Mélyinterjú Szepesi Richárd zeneszerző-billentyűssel
A Ricsosszal, azaz Szepesi Richárd billentyűs-fúvós zeneszerzővel készült cikksorozatunk 3. részében a misszió egyfajta kiteljesedéséről számolunk be, ami egy hirtelen jött felkérés által valósult meg, és egy új formáció, az Ultima Sacra erdélyi útjáról, és Ricsosz ezzel kapcsolatos megéléseiről és gondolatairól szól.
Ricsosz, mi történt a legutóbbi beszélgetésünk óta?
Valami, ami alapjaiban változtat meg mindent. Erről talán most azért aktuális írni, mert ez a projekt elkezdett nagyon beindulni. Jönnek határon túlról a megkeresések. A korábban említett erdélyi turné nagyon jól sikerült, azóta már volt még egy, októberben.
Ennek hatására valahogy kezd bennem átalakulni az egész zenélésnek a meglátása. Régebben úgy képzeltem el, hogy egyszer lesz egy olyan zenekar, amivel szakmailag is, és minden szempontból meg tudom valósítani magam úgy, ahogy szeretném. Ez sajnos nem úgy jött össze, ahogy elképzeltem. Egyszerűen belefáradtam abba, hogy nulla közönség előtt, kis klubokban játszom – akár feldolgozásokat, akár a saját dalaimat-, szembesülve azzal, hogy gyakorlatilag senkinek sem kell az, amit csinálok. És nem azért nem kell, mert ne lenne jó – ezt a pozitív visszajelzések is igazolják -, hanem azért, mert nem jutunk el a nagyobb nyilvánossághoz, legtöbben azt se tudják, hogy létezünk.
Az emberek azt szeretik, amihez hozzászoktatják őket. Ahogy hozzá lehetett szoktatni őket az instant, könnyen fogyasztható, igénytelen elektronikus zenéhez, ugyanúgy hozzá lehetne szoktatni őket az igényesen meghangszerelt dalokhoz is.
Csakhogy, a kényelem-faktor világát éljük, ahol nem a minőség, hanem a mennyiség számít. Ez nem azt jelenti, hogy abba akarom hagyni a zenekarozást, de úgy érzem, az Ultima Sacra társulatban a Druida mellett találtam egy másik saját utat. Nekem személy szerint inkább amolyan zenei zsoldos, utazó zenész, vándor zenész-féle szerepet dobott a gép. Legalábbis, most így látom. Természetesen bármelyik zenekarral nagyon szívesen vállalok fellépést, de most úgy tűnik, hogy inkább az Ultima Sacra és az egyéni fellépések felé visz az élet.
Tudod, nagyon szerettem volna egyszer olyan bandában játszani, ahol nagy nevek vannak. Szerettem volna, mert számomra ez a „szakma” elismerését jelentette volna. Nekem nem jött össze, viszont olyan embereknek, akik az én dalaim által lettek ismertek, simán összejött. A teremtés nem mindig jár dicsőséggel. Nem az ő sikereik fájnak, de sajnos tény, hogy ha én keresem meg bármelyik kiadót/szervezőt, hogy van egy zenekarom, hiába tudják, hogy mind az Avatar-nak, mint a Szkítiának én írtam a legismertebb dalait, egyszerűen nem képesek elvonatkoztatni. És, sajnos zömében a közönség is pontosan ugyanilyen. Nem kíváncsiak az újra, csak a régi, megszokott dolgokra vevők. Egyszer a Nyugtalan zenekarral játszottunk Győrben, többnyire saját dalokat. A közönség – mivel nem ismerte ezeket – kiment cigizni. Amikor a „Zöld, a bíbor és a fekete” című eposzt elkezdtük, bejöttek, utána megint kimentek. Most, hogy Erdélyben voltunk, megtapasztalhattam azt, hogy nem ez a normális hozzáállás.
Miben más az ottani fogadtatás, és a közönség általában?
Mivel ott minden kulturális esemény az ő túlélésüket szolgálja, a magyarságtudat megmaradását segíti, ezért sokkal inkább vevők a produkciókra, mint itthon. Idehaza elindult egy „lassú szellemi kútmérgezés”, hogy Puzsér Robi szavait idézzem. Minden elérhető két kattintással, az emberek elkényelmesedtek, mert pillanatok alatt házhoz jön nekik minden. Már nem akarnak küzdeni semmiért. A magyar alapvetően nem ilyen nép alkatilag. A magyar az a nép, aki még mindig itt van a Kárpát-medencében, pedig ezrek és ezrek próbálták darabokra tépni. Hogy mi is pontosan a magyar identitás, arról nekem is csak sejtéseim vannak, nem állíthatom biztosan, hogy ennek a témakörnek bármilyen szinten szakértője vagyok, de hiszek abban, hogy az Univerzum nem hülye, és minden létezésnek oka van. Tehát, ha léteznek magyarok, akkor annak is van valami oka, valami fontosat kell, hogy képviseljünk a világban. Ami talán a legmarkánsabb, az a magyar nyelv. Mostanában kezdtem el tudatosan figyelni a magyar beszédet, a nyelvünket, hogy egy fogalomra hányféle szimbólumot tudunk használni. A magyar lélekről, a magyar identitásról annyit már sikerült megfejtenem, hogy asszociatív, és kreatív. Ezekre a tulajdonságokra pedig ahhoz, hogy egy ember, vagy egy nép valami pozitívat tudjon teremteni, nagyon nagy szükség van. Azért tartottam fontosnak, hogy beszéljek erről, mert az itt élő magyarok többségén – főleg a fiatalokon – azt látom, hogy szégyellik a magyarságukat. A kollektív öngyűlölet olyan szinten eluralkodott itt, hogy a magyar kultúra gyakorlatilag halálos betegségben szenved. És nemcsak a kultúra, hanem a magyar néplélek. Mert, aki nem becsüli, és nem értékeli magát, és nincs tisztában az erényeivel, az nem fog tudni életben maradni. Erdélyben ennek az ellenkezőjét láttam. Semmi öngyűlölet, semmi kényszerített bűntudat, csakis büszkeség, elfogadás, nyitottság, és kitartás. Miks Csabival beszéltünk arról, hogy mi tökéletesen megelégszünk azzal, hogyha Magyarország… illetve Nagy Magyarország magyarabb érzelmű felén tudjuk megélni azt, amiről mindig is álmodtunk.
Erdélyben természetesen jártam már kint más zenekarokkal, mint az Avatar, a Nem adom fel, a Karcolat, vagy a Szkítia. Azonban ezek már valamelyest ismert zenekarok voltak, míg ez a projekt Erdélyben indult útjára. Adott három ember, Szőke Timi, Miks Csabi és jómagam, akiknek elege lett abból, hogy mindig a háttérben kell maradnunk. Összehoztuk ezt a projektet, ami gyakorlatilag egy mini színházi előadás Csabi verseivel, és az én dalaimmal.
Hogy indult maga az Ultima Sacra formáció?
Az Ultima Sacra társulat először egy duó volt, Timi és én alkottuk, és annak az apropójából alakult, hogy sokan azt mondták nekünk, a kettőnk hangja elképesztően jól passzol. Emellé kellett persze hangszeres kíséret, és kapóra jött, hogy több hangszeren is játszom. Egyébként, Timivel már a legelső fellépésünk is nevezhető Ultima Sacrának tulajdonképpen. Ez a szereplés Pásztón történt, 2017-ben, a Magyar Kultúra Napján játszottunk fél órát, egy-két saját számot, illetve feldolgozásokat, Szörényitől és a Kőműves Kelemen balladától kezdve, egészen a Hitetlenség átkáig. Gitáron kísértem magunkat, de közben az mozgolódott bennem, hogy zenekarral kéne mindezt megvalósítani. Ez hol összejött aztán, hol nem, és egy idő után elkezdtünk belefáradni abba, hogy küzdünk, mint malac a jégen. A Druida is négy és fél év alatt állt össze abban a formájában, amit legutóbb láthattál. Próbálunk fellépési lehetőségeket szerezni, de egyelőre igen kevés sikerrel. Az ezzel kapcsolatos problémák vezettek végül ahhoz, hogy kitaláltuk, csinálunk egy akusztikus duót is, Ultima Sacra néven, erre az erdélyi turnéra.
Hogyan és milyen körülmények között jött ez a mostani felkérés?
Ez a turné úgy jött, hogy én a Vazul vére című rockoperában játszom, és volt egy Vazul vére akusztik miniturné 2018-ban, amit ugyanaz a Kökösi Attila szervezett, aki a mostani turnénkat is.
Ott ismerkedtünk meg, jóban lettünk, és 2019 januárjában meghívást kaptam, hogy szerepeljek a “Rendületlenül” című zenés történelmi játékban. Olyan neves előadókkal működhettem együtt, mint Rudán Joe, Vadkerti Imre, Fehér Nóra, a többi közreműködőt pedig mind brassói tehetségek közül válogatták ki.
2020-ban, közvetlenül a koronavírus járvány kitörése előtt, Attila felhívott azzal, hogy 2020 decemberére egy adventi turnét szervezne nekem. Mondtam, hogy ebben az esetben vinném Timit is, amire rábólintott. Igen ám, de mint tudjuk, közbeszólt a Covid, ezért ezt el kellett halasztanunk egy évvel. Sajnos a későbbre csúsztatott előadást megint csak a Covid húzta keresztbe. Mire én mondtam Attilának, hogy ezt az advent dolgot talán el kéne engedni, nem tudni ugyanis, még hány ilyen szériát nyeletnek le velünk ebből a Covid című szappanoperából. Ennek ellenére, megcsináltunk egy online koncertet Csabi stúdiójából élőben közvetítve, ahol egy szál Korg Trinity-n kísérem magunkat, ezt meg lehet tekinteni a Youtube-on is.
A brassói Korona Rádió, ami Kökösi Attila internetes rádiója, szintén közvetítette, és ezzel elindult az együttműködés köztünk. Volt róla szó, hogyha vendégszerepelni hívnak, hangosításra is szükség lesz, ezért adta magát, hogy jöjjön velünk Csabi is.
Az ő ötlete volt aztán, hogy csináljunk zenei alapokat, mert akkor mégiscsak jobban szól az egész. A vizuális hiányosságokat a tökéletesre törekvő hangzásmegvalósítással igyekszünk pótolni. Csabiról tudtam, hogy rendkívül jó verseket ír, amivel szeretett volna valamit kezdeni. Azt találtam ki, mi lenne, ha felépítenénk egy kerettörténetet, amit versekkel és dalokkal játszunk el. Neki nagyon tetszett ez az ötlet, ahogy Attilának is, aki ezen felül javasolta, hogy mivel június 4-e körül kezdődik a turné, milyen jó lenne, ha Trianon témakörében, egy nemzeti érzelmű, és töltetű előadás lenne ez. A kérését aztán továbbítottam Csabi felé, aki gyakorlatilag egy órán belül összerakta az előadást, és a kerettörténetet.
Mesélj kicsit az előadásról, és a történetről, melyet a darab feldolgoz!
Az előadás alapjául szolgáló történet egy olyan országrészben kezdődik, amit a 2. világháború előtt nem sokkal visszacsatoltak Magyarországhoz. Két fiatalról szól, akik egymásra találnak, szerelembe esnek, házasságot kötnek, jön a gyerekáldás, de a század megy tovább, dúl a háború. A srácnak el kell mennie harcolni, mert egyes elkényeztetett gyerek-lelkületű felnőttek úgy gondolták, hogy háborúsdit akarnak játszani. Elválnak útjaik a feleségével, a srác hadifogságba kerül, a lány ott marad várandósan. A gyerek megszületik, de hamarosan menekülni kell, mert elindulnak a magyarellenes pogromok. Az előadáson belül az Alvó emlék című dal szól erről, amely a szárazajtai, gyergyói, pozsonyligeti, és a délvidéki, Csurog környéki magyarellenes vérengzéseket énekli meg, és azt, hogy a szeretve tisztelt Európa milyen gusztustalan módon félrenézett, amikor ezek a dolgok történtek, és azóta sem kért senki bocsánatot. A lánynak menekülnie kell, gyermekével a karján, ez a Hazám felől című dalban van megjelenítve, ami szintén egy Druida szám. Azt a kérdést boncolgatja a darab, hogy megmaradnak-e az ideáljaik, tudják-e újrakezdeni, tudnak-e egymásnak segítő kezet nyújtani a határ két oldalán élő magyar emberek. Természetesen egymásra találnak az előadás végén a föszereplők, így végül is pozitív kicsengéssel zárul a történet.
Hogy fogadta a határon túli magyar közönség az előadást?
Ebben az évben már kétszer voltunk Erdélyben, júniusban és októberben, és összesen 10 előadást tartottunk. Mind a két turné csodálatos volt, fantasztikus közönséggel. Az ősbemutató Sepsikőröspatakon volt. A júniusi turné előadásainak felét unitárius templomokban rendezték meg, de volt egy református templom is Alsórákoson, valamint egy dálnoki művelődési ház, Apácán pedig egy csodálatos borospincében léptünk fel, mely voltaképp művházzá lett átalakítva, rendezvények céljára. Az októberi turné keretein belül megjártuk Brassót, Bölönt, Csíkszeredát és Bukarestet. Ezen a turnén, a brassói állomás a helyi magyar színházfesztivál volt, ahol bejelentették a Brassói Vándorszínház, az Összetartozás Színháza megalakulását. Az előadás alatti kivetítés az ő segítségükkel készült el, tulajdonképpen ez picit az ő első bemutatkozásuk is volt. Bölönben és Csíkszeredán szintén unitárius lelkész látott minket vendégül. Bölön egyébként az Unitárius Egyház Vatikánjaként is ismert, tehát mondhatjuk, hogy találkoztunk Bercivel, az unitárius pápával, aki egyébként egyáltalán nem az a szigorú, komoly pap, egy jókedvű, jó humorú, bölcs ember. De ugyanez elmondható az összes lelkészről, és az összes vendéglátóról, akivel Erdélyben találkoztunk. Mindenhol nagyon nagy szeretettel fogadtak minket. Ami még nagyon érdekes volt, hogy már a júniusi ősbemutatónk is úgy zárult, hogy az előadást követően együtt elénekelt magyar, és székely himnusz után nem akartak kimenni a templomból az emberek. Gyakorlatilag követelték, hogy játsszunk még! Úgyhogy miután lejátszottuk a Fohász című dalt, még három számot előadtunk Timivel, akusztikus gitár kísérettel, és ezentúl minden előadás vége így alakult, legalább egy ráadást mindenhol játszani kellett. Nagyon érdekes volt azt átélni, hogy egy teljesen ismeretlen trió, ami gyakorlatilag nem is igazán zenekar, ekkora sikert tud aratni. De egyben nagyon szomorú, hogy ehhez át kell lépni az országhatárt, illetve a gúnyhatárt, ahogy én hívom. Értem, hogy miért van ez így, mert odaát tulajdonképpen a kulturális túlélésük a tét, és gyakorlatilag ezeknek az embereknek úgy kell az együttérzés, a magyar szó, a magyar zene, a magyar dal, a magyar vers, mint a sivatagi vándornak egy oázis. Az identitás azért is fontos, mert ezen keresztül határozzuk meg, hogy kik is vagyunk valójában. Aki megtagadja az identitását, vagy nem meri felvállalni, az nem fogja tudni megélni az önazonosságot. A gyökértelen fa nem marad sokáig életben.
Mindenki elvárja, hogy tiszteljék az ő hagyományait, az ő fájdalmait. A magyarok is ugyanezt várják el a világtól. Mi ezen dolgozunk.
Felemelő volt az erdélyi fogadtatással szembesülni, mert az én 28 évem alatt, amióta kitaláltam magamnak ezt a marhaságot, hogy zenészesdit fogok játszani, soha nem éreztem ilyen mértékű szeretetet egyetlen koncerten sem. Most már tudatosan csak olyan dolgokban veszek részt, ahol képes vagyok megélni az önazonosságot.
Ebben a produkcióban pedig maximálisan megvan erre a lehetőség, mindhármunk számára.
Nagyon sok zenekarban játszottam, ahol mások álmait szolgáltam ki, és nagyon sok olyan zenekarvezetővel találkoztam, akik úgy gondolták, hogy ők helyeztek engem a közönség tenyerére, és nekem mennyire hálásnak kéne lennem azért, hogy ők engem felemeltek. Ezek egyike sem az én álmom volt. Néhány évvel ezelőtt úgy döntöttem, hogy változtatni fogok ezen, és tudatosan csak olyan produkciókban veszek részt, amelyekkel azonosulni tudok, vagy ami maximálisan az enyém. Hajlandó vagyok mások álmait támogatni, addig, amíg azt érzem, hogy meg vagyok becsülve. De közben megélem a sajátomat is. Az Ultima Sacra mindhármunk álmainak a megvalósulása.
Mik ezek az álmok?
Timi világéletében énekesnő szeretett volna lenni, és szeretne csak ezzel foglalkozni. Ez nem azt jelenti, hogy ebből akarunk mind a hárman horvátországi villát venni, vagy az a fő célunk, hogy 0-24-ben mi folyjunk a csapból is. Valahol ezt az egészet szolgálatnak fogjuk fel, de az hogy mi szolgálatként tekintünk erre, még nem jelenti azt, hogy hülyének is lehet nézni minket. Magyarországon sajnos divat nem megbecsülni a zenészeket, van egy olyan érdekes, furcsa, ferde felfogás, miszerint a zenélés valamiféle úri huncutság, amit nem kell megfizetni, mert a zenészek úgyis tele vannak lóvéval.
Nem kell mondanom sem, hogy amikor az egész koronavírus járvány elindult, elsők között a zenészek és a roadok, a zeneipari szakmabeliek voltak azok, akiknek a lába alól kihúzták a talajt, és rengeteg olyan fröcsögő, gonosz, és rosszindulatú komment jelent meg, hogy “el kell menni dóóóógozni”. Erre mindig azt szoktam mondani, hogy a zene sem a csapból folyik, azt valakinek meg is kell csinálnia.
Beszéljünk még egy kicsit az előadás zenei részéről, hogyan készültek az alapok, milyen forrásokból merítettél?
Az Ultima Sacra előadásaihoz, a zenei alapokat 75%-ban teljesen egyedül csináltam. Volt 4 dal, amit innen-onnan összeszedtünk, a volt, és jelenlegi zenekaraimtól. A Fohász, és a Lélekválasz Druida számok, ezeket a Druida zenekar tagjai játszották fel. Az Alvó emlék című szerzemény a Nyugtalan zenekar repertoárjából való, a dobokat egy billentyűzet segítségével Csabi kérésére újrajátszottam. Itt Kenyó Gábor működött közre szólógitáron, és Hajdú Oszkár basszusgitáron. A nyitó dal, a Magyar Requiem, ez egy volt zenekarunknak, a Dévának a száma volt, itt is újrajátszottam a dobokat. Erre egyébként ennél a két dalnál azért volt szükség, hogy a dobhangzás minden számnál egységes legyen. A közreműködők itt a Déva zenekar tagjai, azaz Király Márta billentyűs-énekes, aki sajnos 2 évvel ezelőtt, nagyon fiatalon eltávozott közülünk. Testvére, Király Mátyás játszik szólógitáron, és Horváth Balázs, Balu volt a basszusgitáros. Az összes többi dal minden sávját én magam játszottam fel.
Ahogy a szavaidból kivettem, az Ultima Sacra jelen pillanatban talán még inkább szerelemgyerek, mint a szívedhez szintén nagyon közel álló Druida zenekar. Mik azok a dolgok, amit hárman megtaláltatok ezzel a felállással, mi az, a fentieken kívül, amiért ilyen sokat jelent számodra, számotokra?
Mind a kettő szerelemgyerek, de mind a kettőt másért szeretem. Először is, mondjuk ki: az Ultima Sacra társulat kétharmada annyit lát előre, mint hátra. Vakok vagyunk, mint a denevér. Timi igazából az énekhangján kívül még azt teszi hozzá ehhez, hogy amikor nekem tele lesz a pisztolyom bizonyos dolgokkal vagy akár Csabinak, ő tartja bennünk a lelket és nagyon sokat segít az adminisztratív dolgokban is.
Ő a lélek, Csabi a motor, én pedig a kreativitás. Így alkotunk hárman kerek egészet, és Timi a szemünk gyakorlatilag. Az előadás zenei részét viszont tulajdonképpen a két vakegér rakta össze, haha! Itt valójában mindenki meg tudja valósítani az álmait. Csabi nagyon szeretett volna egy olyan helyet, ahol ő letelepített cuccal zenekarokat hangosíthat, szeretett volna egy ilyen klubban dolgozni… Sajnos nem jött össze neki. Nagyon sok olyan program és szoftver van, amit nem akarnak akadálymentesíteni a fejlesztők, mivel mi, látássérültek nem képezünk olyan piaci rést, ami miatt megérné ezzel foglalkozni. Tehát, fogadjuk el, hogy ilyen az evolúció, hallottam már ilyet is. Csabinak is nehéz volt, és nekem is, aki nem egyszer megkaptam, hogy problémaforrásként ne álmodjak arról, hogy ismert zenekarba kerülhetek, maradjak hobbista szinten inkább, játsszam „2 forintért a Kétforintos dalt”, és még hozzak közönséget is! Bevallom, ebbe nagyon belefáradtam, mint ahogy Timi is. Ami azt illeti, ha választhatok, inkább látom magam egy olyan zenésznek, aki ugyan nem lát, ezért bizonyos dolgokat nem tud megcsinálni, de minden a fejében van, nem papírból olvassa a szöveget, és vannak saját ötletei, nem halott zenész legendák életművéből élősködik.
Ha érvényesülni akarsz, tudnod kell, hogy miben vagy gyenge, de azt is, hogy mi az erősséged. Az önismerethez nemcsak a hibák, hanem az erények ismerete is hozzátartozik. A nélkül senki nem tud pozitívat teremteni.
Mert pozitív önismeret nélkül eszköztelenek vagyunk.
Az Ultima Sacra azért is egy nagyon szerencsés elegy, mert itt mindenki megvalósíthatja az elképzeléseit. Csabi egyszerre hangosító, költő, és zenei producer, és tegyük hozzá, hogy ráadásul a videókat is – amik az eseményről megjelennek- Csabi szinkronizálja össze a vonalból felvett hanggal, és mindezt vakon! Ehhez nekem nem lenne türelmem… Én a zenéért felelek. Ebben az előadásban van számos dal, amit már ismerhet a közönség, és jópár olyan is, ami még korábban nem találta meg a helyét. Timi koronázza meg az egészet, a csodálatos hangjával, és az egyéniségével. Ezzel az éteri, kicsit földöntúli energiával, amit ő képvisel.
Végezetül foglald össze kérlek, mik a legfontosabb jövőbeli tervek, amik már biztosnak látszanak!
2023 februárjában a Felvidéket látogatjuk meg, majd egy hónap elteltével újra Erdélyországba látogatunk: március 15-re felkérést kaptunk egy, a témával foglalkozó zenés történelmi játék elkészítésére, és 2024-ben a tömösi csatáról szóló rockopera elkészítésére, aminek a munkálatait jövő márciusban, ha a történelmi játék megvalósult, el is fogjuk kezdeni.
Ami pedig a Druidát illeti, a zenekart legközelebb a MoonHead Prog feszten láthatjátok-hallhatjátok 2023. január 21-én, szombati napon, a Legenda Sörfőzde színpadán.
