Kiadó: JVCKenwood Victor Entertainment, earMUSIC – 202III

Vigyázat, ezek a kutyák még mindig harapnak!

Sokféle felállás elfogadott a rock/metál berkekben, de valljuk meg őszintén, a társas zenélés egyik csúcsa – a könnyűnek éppenséggel nem nevezhető zenei műfajok közt is -, az ún. power trió. (Szép magyar szóösszetétel.) Még anno Hendrix emelte át a dob, bőgő és valamilyen szólóhangszer alkotta kombót a jazz-ből -az Experience révén – és persze Claptonék a Cream-mel gyorsan csatlakoztak hozzá. Ezt a vonalat vitte tovább aztán a Rush, ELP és a Police vagy éppen a Kings’X, a Nirvana és persze a Muse, hogy más stílusokról is ejtsünk szót. Kevesen művelik ezt a műfajt és valljuk meg nem véletlenül. Olyan magas szintű hangszeres tudást és ezzel együtt hatalmas zenei alázatot is követel, amit hosszú távon nem egyszerű kivitelezni. Ugyanakkor van jó oldala is ennek, hiszen a pénzt csak háromfelé kell osztani! (Ez volt a vicc helye!) Elképesztő egyébként, hogy múlik az idő. Csak most, hogy a „Kutyusok” (Richie Kotzen-Billy Sheehan-Mike Portnoy) harmadik lemeze megjelent, tudatosult bennem, az idén már tíz éves a debütáló albumuk és az előző sorlemez is legalább nyolc éve jelent meg. Nem mintha hőseink unatkoztak volna, hiszen a három zenész projectjei – ebben az élen Portnoy mesterrel – lefedik a fél hard rock/ metal szcénát.

A Xanadu című beköszönő dallal – amelyet 21. századi szokás szerint azonnal klippen is élvezhettünk – egy kicsit megijesztettek a fiúk, mert számomra túlságosan is kiszámíthatóan történik benne minden. A jól bevált gitár-basszus unisono-tól kezdve, a csak dob+basszussal kísért verzék és egy jól eltalált refrén, erőteljesen az előző lemez Elevate c. dalára emlékeztetett. Amikor azonban nem sokkal később megérkezett a Mad World és végül február III-án a teljes lemez, már az első meghallgatás után megnyugodtam. Nem tudom, hogy én változom, vagy a világ követeli ki belőlem a változást, de már nagyon ki voltam éhezve egy ehhez hasonló lemezre. Olyan albumra, amelyen az előadók nem patikamérlegen rakják össze a dalokat és a gitáros, ha kell, perceken keresztül szólózik. Az egyik pillanatban zúznak, a másik pillanatban pedig olyan szintű jazz/funky/fúziós dallamokat és vokálokat eresztenek el, hogy leteszem a maradék hajam is.

Ezen a lemezen minden dalnak saját karaktere van és vigyázat(!), sosem szabad bedőlni az első benyomásnak, mert a hangulatok úgy változnak egy dalon belül is, mint az időjárás egy szeszélyes tavaszi napon. Például az említett Mad World Van Halen-es bevezetés után komoly „fekete” hatásokat mutat a refrénjében, a középrészben pedig, ha levehetnénk a gitárról a torzítást, akkor vegytiszta R’n’B-t kapnánk.

A Breaktrough egy kiadatlan Police nótaként indul, kicsit vártam is némi reggae-s belassulást, ehelyett azonban néhány Prince-es gitár lefutás érkezik, na meg egy erőteljesen rockos középrész. A Rise valószínűleg lecsúszhatott egy régi Hendrix albumról, de a King’s X-es Doug „Dug” Pinnick előbányászta valahonnan és kölcsönadta a srácoknak, csak előbb felénekelte a verzéket. Itt kell megemlítenem, hogy Richie Kotzen elképesztő változatossággal énekel. Hangjában ott van Chris Cornell érzelmessége, Glenn Hughes üvegrepesztő magas hangjai és a régi Motown énekesek soul-os, funky-s melegsége is. A nótában ráadásul úgy bukkan elő Billy Sheehan basszusgitárja, mint egy bálna, mikor feljön levegőt venni. Nem lehet nem odafigyelni rá.

Jó pár meghallgatás után azt kell mondjam, egyik személyes kedvencem a Stars, amelyben a U2 játszik együtt a Pink Floyd-dal. De még hogy?! Kotzen szólója tényleg elvisz a csillagokba. Őszintén szólva, évek óta várok egy ilyen teljesen elborult, technikailag mégis tökéletesen kivitelezett „gitárzsibbasztásra”. Itt Mike Portnoy is igyekszik felzárkózni ötletességben a társakhoz. Számomra sajnos kevés sikerrel. Egyébként a lemez talán egyetlen negatívumát érzésem szerint Portnoy produkálja. Mielőtt bárki is azt gondolná, hogy le akarom szólni ezt a dobos istenséget, megjegyezném, hogy Mike „eddig vagy 20 bandában játszottam” Portnoy tényleg fantasztikus progrock/metal ütős. Én már azon is csodálkozom, hogyan tud egymás utáni hetekben, hónapokban teljes szetteket elővenni a memóriájából és hibátlanul ledobolni 20-30 perces dalokat is. De! Muszáj megjegyeznem, hogy ezt a stílust nem érzi. A dobtémáira simán rá tudnám pengetni sok-sok Dream Theatre dal gitártémáit. Egy másik univerzumban – csak kíváncsiságból – meghallgatnám ezt a lemezt úgy, hogy a bőröket Chad Smith (RHCP), vagy uram bocsá’ Jeff Porcaro, esetleg John Bonham püföli. Szóval nekem hiányzik a játékából az a „swing” – vagy nevezzük úgy, zenei „pontatlanság”, amitől a Zep olyan nagy volt. Bonham együtt élt a zenével és nem metronómként működött közre. Vicces példa: a Xanadu végén hallani, hogy Portnoy elejti, vagy ledobja a verőit. Ez akár humoros is lehetne, sőt fokozná a dolog élő jam jellegét, ha Mikey fiú nem harangozta volna be előre egy halom interjúban. Hát, ennyit a spontaneitásáról.

Egyébként pont a következő dalban, a Pharaoh-ban hiányolom legjobban Bonzó irdatlan ütéseit, mert bizony itt Sheehan igen hatásoson osztja a lapokat. És milyeneket! Kotzennel együtt olyan muzsikálás folyik, hogy lelki szemeim előtt már látom őket a színpadon, ahogy újra beindítják a „Léghajót”. A srácok „lazításképpen” Gaslight címmel lenyomják a jól bevált Shyboy (Dave Lee Roth Band) – Addicted to that rush (Mr.Big) páros újabb epizódját. Ez nekik igazából csak ujjgyakorlat, mi viszont sokadszor is élvezhetjük.

Egy újabb csodás szín következik az albumon, a Lorelei képében. Ez a dal zenéjében és szövegében sem szokványos rockdal. Inkább talán valamiféle felgyorsított delta blues sejlik fel, de csak valahol nagyon mélyen, a dal gyökerei között. Gyönyörűséges a kórus rész gitár-ének unisono-ja és nem kevésbé szép az érzelmes gitárszóló sem.

A záró Red Wine-nál nem tudni, hogy a Smith/Kotzen együttműködés nem múlt el nyomtalanul Richie életében, vagy csak Portnoy Kiss fanatizmusa hozta elő azt a szaggatott riffet, amely végigvonul az egyébként 7:38 perces nótán. Kotzen gitározása itt is letérdelteti a konkurenciát. A helyzet az, hogy vele kapcsolatban ugyanazt érzem, amit a múlt hónapban elhunyt Jeff Beck esetében. Ezek az emberek nem gitároznak, ezek zenélnek. Beskatulyázhatatlan és mégis ízléses, izgalmas és egyben fenomenális. Billy Sheehan pedig egy olyan különös állatfajhoz – legyen stílusosan kutya – tartozik, aki minden pillanatban érzi, mennyi az elég, és mivel mindenki tudja, hogy ő a világ egyik legjobb játékosa, nincs miért versenyeznie. Minden hangja élményszámba megy. Ráadásul a három kolléga egyben barát is, erről tanúskodik például egy vadiúj Instagram poszt, ahol éppen együtt nézik az NFL döntőt. Ez persze még nem perdöntő, de a lemezen nyújtott együttes teljesítményük annál inkább.

Mi a tanulság? Talán az, hogy ezt a lemezt mindenkinek egyedül kell felfedeznie és bizony nem elég csak ráköszönni, „hello, hogy vagy?”, hanem figyelmesen végig kell hallgatni, vajon ez a három zseni mit gondol a zenéről és a világról 202III-ban. Aztán remélhetőleg hét év után élőben is találkozhatunk majd újra!

S.G.  – 202III. 02. 1III.