sajtó megjelent képviselőinek.
Állítólag akkor és ott köttetett meg a bemutatkozó kislemezre is a szerződés. A „Zöld csillag” és „Szólíts meg vándor” című dalokat május végén, más források szerint nyár elején – vélhetően júliusban- meg is jelentette egy önálló Taurus Ex-T: 25-75-82 kislemezen az állami hanglemezgyár. Mindennek némileg ellentmond, hogy egyes lemezgyári papírok szerint már februárban megköttetett a szerződés. Mi több az erősen slendrián, tehát élből fenntartásokkal kezelendő adatbázisból egy február 28-ai, hétfői stúdiózás is kikövetkeztethető, ha nagyon akarjuk… De persze csak ökör hisz a Hungaroton könnyűzenei adatbázisának. Mert már így is annyi ismert hibát tartunk számon, hogy az közbotrány. Ami kártékony információhalmaz csak akkor tud még az eddigieknél is vadabb eredményeket produkálni, ha kellően hozzá nem értők turkálják tovább az eleve selejtes adatbázist…
Tehát a Taurus a Citedellában az öltönyösök és a sajtó előtt már megmérette magát és úgy tűnt, hogy átmentek a vizsgán. A hivatalos debütálásra, az úgynevezett közönségpremierre a Budai Ifjúsági Parkban került sor – a kint-rekedteket is beleszámítva-, tízezernél is több ember előtt, 1972. május 1-én, kirobbanó sikerrel.
Lajost ismerve, persze ezúttal sem volt semmi sem véletlen – sem a helyszín, sem az időpont. Hiszen két évvel korábban, 1970. május 1-én ugyanott adtak elsöprő erejű koncertet a Tűzkerékkel, mely az egész aznapi, „ünnepi”, vegyes esztrádműsort zárójelbe tette… Ezúttal pedig Radics Bélával karöltve a Taurus-szal söpörték le az őket követő produkciókat. Így az est főműsorának szánt Gemini koncert is elmaradt, a közönség szűnni nem akaró tombolásának, valamint az egyre erősödő „Ta-u-rus! Ta-u-rus!” és „Bé-la, Bé-la!” kórusnak köszönhetően…
Bár az utókorban a „bélázás” alapvetően a Taurus-hoz kötődik, ami teljesen helytálló és igaz, a valóságban azonban már a Tűzkerék első koncertjeitől fogva szólt a külvárosi szakadtak kórusától a „Bélát a pártba! Bélát a kormányba!” rigmus. Így, annak 1972-es újraéledése és felerősödése egyszerűen csak szépen rácsatlakozott a Tűzkerék gyengélkedései miatt pár hónapig csak parázsló Radics-kultuszához, a nosztalgia feléledéséhez, a Sakk-Matt – Tűzkerék – Taurus vonulat a közönség szemében azonnal beazonosított és mindvégig együvé tartozásához.
(Ezért sem igazán értelmezhető az utókor által ilyen-olyan korszakokra bontott „Radics-emlékkoncertek” ténye. Hiszen Béla mindenhova magával vitte a Hendrix- és Cream klasszikusokat. Miként a Tűzkerék-, Taurus- és Alligátor-szerzemények is mindig vegyesen kerültek őáltala előadásra. Vajon miféle megemlékezés lehet az, ami szembe megy a választott idol életművével és műsorrendjével?)
Mindenesetre kiválóan működött Radics Béla istenadta karizmája és az általa hozzáadott eszmeiség, illetve a Sakk-Matt – Tűzkerék – Taurus koncertprogramok. Beleértve a Taurus-ba már készen hozott, korábban megszületett kompozíciókat is.
Mert a gyerekek „a Béláért” mentek a Taurus Ex-T: 25-75-82 koncertekre, bármily kiválóságok játszottak is még mellette a csapatban. Nem véletlen, hogy a talán máig legnépszerűbb, sokszor lenyúlt Bara-fotón (mely eredetileg az ifiparkbeli bemutatkozó koncert sajtó beharangozójához készült, melyről szintén nincs még csak segédfogalmuk sem az állítólagos Radics tudósoknak…) Béla áll a gúla tetején, a Brunner-Balázs-Som térdelősor fölé magasodva. Miként a korai plakátokon, szórólapokon Radics Béla neve áll középen felül, majd Fecó és Som, egymás mellett középen, míg a dobos Brunner alul. Ez volt az a sorrend, mely tükrözte a sok tízezernyi ifjú zenerajongó akkori látásmódját.
A korabeli kórus egyébként eredetileg, első változatban azt üvöltözte a rakparton, hazafelé menet, hogy: „Tűzkerék a sztár, a Béla a király!‘”
Ezt egészítette ki, nem sokkal később, a többi, újabb változat. Ezek kellően csípték az illetékes és illetéktelen elvtársak szemét. Miként az alsó hangon nyolcszázezernyi gerinctelen feljelentgetőből, besúgóból és egyéb seggnyalóból is mindig akadt néhány, akinek akadt írógépe. Hogy a dunai szolgálatot teljesítő békaemberek ürgebőrbe varrt csodás kis dobozkáiról már ne is beszéljünk.
Tegyük hozzá, hogy a hetvenes évek pártállami apparátusával jó viszonyt ápoló Geminit sem volt éppen tanácsos lejátszani a színpadról. Miként a többi, tűrt, támogatott vagy épp egyenesen futtatott előadó sem repdesett az örömtől, hogy íme, itt van egy újabb supergroup, mely nagylemez nélkül is zsufi telt házat tud az Ifiparkban. És, hogy annak a csapatnak a vezéregyéniségét, egy általuk is mélyen lenézett külvárosi proli gyereket, már a legelső pillanattól fogva, nagylemez és tévészereplés nélkül is vehemensen isteníti a közönség. Hát még milyen kőkemény konkurenciát jelentene számukra, ha a Taurus együttesnek megjelenne egy-két LP-je is…
Ez utóbbi problematikát egyedül Som Lajos érzékelte a maga teljességében. A többiek sajnos nem vették elég komolyan a szakma irigységét. Vagy épp még asszisztáltak is a zenekaruk kicsináláshoz, az álmaik és a becsvágyuk által elvakultan, nem értve a művészvilágban zajló dolgok miértjét és mikéntjét. Nem véletlen, hogy a könyöklés, fúrás, boszorkánykodás és kiszorítósdi első körében éppen Lui került a célkeresztbe, nem pedig Béla vagy Fecó.
Folytatjuk!
