Idén 55 éve, 1968 nyarán jelent meg a Pink Floyd második nagylemeze, mely sok tekintetben a legjobb, legelőremutatóbb és legkülönlegesebb az együttesen és külön-külön is etalonnak számító életműben. A Saucerful Of Secrets az első és egyetlen album, melyen a Pink Floyd mindkét klasszikus felállásnak minden tagja hallható hangszeresként és szólóénekesként. Ráadásul mind az öten kivették a részüket a dalszerzésből is.
További különlegesség, hogy szintén ez az egyetlen Pink Floyd LP, melyen Richard Wright a domináns hang, a vezető énekes. Ugyanis A Saucerful Of Secrets hét dalából kettőt részben, kettőt pedig teljes egészében Rick énekel, valamint az alapvetően instrumentális címadó szvitben hallható szöveg nélküli kórus feléneklésében is részt vett.
Sorozatunk első részében a rendhagyó album összeállításának történetét sűrítettük két blokkba, az 1967-es és az 1968-as események sorba szedésével.
Az Egyesült Királyságban 1968. június 29-én, az Egyesül Államokban július 27-én, a világ többi részén megjelent licenc-kiadások pedig az év második felében kiadott LP az utolsó Pink Floyd album, mely még egyaránt elkészült mono és sztereó változatban is. Egyben az első, mely egységes tracklistával jelent meg az óceán mindkét oldalán, valamint Japánban is.
A kiváló szerkesztése folytán végig kerek egésznek ható nagylemez anyagát kicsivel több, mint egy év alatt hozták össze, különböző sessionök alkalmával, nagyjából 1967 májusától 1968 májusáig.
A dátumokkal és a sztorikkal azonban csínján kell bánni, mert erősen eltérő adatokat hoznak a különböző források. Különösen az elmúlt húsz esztendő internetes zagyvaléka, illetve az online cikkekből összeollózott „modern” könyvek erősen vitatható adatai hagynak bőven kívánnivalót maguk után.
Bár a Floyd fiúk a második nagylemezre némileg más anyagot terveztek kiadni, de a See Emily Play utáni kislemezek – részben a kiadói fafejűségnek is köszönhető- sikertelensége, valamint Syd Barrett egyre romló mentális állapota, végül a gyors hirtelenségben kétszeri változás a zenekari felállásban, alaposan felülírta a forgatókönyveket. Így aztán egy olyan összeállítás született, mely szépen leköveti a történéseket, valamint összegzi az átalakulás korabeli felállások legjellemzőbb, legérdekesebb kompozícióit is.
A gyakorlatban mindez úgy néz ki, hogy A Saucerful Of Secrets LP 3:1:3 arányban tartalmaz felvételeket a klasszikus Barrett-Mason-Waters-Wright felállástól, a Barrett-Gilmour-Mason-Waters-Wright átmeneti ötöstől és a nemsokára szintén klasszikussá érő Gilmour-Mason-Waters-Wright Pink Floyd formációtól. Legalábbis jelen tudásunk szerint ez tűnik a leginkább reális felosztásnak.
Az album összeállítását néhány komolyabb vita, amolyan többfordulós verbális pankráció előzte meg. Hiszen a rendelkezésre álló felvételekből akár két nagylemezt vagy egy duplát is meg lehetett volna tölteni, de valamivel valakinek mindig volt valami baja. Az ilyesfajta csiki-csukinak, az oda-vissza bojkottálásnak és letiltásoknak valódi indítékait részben máig homály fedi. Ez alól csak a lemeztársaság szakemberei a kivételek, akik bár jót akartak azzal, hogy populárisabb számokat követeltek, majd szerkesztettek a Pink Floyd harmadik és negyedik kislemezére, viszont jócskán elszámolták magukat. Mert Syd rajongói pont, hogy azért kattantak rá a Pink Floydra, mert nagyon más volt, mint a többi korabeli együttes. Így a kislemezek tekintetében is meg kellett volna tartani az addigi formabontó, egyben iránymutató pozíciót, mások bevált sémáinak követése és az általuk gerjesztett, így alapból feltételezett tömegigény kiszolgálása helyett.
Az 1967-es felvételek rövid története
A második albumhoz tartozó első session alkalmával felvételre- majd később albumra is került, a korai Pink Floyd koncertek egyik fő favoritja, a Set The Controls For The Heart Of The Sun. Pontosabban annak zenei alapja, amit még augusztusban rögzített a Piper At The Gates Of Dawn-t is jegyző nagy négyes. Erre aztán a későbbiekben újabb és újabb sávokat rögzítettek, így a kompozíció végső változatának kidolgozása nagyjából fél évig tartott. Ami egyben azt is jelenti, hogy elvileg ez az első és egyetlen felvétel, melyen a Pink Floyd mindkét klasszikus kvartettjének mind az öt zenésze hallható. Összehasonlítva a Syd Barrett-el készült korai és a David Gilmour-ral megszólaló későbbi koncertfelvételeket, komoly felfogásbeli különbség van az eredeti verzió és a későbbi változatok között. Mindenesetre a valamikor ’68 februárjában véglegesített albumverzió inkább az utóbbihoz áll közelebb, a sokszori utószinkronizálást hatására Syd inkább már csak szellemiségében van jelen, mintsem a korábban megismert markáns hangszeresként.
Az eredeti tervek szerint a Set The Controls For The Heart Of The Sun, illetve amellette másodikként rögzített Scream Thy Last Scream párosa került volna a Pink Floyd harmadik kislemezére. Azonban a morbid és szürreális szöveg fennakadt a rostán. Állítólag nemcsak az EMI szakembereit zavarta Barrett újabb agymenése, hanem egyes zenekari tagokat is.
Így aztán a Set The Controls talonba került, vagy fogalmazhatnánk úgy is, hogy a Set The Controls került talonba, viszont a Scream-mel az EMI vétója és a belső viták ellenére is futottak még egy kört. A miértekre azóta sem érkezett felelet. Egy újabb talány, amire a széles, kiterjedt és mára már talán túlzottan is bőséges Pink Floyd irodalomban máig nem létezik válasz…
Az augusztusi felvételi körben belekezdtek még a Reaction In G című koncertfavoritjuk rögzítésébe is, de abból azóta sem publikáltak semmit.
Elvileg szeptemberben is rögzítettek sávokat egy instrumentális darabhoz, de ezekből semmi sem került elő hivatalosan. Talán a címadó szvit némely részletét dolgozták ki. Vagy esetleg a bootlegekről ismert Sunshine készült akkor, de biztosat nehéz mondani, mert ellentmondásosak a források. Ekkortájt szintén próbálkoztak a Vegetable Man egy korai verziójával, de szinte biztos, hogy a mára elterjedt felvétel az egy hónappal későbbi sávok alapján került összekeverésre.
Októberben két újabb session következett. Az elsőn három új szerzeményt vettek fel, valamint befejezték a Remember A Day, még májusban elkezdett munkálatait. A kompozíciót a Piper At The Gates Of Dawn felvételei alatt kezdték kidolgozni, ha gyorsabban haladnak, akár még az első nagylemez valamelyik változatára is felkerülhetett volna. Viszont akkor még csak Rick Wright énekét, valamint orgona- és zongoraszólamait rögzítették. Az őszre maradt Syd gitárfelvétele és Waters basszusgitárja. Valamint Norman Smith producer dobolása és vokálszólama, melyre azért volt szükség, mert Nick oly annyira nem érezte magáénak a dal lüktetését, hogy képtelen volt kidolgozni és feljátszani hozzávaló dobtémákat.
„A Remember A Day-nek más volt a dob feelingje, mint a mi megszokott dübörgő stílusunk, hát végül átadtam Norman-nek, hogy játssza fel… Eltekintve a Floyd-szerűtől meglehetősen távoli hangszereléstől, Norman hangja is kiemelkedő a vokálban.” – Nick Mason
Hivatalosan ez, egészen pontosan az ekkor rögzített Vegetable Man lett volna az új albumhoz rögzített első dal. Ugye az előző kettőt Masonék inkább kislemezre szánták, bár a Set The Controls-on továbbra is dolgoztak, hát ezt nevezték ki újabb nyitánynak. A Vegetable Man és a vele egy időben született Jugband Blues azonban ismét sokaknál leverte a biztosítékot. Bár Syd csak saját közérzetét fogalmazta meg, a szórakoztatóiparban betöltött helyzetét és akkori állapotát festette le, a rá oly jellemző cinikus, angol humorral, mégsem ment át. Így a Scream Thy Last Scream / Vegetable Man kislemez projekt is törlésre került. Lám-lám, nemcsak nálunk ülnek balfékek kiadói bársonyszékekben, hanem tőlünk nyugatabbra is elfordult már néhány hatalmas öngól…
Pedig ez a kétszer két kompozíció tényleg kislemezre kívánkozik, hiszen így is, úgy is egyaránt szép kerek egészet alkotnak. Tartalmilag pedig akár még a Wish You Were Here, a The Wall és az Amused To Death albumok korai csírájaként is felfogható az üzenet. Ugyanis, míg a Scream Thy Last Scream még csak tréfálkozik az elmúlással és azzal párhuzamosan bemutatott pusztító médiával, -melyet Barrett a saját idegösszeomlását követő tévé előtti bambulásáról mintázott,- addig a Vegetable Man-ben már konkrétan önmagáról, önmaga énekel, önkritikával és öniróniával. Épp ezért nagyon nem véletlen, hogy éppen a saját ruházatával indít, mikor arról tudósít, hogy nem képes a shoppingolással ellensúlyozni a lelki kiüresedését. Nehogy esetleg bárki is bárki másra gondoljon a zavarodott és kétségbeesett üzenetet hallva…
With my blue velvet trousers, make me feel pink
There’s a kind of stink about blue velvet trousers
I’ve been looking all over the place for a place for me
But it ain’t anywhere, it just ain’t anywhere
Ugyanez a közös értelmezés működhet a Vegetable Man és a Jugband Blues párosának esetében is.
Itt viszont már úgy jön ki az összetartozás, mint egyfajta búcsúzkodó végső ellentétpár, hogy míg a Vegetable Man-ben Syd még csak önmaga lelki nyomorúságáról fogalmaz, addig a Jugband Blues-ban már a környezetét szólítja meg, elsősorban a saját zenekarát. Mert bár valóban használt tudatmódosító szereket és régóta küzdött mentális problémákkal, de a kegyelemdöfést végül mégiscsak a kapzsi és kiszipolyozó szórakoztatóipartól kapta, aminek lelki fájdalmát társai közönyössége csak tovább fokozta.
It’s awfully considerate of you to think of me here
And I’m most obliged to you for making it clear
That I’m not here
Szintén ebben az időszakban rögzítették a John Latham filmzenét és egy másik Barrett dal, az In The Beechwoods zenei alapját, de a szöveg megírására már nem került sor. Révén, hogy a szerző egyre rosszabb és rosszabb állapotba került, sajnos soha többé nem tértek vissza ahhoz a csodás darabhoz.
Továbbá feljátszották Billy Butler Early Morning Henry című dalának a kíséretét is, melynek okát máig nem tudni. A különféle elméletek közül a legegyszerűbb a legéletszerűbb, vagyis pont a Pink Floyd dolgozott az EMI 2-es stúdiójában, mikor a szerző, William Henry Butler besétált a darabbal.
Október végén a következő session alkalmával az Apples And Oranges és a Paint Box került felvételre. A kifejezetten kislemezre készülő és a karácsonyi piacra időzített kislemez B-oldalára egy társadalomkritikus költői darab került, Rick Wright szerzeménye. Az A-oldalon pedig egy visszafogott, laza, szerelmes, popdalocska hallható, Syd tollából. De a látszat csal. Az ultra-intelligens Barrett érdekes csavarral csatlakozott rá a letiltott Vegetable Man üzenetére. Mert miközben egy a szupermarketben, vásárlás közben kiszúrt csajról mesél, mellesleg mégiscsak közli, hogy nagyon „pinkül” érzi magát. (Gondoljunk csak a The Wall film Pink-jére!)
And then
I catch her by the eye, then I stop and have to think
What a funny thing to do cause, I’m feeling very pink
Ráadásul miután a címmel és a refrénnel is egyértelműen utalt a „zöldségesre”, kifelé, a hivatalos kommunikációban továbbra is adta ártatlant:
„Ez egy boldog dal és karácsonyi hangulatot áraszt. Egy lányról szól, akit Richmondban láttam a városban sétálni.” – Syd Barrett
Bár a kislemezt mind az úgynevezett szakirodalom, mind pedig a katalógust éppen megöröklő kiadói munkatársak egyaránt a Piper At The Gates Dawn érához sorolják, a valóságban az Apples And Oranges és a Paint Box már a második albumhoz köthető.
Az Apples And Oranges / Paint Box single már eleve hónapokkal a dedütalbum után készült és jelent meg. De a dalok hangvétele is inkább passzol az utóbbihoz. Továbbá Richard Wright is akkortájt jelent meg önálló szerzőként a Pink Floyd kiadványain, míg az Arnold Layne, See Emily Play korszakot egyértelműen Syd zsenije uralta.
Viszont az amerikai Tower Records úgy döntött, hogy nem bajlódik tovább az angolok nyűglődésével, ezért az Apples And Oranges single helyett inkább a biztos befutónak gondolt Flaming / The Gnome párost dobta piacra. Aminek volt is realitása, révén, hogy az A-oldalas Flaming lemaradt a Piper At The Gates Of Dawn USA-beli kiadásáról, a jól bevált Barrett-számmal pedig ki is lehetett egészíteni a kezdődő gyűjteményeket.
A harmadik brit kislemez azonban megbukott. Részint mert a kiadói hercehurca miatt túl soká érkezett az Egyesült Királyságban élő zenebarátokhoz a folytatás. Részint, mert a rajongók mást vártak és azt többségükben Sydtől várták. De leginkább azért, mert a sztereóra optimalizált keverés ellenére egy nem csak térben, hanem egyéb jellemzőiben is lebutított mono verzió került préselésre, amit utált a Pink Floyd hifire, effektekre és úttörő hangzásokra éhes törzsközönsége.
Mindez persze újabb vitákat eredményezett a kiadó, a menedzsment és a banda tagjai között, ami végképp ellehetetlenítette a korábbi tervek szerinti folytatást…
December végén azonban Syd valahogy mégis kialkudhatott magának egy utolsó jó pozíciót, mert 1967 utolsó napjaiban ideiglenesen mégiscsak az ő kompozíciói érvényesültek. Először is, december 20-án azt a négy számot játszották fel a BBC Top Gear műsorának szilveszteri adásához, mely zenés blokk minden szempontból teljes egészében hozzá kötődik. Nevezetesen a Vegetable Man, a Pow R. Toc H., a Scream Thy Last Scream és a Jugband Blues hangzott el.
Szintén a Scream Thy Last Scream-mel folytatódott a stúdiómunka, amikor is a hangeffekteket tették fel a zenei alapokra. Végül, és nagyon úgy tűnik, hogy Syd-del utoljára, decemberben a Jugband Blues-hoz készítettek promofilmet, mai fogalmaink szerint zenés videóklipet.
Az 1968-as felvételek rövid története
Syd egyre romló egészségi állapota, ami a közös munka amolyan fél-katatón elszabotálásával járt együtt, decemberre elérte a mélypontját. Legalábbis az év végére Pink Floyd tekintetében minden közös kreatív tevékenységnek vége szakadt, ezért a többi zenész és a menedzsment kényszerhelyzetbe került. Ugyanis nemcsak, hogy folytatni akarták az együttessel a munkát, de komoly szerződések is kötötték őket. Muszáj volt tovább dolgozniuk.
Mentő ötletként merült fel egy ötödik tag bevétele, hogy ismét kvintettként működjenek. De abban a speciális formában, hogy a kisegítő gitáros megadja az élő előadásokon azt a biztonságot, hogy akkor is lesz gitározás, ha Barrett éppen nincs magánál. Továbbá Brian Wilson és a Beach Boys mintájára azt is felvázolták, hogy ha minden kötél szakad, akkor Syd nyugodtan otthon maradhat főállású dalszerzőnek, miközben a többiek nélküle koncerteznek.
A választás Barrett gyermekkori barátjára, a Jokers Wild korábbi énekes-gitárosára, David Gilmour-ra esett. Aki nem csak, hogy jól ismerte Syd-et, de korábban ő maga tanította gitározni, még egy közös duójuk is volt. Gilmour 1967 decemberében fogadta el a Pink Floyd felkérését, így az 1968-as koncertek és felvételek már vele zajlottak le. De hiába volt elvben ismét öttagú a zenekar, Syd továbbra is sztrájkolt a koncerteken, a stúdiófelvételeken pedig nemigen vett részt. Így a gyakorlatban az utólag már legendásnak aposztrofált „nagy ötös” tevékenysége kimerült egy januári közös fotózásban. De a második Pink Floyd nagylemez felvételeit valószínűleg már csak és kizárólag a későbbi négyes felállás fejezte be. Syd nélkül.
Januárban ismét terítékre került a még augusztusban rögzített Set The Controls For The Heart Of The Sun / Scream Thy Last Scream. Az elsőhöz ezúttal Rick Wright játszott fel extra orgonarészeket, illetve Roger Waters énekelte újra. Utóbbihoz pedig Nick Mason énekelt fel sávokat az utószinkronhoz, illetve lehetséges újrakeveréshez. Ezek szerint még mindig voltak, akik nem adták fel és harmadszorra is nekifutottak a dolognak. A csapaton belüli ellenvélemények azonban ismét parkoló pályára küldték a nagyszerű dalt. Vélhetőleg jó időre dobozban is maradt volna, ha Peter Jenner nem szivárogtatja ki. Ezek szerint Mason mellett a Blackhill menedzsere volt még annyira éleslátó, hogy meglássa a Syd és Nick duó énekelte Scream Thy Last Scream értékeit.
Szintén dolgoztak egy instrumentális darabon, melyről máig nem tudni semmi konkrétat. Valószínűleg ismét a címadó szvit valamelyik tétele alakulgatott.
A következő januári session alkalmával a banda felvette a Let There Be More Light című új opust, mely mégis ezer szállal kötődik a dicső múlthoz. Maga a nyitó basszustéma az Interstellar Overdrive egyik korábbi változatából lett átemelve az önálló dalhoz. A space rock jellegű sci-fi szöveg pedig némiképp ellentettje az Astronomy Domine üzenetének. Hiszen, míg ott egy idegen égitesten -valószínűleg az Europa holdon- landolt egy földi pilóta, a képregényhős Dan Dare ezredes, addig ezúttal az idegenek értek földet Angliában.
(Sokan félreértették „a second scene” kifejezést, pedig az ilyen esetekben a „földet érés” speciális szinonimája, amikor nem a Föld nevű bolygón, hanem mondjuk a Holdon landol egy űrkomp.)
A Let There Be More Light kapcsán máig nem tiszta, hogy ki gitározta fel. Ugyanis A Saucerful Of Secrets album korabeli LP és kazetta kiadásain nem szerepelnek az előadók, csak a dalszerzők. Ráadásul ott is maradt hiba, hiszen a címadó dalfolyam mellett „Gilmore” formában írták féle az új gitárost. Az utólagos anyagok és nyilatkozatok pedig hiába hozzák szinte egységesen, hogy a Let There Be More Light már kizárólag az új kvartett munkája, Andrew King, a Backhill menedzsere szerint viszont Barrett is játszott a felvételeken, konkrétan a dalvégi slide szóló köszönhető neki. Ez ügyben pedig hajlamos vagyok inkább neki hinni, mert King a korai Floyddal kapcsolatban mindig is meglehetősen higgadtan és pontosan nyilatkozott. De azért fontos leszögezni, hogy a közmegegyezés más, méghozzá az, hogy csak Gilmour gitárja hallható.
A következő alkalommal instrumentális sávokat rögzítettek, javarészben ütőhangszerekkel, Norman Smith részvételével. Valószínűleg improvizáltak, ebből az anyagokból talán felhasználásra került valamelyik ritmustéma a címadó szvit valamelyik tételéhez.
A harmadik januári ülésen felvett két új darab két telitalálat. A Corporal Clegg Roger háborús tematikájú szerzeményeinek zsengéje, melyet a negyedik kislemezre szánt. De nem engedték neki, hogy a II. világháborús veterán fanyar sztoriját kislemezre préseljék. Vélhetően a kiadó munkatársai erősen fáztak egy, a királyi családot is érintő botránytól…
Corporal Clegg, umbrella in the rain
He’s never been the same
No one is to blame
Corporal Clegg received his medal in a dream
From Her Majesty the queen
His boots were very clean
A See-Saw pedig egy újabb Wright gyöngyszem. Bár utóbbi kapcsán valaki azt a megjegyzést írta az EMI stúdiónaplójába, hogy „a legunalmasabb dal, amit valaha hallottam, második ütem”. Lám-lám, mindenütt ülhetnek botfülű fafejek a kiadók stábjaiban, odakinn is előferdül néha egy-egy furcsa dolog. Mondjuk abban a világban, ahol képesek voltak a Beatles-t elutasítani, ott tényleg bármi előfordulhat…
Érdekesség, hogy egyes kiadói, illetve felvételi adatlapokon állítólag a See-Saw (vagyis The Most Boring Song I’ve Ever Heard Bar 2) mellett is az öttagú felállás szerepel, név szerint. E szerint elvileg akár még egy dal szerepelhet a második Pink Floyd nagylemezen, melyen mind az öt főhős hallható. De az általános vélemény az, hogy akkor, január 22 és 25 között már csak az új négyes dolgozott, Syd pedig vagy csak ült a stúdióban vagy oda sem ballagott…
Februárjában folytatták a munkát, a See-Saw és a Corporal Clegg folytatása mellett felvették Rick It Would Be So Nice popdalát és Roger Julia Dream című balladáját. Mivel a Corporal Clegg helyett gyorsan kellett valamit találni a következő kislemezre, erre a párosra esett a választás. Bár meglehet, fordított programmal többre mentek volna, ha inkább a Julia Dream szerepel az A-oldalon.
Ezek mellett folytatták a kísérletezést az új anyagra szánt szvit részeihez. A Richard’s Rave Up minden bizonnyal A Saucerful Of Secrets későbbi nyitótételévé, a Something Else-é alakult a későbbiekben, míg a The Boopin’ Sound-dal kapcsolatban csak találgatások léteznek.
Márciusban befejezték az It Would Be So Nice / Julia Dream kislemez felvételeit és utómunkálatait. Melyet viszont már csak Barrett kilépésének április 6-án történt bejelentése után szűk két héttel dobtak piacra.
A már hivatalosan is bejelentett új négyes formáció áprilisban két nagyobb projekten is dolgozott a stúdióban. A legújabb és aztán egy jó időre megszilárdul Pink Floyd felállás első komolyabb megmérettetése a The Committee című film zenéjének a megírása és felvétele volt. Aminek egy részletéből fejlődött ki az egyik legnagyobb koncertfavoritjuk, a Keep Smiling People, mely aztán később ilyen-olyan változatban több kiadványon, illetve más filmekben is felhasználásra került.
A filmzene mellett pedig rögzítésre került még a Nick’s Boogie újabb változataként indult ütős-instrumentális őrület is, három felvonásban (First, Second és Third Movement), melyből a későbbi címadó második, Syncopated Pandemonium alcímű tétele lett. Sőt, esetleg talán a szvit többi részéhez is használtak fel belőle (Wild Guitar Track, Wild Guitar Track With Guitar And Piano). Különösen a negyedik rész, a Celestial Voices esetében sok a kérdőjel, mert bár az albumon is szerepel és már a májusi koncerteken is játszották, így ebben a címváltozatban még sincs nyoma a felvételek között. Hát vagy valamelyik korábbi instrumentális felvétel kapta ezt a címet és a szvit zárótételének szerepét, vagy a Nick Boogie Third Movement-tel jutunk el a First Movement-ként indult Syncopated Pandemonium-tól a negyedik részig.
Még javában tartottak A Saucerful Of Secrets felvételi és keverési munkálatai, mikor májusban párhuzamosan elkezdődtek Syd Barrett első szólólemezének előkészületei. Közte a korábban rögzített, de befejezésre vagy kiadásra nem került In The Beechwoods és Vegetable Man addigi hangsávjainak összeírásával. Továbbá a Late Night felvételével, David Gilmour közreműködésével.
Mire idáig jutottak, már jóval több, mint egy óra hasznos anyaguk volt, mégis nehezen állt össze a nagylemezre kerülő negyven perc, mert a felek kölcsönösen bojkottálták egymás favoritjait. A hosszas alkudozás és a lemezoldalak kapacitását is szem előtt tartó egyezség eredményeként végül a következő műsor állt össze a második nagylemezre:
Pink Floyd: A Saucerful Of Secrets LP:
Side A:
1. Let There Be More Light 5:38
2. Remember A Day 4:33
3. Set The Controls For The Heart Of The Sun 5:28
4. Corporal Clegg 4:13
Side B:
5. A Saucerful Of Secrets parts 1-4 11:57
I. Something Else 3:57
II. Syncopated Pandemonium 3:07
III. Storm Signal 1:34
IV. Celestial Voices 3:19
6. See-Saw 4:36
7. Jugband Blues 3:00
Melyek előadói valószínűleg a következőképpen rendszerezhetők, de más hasonló megfejtés is érvényes lehet:
Syd Barrett – ének (7), slide gitár (2, talán az 1 és 6 is), akusztikus gitár (2, 7), elektromos gitár (3, 7)
Richard Wright – orgona, zongora, mellotron (5, 6), vibrafon (3, 5), celesta (3), xilofon (6), síp (7), ének (1-2, 4, 6), vokál (5)
Roger Waters – basszusgitár, percussion (3, 5), ének (3), vokál (4)
Nick Mason – dob (1, 3-7), percussion (1, 5-7), kazu (7), ének (4)
David Gilmour – elektromos gitár (1, 3-5, valószínűleg a 6 is), kazu (4), ének (1, 4), vokál (5)
Norman Smith – dob (2), vokál (2, 5-6)
The Stanley Myers Orchestra (4)
The Salvation Army – International Staff Band (7)
Folytatjuk!
Fotók: kiadói archívum
A szerző a Hungarian Pink Floyd Club elnöke. A cikksorozat részleteket tartalmaz a készülő Pink Floyd könyvből. Minden jog fenntartva! A cikk utánközlése részben, vagy egészében, kizárólag írásos engedéllyel lehetséges!
