H-Music
Merész kezdeményezés az „elefántbanda” részéről, hogy Máté Péter emblematikus dalait rock köntösbe öltöztesse. Tizenhárom jól ismert szerzemény, zömében sláger került a Karthago klinika szakembereinek kezébe, ahol óvatos ráncfelvarrás következtében nem csupán megfiatalodott, de hangszerelésileg alaposan meg is keményedett. A Máté Péter in rock! feldolgozásalbum egyfelől méltó emléket állít a zseniális énekesnek-szerzőnek, másfelől a dalok ez által is tovább élnek.
A Máté Péter díj tavalyi átvétele ültette el a gondolatot Szigeti Ferenc zenekarvezető-gitáros fejében, ha már kitüntetés, hát készüljön egy teljes albumnyi anyag a nagyon korán, harminchét évesen elhunyt kiváló énekes-zeneszerző dalaiból. Amely egyszerre Máté Péter és hard rock. Méghozzá a zenekar west coastos, ha úgy tetszik – önmeghatározásában –, „zöldbozót rockos”, ötszólamú vokálos, immár negyvenhárom éve kitartóan művelt stílusában. Adott tehát a koncepció, azaz a minden ízében klasszikus, hagyományos rock hangszerelés és persze a feldolgozandó dalok, amelyekről az ötletgazda zenekar alapító ki is jelentette, hogy nem szeretnék fenekestül felforgatni a neves slágerszerző emblematikus műveit. Mindez megfejelve azzal a cseppet sem elhanyagolható körülménnyel, hogy anno 1983-ban épp Máté Péter hangszerelte szimfonikusokra Karthago Requiem című opuszát a villachi fesztiválra. Amelyet ennek (is) köszönhetően sikerült megnyerniük a karthagós fiúknak.
Ízlelgessük tehát a lemez címét: Máté Péter in rock! Amely akár félreérthetetlen utalás is lehet a Deep Purple 1970-es, korszakos, stílusteremtő nagylemezére. Legalábbis, ami a klasszikus rock jegyeit magán viselő hangszerelést illeti, de ez ügyben akár Uriah Heeppel is példálózhatnánk. Ennek megfelelően a Hammond orgona, ahol kell, ott zongora (Gidófalvy Attila) és a gitár (Szigeti Ferenc) dominanciája kiválóan érvényesül; persze könnyű nekik, ha olyan precíz és kőkemény ritmusszekcióra támaszkodhatnak, mint a Kiss Zoltán „Zéro” basszusgitáros és Kocsándi Miklós dobos alkotta páros. Mindezt pedig lágyan körbefonja, kitölti a refrénekben megszólaló ötszólamú vokál, amely azon túlmenően, hogy a Karthago védjegye, a nyolcvanas évek Journey-hangzását is megidézi.
Ami a dalok kiválasztását illeti, szerencsére volt miből meríteni: a különleges – véleményem szerint világszínvonalú – orgánummal megáldott egykori énekes ugyanis nagyjából kétszáz szerzeményt hagyott az utókorra, döntő többségében maradandó slágereket. Nyilván nem véletlen, hogy a magyar kereskedelmi televíziók különböző „tehetségkutatóin” is szívesen énekeltetik el a versenyzőikkel Máté Péter befutott slágereit: azzal biztosan nem trafálnak mellé…
A H-Music kiadó által gondozott anyag tizenhárom – best of – felvételt sorakoztat fel a digipak csomagolású korongon, köztük olyan nagyságokkal, mint a lemezindító Zene nélkül, a Hazám, az Azért vannak a jóbarátok, vagy éppen a francia énekesnő, Sylvie Vartan által is (világ)sikerre vitt Elmegyek (Nicolas) – hogy csak a legismertebbeket említsem.
A legnehezebb feladat persze Takáts Tamás énekesre hárult, akinek egyidejűleg több szempontra is ügyelnie kellett: egyfelől a lehetőségekhez képest hűen tolmácsolni a zömében táncdal kategóriába sorolható slágereket, másfelől a rock, illetve alkalmanként a blues íratlan szabályait figyelembe véve eleget tenni a műfaj szabta elvárásoknak. Ráadásul e kettősség mellett arról sem feledkezhet el, hogy ő Takáts Tamás – aki nem bújhat ki a bőréből. S, aki az elmúlt több mint négy évtizedben jócskán bizonyított.
Neki is köszönhetően nagyot üt a frenetikusra sikeredett Hazám, nem különben az Otthonom a nagyvilág tétel; ez utóbbi már csak azért is áll jól a frontembernek, mert az elmúlt harminc esztendőben saját formációjával erősen „elblúzosította” hangját, miközben – és szerencsére – a rá jellemző magasabb régiók továbbra sem okoznak gondot neki. Az Elmegyek himnikus tételébe kicsit bátrabban nyúltak bele a feldolgozók és láss csodát, hatost dobtak. Érdekesség-, illetve változatosságképpen két szerzemény előadását (Most élsz, Szülői ház) Kocsándi Miklós vállalta magára, Takáts Tamáshoz hasonlóan sokadszorra bizonyítván, hogy nem csupán a dobverők mozgásba hozatalához ért.
Az olyan slágerek azonban, mint az Éjszakák és nappalok, az Ez majdnem szerelem volt, vagy éppen az Elvis Presley ihletésű Ott állsz az út végén hiába kapták meg vérbő és „előírásos” hard rock hangszerelésüket, harmóniaviláguk, dalszerkezetük okán táncdalok maradtak. Amelyeket Takáts Tamás minden igyekezete, intelligens, kifogástalan előadásmódja sem tudott igazán rockslágerré varázsolni. Mert azok az említett okokon túl és a szerzőktől függetlenül kifejezetten Máté Péter egyéniségére íródtak. Vagy lehetséges, hogy ezek a dalok úgy, ahogy megszülettek, egyszerűen csak belénk égtek?
Akárhogy is, jó, hogy ez az album megszületett. Egyfelől méltó emléket állít a zseniális énekesnek, másfelől a dalok és ez által a rock műfaja is tovább él.
