2022 elején Bíró Ica és a Stress együttes tagjai gondoltak egy nagyot, majd miután egyesítették az erőiket, a budapesti Legenda Sörfőzde Centerbe hirdettek két közös koncertet. A Metal Lady pedig jött, látott és győzött a retro metal hívei között.
Már a májusban lezajlott teltházas buli is őrületes sikert aratott. Bíró Ica, Lőrincz Tibi és a zenészek olyan hangulatot varázsoltak, ami a hazai metal hőskort, a ’80-as évek közepét-végét, illetve a ’90-esek legelejét idézte. „Csak bámultam, lestem, majd hanyatt estem…” Le voltam nyűgözve a kölyökkorom legszebb bulijait idéző old school előadásmódtól és a rég nem tapasztalt igazi heavys hangulattól.
De gondoltam kivárom a következőt is, hátha csak egyszeri dolog volt a közös előadás sikere és jó látogatottsága. Kíváncsiságból, nosztalgiából egyszer eljöttek a régi arcok – tartottunk egy újabb rendhagyó „osztálytalálkozót”-, majd szép csendben elül a dolog. Sok ilyet tapasztaltunk már – sajnos…
Viszont most, hogy túl vagyunk az erős szeptemberi etapon is, a második buli után már nyugodtan tényként lehet kezelni, hogy Icát és Tibikét szinte imádja az ilyesmire fogékony közönség és ez az időgépként funkcionáló speciális produkció életképes. Legalábbis a maga közegén belül mindenképpen. A Stress plusz Metal Lady koncertblokk szétfeszül az energiától, érdemi mondanivalóval is rendelkezik, melyre láthatóan-hallhatóan vevő egy szűk, de annál kitartóbb és fanatikusabb metalista réteg.
Mondjuk a Metal Lady annakidején is hasonló erővel robbant be köztudatba. Mai fejjel szinte már elképzelhetetlen, hogy az omladozó pártállam roncsai között éldegélve milyen hatalmas dolog volt, hogy egy ilyen extra jó csaj, élvonalbeli modell áll ki az ország-világ elé és vállalja fel teljes mellszélességgel, hogy közénk tartozik.
Mert az idő előrehaladtával egyre korruptabb és élhetetlenebb Kádár-rendszer a ’80-as évek végére ugyan már feladta a kulturális kisebbségek üldözését, de azért a beszólások, kellemetlenkedések mindennaposak maradtak. Rockernek lenni akkor még egy bevállalós, felvállalós, önmagadért kiállós, bátor dolog volt. Tétre ment. A többségi társadalom napi szintű kicsinyes megalkuvásaival szembeni lázadás. Amolyan ellenkultúrális törzsszövetség a meghúzódós kishitűség ellenében. Persze annak minden gyermekbetegségével, hibájával, tévedésével, vállalt hátrányaival együtt. Például, hogy kirekesztettek az iskolai, munkahelyi közösségekből. Különösen, ha kitüntetésről, előremenetelről volt szó. Már, ha egyáltalán felvettek szegecses-bőrös, baboskendős, hosszúhajú gyerekeket a karrier szempontból úgymond jónak számító, egyébként fojtogató légkörű, rohadt, szemét helyekre. Vagy például, hogy csak negatív színben és kontextusban jelenhettünk meg a tömegmédiában.
Mindemellett többnyire csajokból is csak „a dzsunga” jutott a rockereknek. Leginkább hátrányos helyzetű, kibírhatatlan helyzetekben létezni kénytelen, otthonról-intézetből menekülő, szerencsétlen sorsú lányok tartottak velünk. Meg azok bakfisok lettek még jobb híján, kénytelen-kelletlen rockerek, akik nem voltak elég jók a diszkókba. Szegény, sokszor megalázott csúnyácska lányok és kövér csajok jöttek tömegével a punk, rock és metal koncertekre. Aztán, ha már ott voltak, egy részük meg is szerette a gitárzenét, egy másik részük pedig még a szerelmet is megtalálta. Ha máshogy nem, csak rövid időre. Így történt, hogy egy idő után már nem csak a zenénk, a kinézetünk, meg a lúzernek tartott életmódunk miatt kaptuk a cikizést a többi korunkbeli sráctól, hanem „a reszli csajok” miatt is…
Erre jön egy bögyös álomcsaj, egy minden vitán felül álló csúcsbombázó, az egyik legismertebb hazai szexszimbólum, akit tényleg az egész ország ismer, akinek posztereire és kártyanaptárjaira fantáziál a komplett magyar férfilakosság, majd a maga határozott módján bejelenti, hogy ő is szereti a metal zenét, ő is metalos rocker. Ergo: mindenkinek kuss, vagyunk és maradunk is.
Persze bőven voltak még szuper csajok vasban és bőrben, akik többnyire az ismertebb zenészek körül zsongtak, rajzottak. Meg voltak még mindenféle férfiak, lányok és asszonyok is a koncerteken és a törzshelyeinknek számító klubokban. De az megint egy más szint, mikor az ország legszebb asszonya áll ki a nyilvánosság elé talpig szegecsben, bőrben és láncban, majd kijelenti, hogy a heavy metal és a hozzá kapcsolódó motoros szubkultúra Magyarországon is egy normális, legitim dolog. Márpedig Ica kiállása ezt jelentette a gyakorlatban.
Meg például azt, hogy az egykori osztálytársnőinket is elengedték végre a szüleik Pokolgépre, Ossianra, Eddára, Beatricére vagy Stressre is, nemcsak a kappanhangú nyalókagyerekek alávaló haknijaira. Vagy, hogy többé már nem kellett titokban hallgatniuk a „Garázs” műsort, nyugodtan leülhettek nyíltan, akár együtt is a rádiók elé. A popos szülők leánykái és fiacskái közösen a beatnik és hippy szülők által rockra tanított kamasz metalistákkal, punkokkal vagy hardcore thrasherekkel. Áttörte a gátakat az áradat, amihez Bíró Ica kiállása is hozzájárulhatott.
Bizonyos szempontból akkor sem értettem, miképp manapság sem értem Ica cikizését. Nyilván nem egy Rost Andrea, de a Metal Lady szerep egészen másról szól, mint egy-egy opera hősnője.
Radics Béla, Feró, Hobo vagy Schuster Lóri sem feltétlen csak a hangi adottságáért lett rock ikon. Hanem mert meg tudták szólítani és érzelmileg is érinteni a magyar ajkú közönség egy igen jelentős részét. Mert egy-egy adott időszakban valami olyasmit képviseltek, amire vevő volt a közönség, amivel egyetértett a nemzet java. És ami még ennél is fontosabb, a már életükben legendává érett frontemberek meg is tudták jeleníteni azokat a hősi, bárdi, tiborci, lovagi vagy épp udvari bolond archetípusokat, amelyekről énekeltek, akiknek a színpadon a bőrébe bújtak.
Bródy Jánost mindig mindenütt vastaps fogadja, mert daltulajdonosként őszintén, hitelesen és szellemesen adja elő saját szerzeményeit. Mert minden megnyilvánulásában önazonos. Mert az istenadta karizmája mellé ráadásként még finom iróniával, öniróniával fűszerezetten vezeti elő a mondanivalóját. Megkérdőjelezhetetlen hitelessége és önazonossága okán Tini munkásságát még azok is elismerik, akik merőben mást gondolnak a világ dolgairól, mint ő.
Bíró Ica szintén önazonos. Lehet szeretni, nem szeretni, a világról akármit is gondolni, de nem egy himihumi valaki, nem egy meghunyászkodó gyáva nyúl, nem egy köpönyegforgató ember. Egy jelenség, akit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ráadásul ő aztán tényleg megjárta a hadak útját és a rockhoz, blueshoz feltétlen kell élettapasztalat, a megélt történések.
A Metal Lady még mindig nagyon lelkes, még mindig keresetlenül őszinte. Még mindig ég benne az a bizonyos olthatatlan tűz, ami a metalhoz, mint műfajhoz elengedhetetlen.
Ráadásul Ica halál komolyan gondolja, amiket a dalok között konferál, ezért aztán a számok szünetében is hiteles a színpadról. Mert – sokakkal ellentétben- elhiszik neki, amiket mond, mert elfogadják Metal Ladynek. Mert 2022-ben is egy falkának érezhetik magukat, tőle még mindig elfogadják heavy metal testvériséget.
Mert ez sokkal fontosabb annál, hogy kit melyik média mennyire tol vagy negligál, önös érdekből. Vagy, hogy kinek hány oktávja van. Vagy, hogy ki hány hangot tud lefogni a gitárnyakon másodpercenként.
Szóval Bíró Ica, mint Metal Lady kapott anno egy albumnyi jó dalt a Pokolgéptől és Józsa Bélától – amivel jól sáfárkodott. Így hát végül úgy alakult, hogy az ellendrukkerek mindenféle – néhol jogos- ellenérve ellenére is beindult a szekér. Ugyanis ez az abszolút show business kompatibilis „metal úrnője” jellegű projekt az „Emberrabló lányok” című – egyébként nem túl jó– filmben is működött, miként a klipekben és a médiaszereplésekben is.
Mert a „metálos csaj” több volt, mint egy metalcica. Mert sokkal több volt, mint puszta zenei vagy énekesi teljesítmény.
Majd mikor bekerült a mélyvízbe, és már a Pokolgép brand vonzereje nélkül kellett felállnia a kisebb-nagyobb színpadokra, akkor is megállta a helyét. Legalábbis felénk mindig jó hangulatú bulik voltak a Mister X zenekar kíséretével. Bár érezhetően kisebb volumenben utaztak, mert miután feloszlott a Pokolgép klasszikus felállása, illetve megszűnt a filmhez tartozó és a projekt gerjesztette országos médiakampány, nem volt keret olyan léptékű turnézásra, amit egy ilyen szemrevaló, attraktív, dögös modellcsajra fel lehetett és fel is kellett volna építeni.
1994-ben még született egy újabb Metal Lady lemez, ezúttal a klasszikus felállású Ossian zenéjével, de az már nem tudta kifutni magát. Mondjuk eleve nem is volt annyira izmos, de komolyabb promóció, stabil médiajelenlét, valamint nagyszínpados, komoly látványelemekkel dolgozó országos turné híján esélye sem volt a sikerre. Márpedig egy ilyen, részben hair metal jellegű produkció mindig is nagymértékben támaszkodott a látványra, felhajtásra. Legalább annyira, ha nem még sokkal inkább a bulizásra helyezve a hangsúlyt, mint magára a zenei anyagra. De nem volt tovább.
Az Ossian is feloszlott, a tömegmédia is visszaállt a metallal szembeni zéró toleranciára. Azt hitték győzhetnek. Azt gondolták, mint pár évvel korábban a tanáraink, hogy ezt majd ki fogjuk nőni. Mind a közönség, mind Ica, mind a többi előadó. Hát hatalmasat tévedtek.
Bíró Ica bár sok évet kihagyott, mint Metal Lady a mikrofon mögött, de a színpadok előtt azért gyakran lehetett látni őt. Mert Bíró Ica tényleg szereti ezt a zenét, így az ezredfordulót követően is elő-előfordult a koncerteken. Ahol akkor is, azóta is voltak, vannak olyanok, akik emlékeztek rá, akiknek sokat jelentett a módszerváltás környéki kiállása mellettünk, mellettük. Ezért mindig akad néhány rocker, retro fazon, ritkaság és lemezgyűjtő, akik fotózkodnak vele, dedikáltatják a lemezeit, kazettáit, egyéb relikviáit. Ezért bizonyos szempontból talán időszerű is volt Bíró Ica Metal Ladyként történő visszatérése. Mindkét buli előtt-után tucatnyi rajongó állt sorban előtte az aláírnivalókkal.
Ica még mindig nagyon dögös, megfordulnak utána a férfiak. A hitelessége sem kopott az elmúlt időszak hullámvölgyei során. Sőt, inkább erősödött. Így a Metal Lady ismételt feltűnése a true heavy metal lángjának néhány tucatnyi őrzői között már elméletben is sikerre volt ítélve. Már csak egy alkalmas zenekar hiányzott, illetve a produkcióhoz megfelelő mennyiségű próba, hogy a gyakorlatban is robbanjon a metalbomba. Ami képes magával ragadni a kevésbé elkötelezett rockereket, illetve a produkciót szkeptikusan fogadó zenebarátokat és akár a kezdetben kajánkodó kívülállókat is.
Lőrincz Tibi és a Stress oda-vissza tökéletes választásnak bizonyult a Metal Lady kíséretére. Részint, mert Tibike is azon ultrahiteles, végtelenül önazonos metalista rockerek közé tartozik, mint például a végtelenül jóindulatú, kedélyes, minden gesztusában ős-metalos Derzsi Vezér, akinek épp ezért máig a kezeiből eszik a maga elhivatott közönsége. Ősrocker fazonja, a hőskort idéző kiegészítői és őrült gesztusai a magyar metal egyik legeredetibb fazonjává teszik. Nemcsak a Stress közönsége szereti nagyon, hanem az ilyen-olyan alkalmi beugrások és nosztalgia rock vendégszereplések alkalmával is mindig nyert ügye van. Lásd például az elmúlt évek parádés hangulatú bulijait a P. Mágnes együttessel, melyben az elmúlt ötven év rockslágereit rázzák meg újra az öregfiúk.
Másrészt a Stress jelenlegi felállása is bivalyerős. A srácok külön-külön is odavágnak, de együtt még inkább ütőképes a csapat. Baranyai Laci fazonban szintén nagyon ott van a szeren. A fellépő-ruhája nagyjából 1983-at, az első magyar heavy metal klub hangulatát és miliőjét idézi. Annyi különbséggel, hogy akkoriban még jóval kevesebben ismertük a Queensryche zenekart. Illetve, hogy azokban az években még álmodni sem mertünk ilyen jó minőségű szegecsekről, felvarrókról és egyéb kiegészítőkről. Deli Dávid dobossal betonkemény ritmusszekciót alkotnak. Ami ez esetben nem egy rutinból odavetett sztenderd szófordulat, hanem maga a nyers valóság.
Erre a régisulis heavys döngölésre jön rá a két bárdista, Fábri Laci és Hellenbach Bálint gitárduója, mely a Judas Priest hőskorát idéző szólómunkát, illetve kimagaslóan látványos előadásmódot jelent. Bálint inkább a hagyományos értelemben vett gitárhőst hozza, látványosan elővezetett virtuóz szólóival, illetve magával a fazonjával is. Míg Fábri „Neonlovag” inkább az őrületben jeleskedik. Persze Neonlovag Laci is marha jó gitáros, de született showmanként elsősorban mégis Tibike jobbkezének tűnik. Szavakkal leírhatatlan, milyen is az, mikor egy Stress bulin komolyabban elszabadul a jó értelemben vett pokol, mind a színpadon, mind az első sorokban. Azok a katartikus csúcspontok, az az őrületes feeling, amikor leginkább ők ketten öntik az olajat a tűzre.
Nem is értem, miért nincs már ennek a Stress felállásnak is albuma? Totális beleélés, hiteles előadásmód, lelkes színpadi munka, nagyszínpadra méretezett intrók, háttérvetítések, díszletek. Ezt a formációt már mind stúdiófelvételen, mind pedig koncertkörnyezetben rég le kellett volna archiválni. Amihez most, hozzájött még Ica is, akinek szintén nem ártana egy harmadik Metal Lady anyag. Akár önállóan, akár így együtt a bandával, mert a közös produkció hangulatos és megvan a maga múltban ragadt, a magyar metal hőskorát szívesen újraélő közönsége.
A Stress és Metal Lady közös fellépések amúgy pont úgy néznek ki, mint a hőskorszakbeli sztárvendéges előadások. Mint például mikor a ’70-es évek közepén a P. Mobil koncert csúcspontján, a legnagyobb hangulat közepette Bill vagy Hobo felment két-három számra, hogy csatlakozva Bencsik Samuékhoz, közös produkcióval koronázzák meg az estet, együtt söpörve be a sikert, a közönség lelkesedését és szeretetét.
Májusban Ica még csak két számot énekelt a srácokkal (Ébredj fel!, Egy falka, egy vér), melyhez ősszel jött még kettő (Legendák és mesék, Nélküled), illetve további két dalra, két Stress klasszikusra is fennmaradt még vokálozni (A tűz még ég, Neonlovagok).
A szeptember 24-i előadáson a „Nélküled” a néhai Lénárd Lacinak szólt, a közönség hangos egyetértésével és részvételével. Ha van valami az életben, ami őszinte és heavy és metal, azok pont az ilyen pillanatok.
Összességében minden elfogultság nélkül kijelenthető, nagyjából százötven idei koncert fényében, hogy mindkét előadás felüdítő élmény volt. Melyek nemcsak a Legendában, hanem országos szinten is az év legjobb koncertjének számítanak a maguk kategóriájában.
Még, még, sok ilyet még!
Fotók: Metal Lady Archívum, Jozé, Nagy Ajsa, Rigó Róbert, TTT Nemzeti Rockarchívum
