Akvárium Klub, 2023. február 16.
Október után újra godfater. koncerten jártam. Ezúttal egy jóval nagyobb helyszínen, az Akvárium Klubban, azon belül is a NagyHallban nézhettük és hallgathattuk meg őket. A helyszín befogadóképessége közel 1300 fő, és bizton állíthatom, hogy annyian voltunk, ahányan csak lehettünk.
A kezdés 20:20-20:25 környékére volt meghirdetve, és ehhez képest csak minimális csúszás volt, mert bár hatalmas sor alakult ki a belépésnél, ahol a jegyeket karszalagra válthatta a közönség, a folyamat hatékony volt, nem adódott komoly fennakadás. Az más kérdés, hogy előre jutni csak a korán érkezőknek volt esélye…
Tátrai Tibor, Borlai Gergő, Szebényi Dániel, Mike Gotthard és Kéri Samu, valamit a ma este velük színpadra álló Lengyel Johanna és Hegedűs Bori fél kilenc után pár perccel léptek színpadra, a közönség köreiben addigra már a „godfater., godfater.”-skandálás is kezdetét vette. A legutóbbi koncert óta elkészült a godfater.-logó és az azzal ellátott pólók, pulcsik és sapkák is. A logó, egy kettévágott ló sakkfigura, mely értelemszerűen A keresztapa filmben elhíresült levágott lófejre utal, már a kezdés előtt megjelent a kivetítőn.
A banda az eredetileg Új Skorpió által sikerre vitt Álljatok meg című remekművel kezdett, amiből azonnal tudható volt, hogy végre új setlistet kapunk, hiszen a korábbi koncertek, melyeken részt vettem, a Crossroads-szal indultak. Kiváló választás volt az Álljatok meg koncertkezdésnek, hatalmas lendülettel adta elő a zenekar, és emellett már itt feltűnhetett, hogy sokkal jobb hangosítást kapunk, mint ősszel az Instantban. A részben új felállásban szereplő vokál nagyszerűségét már itt kiszúrom, számomra egyértelmű, hogy Hegedűs Bori plusz lendületet ad a produkcióhoz.
Megállás nélkül haladunk tovább, egy saját dallal, az Álmok házával. Ahogy elindul a zene, Dani azért köszönt minket pár szóval, majd azt veszem észre, hogy bár jó a hangosítás, a lassú, de hangos részeknél azért kicsit sok a basszus, de ez mindegy is, hiszen közben szétárad az emberben a tömény jókedv, ahogy látja, hogy mekkora örömmel állítanak elő ennyire magas színvonalú produkciót a színpadon zenélő művészek. Tátrain látszik, hogy nagyon jól érzi magát, nagy élvezettel játssza a „játszanivalót”, de persze Gotthárd Misitől is kapunk olyan szólót, hogy leesik az állunk. Dani pedig végig fantasztikus, koncertről-koncertre egyre jobban áll neki ez a frontember-szerep. Közben azért a kivetítést is jut időm figyelni kicsit – végig színvonalas, változatos, ötletes képeket láthatunk.
Továbbra sem állunk meg egy pillanatra sem, a program egy régi, de a godfater. műsorában új dallal folytatódik, az Oly sokáig voltunk lenn című Hobo Blues Band-klasszikust hallgathatjuk meg. Dani az elején felszólít minket, hogy énekeljünk, ha úgy van, és hát nem kell ezt kétszer mondani! Tátrai lelkesedése töretlen, emellett Kéri Samut is külön kiszúrom, hogy mekkora örömmel játszik ő is! Ami elsőre kicsit furcsa, az annyi, hogy Szebényi Dani hangja nagyon más, mint Hobóé, hiszen utóbbi sokszor inkább csak mélyen dörmög, míg előbbi a verzékben is üvölt párszor, annyira lelkes. Nagyon jó ez már így elsőre is!
Rögtön fordulunk a következő számra, ami szintén egy régi nóta, ami új a zenekar repertoárjában, ez pedig az Új Skorpiótól a De jó lenne haver (ha leszállnál a csajomról). Ez egy nagyon erős, lendületes nóta eredetileg is, a „godfateresítés” pedig különösen jól áll neki, kapunk felelgetős gitározást, remek vokálokat, ahogy azt kell… A kivetítőn ekkor jelenik meg először az a képregényes grafika a zenekarról, ami a lemezborítón is látható.
Ezután megállnak picit a srácok, ivószünet következik, mint a nyári focimeccseken. Kicsit kimelegedett a csapat, ami ilyen kezdés után nem is csoda, úgyhogy „szusszanásként” a Ne szeress engem került a programba, amiről most is elhangzik, hogy a zenekar kedvenc balladája. A közönség is együtt énekel Danival, szinte zeng az Akvárium, amíg csak az ének és a zongora szól, közben a zenekar is csendben hallhatja ezt… Az egész dal csodálatos, Dani és a lányok is szenzációsan énekelnek, és a végén, az elnyújtott „tiéééd”, mindhármuktól, egészen csodálatos befejezés. A két lány, akik ebben a pár pillanatban a legnagyobb soulénekesnőkhöz hasonultak, meg is öleli egymást, látszik, hogy ők is érzik, nem kis dolgot vittek véghez. Csak így tovább, még sok ilyet!
Ezután nem rohanunk rögtön tovább, de hát nem is lehet ekkora katarzis után. Itt hívja fel a figyelmet Dani arra, hogy a lemezük, ami digitálisan már elérhető egy ideje, a mai naptól CD-n is kapható.
Egy olyan számmal folytatjuk, ami a lemezen ugyan nem szerepel, de a koncertműsor kiemelkedő pillanata volt eddig is, mégpedig a 3:20-as blues-zal. Dani most is elmondja, amit annak idején a Barba Negrában, hogy régi vágya válik valóra, amikor bemondja egy színpadon, hogy „a 3:20-as blues következik”. Most sem ér minket csalódás. Mindenki hatalmas profizmussal és élvezettel teszi a dolgát, Borlai Gergő tempója tökéletes, Kéri Samu magánszáma pedig továbbfejlődött, mondanám, hogy a csúcsra ért, de elég élénk a fantáziám, és szerintem neki is… Samu már a „Belépett az anyám…” kezdetű verze alatt előrejött Dani mellé, és végigszólózta ezt a szakaszt is, amit utána láttunk, arra pedig nincsenek szavak. Zseniális a srác, talán még Póka Egon is csettint egyet az égben!
Közeledünk a koncert feléhez, az eltelt idő csak magyar dalokkal volt kitöltve, ami szerintem igazán dicséretes. Persze panaszra továbbra sincs ok, sőt! A Whipping Post című The Allman Brothers-feldolgozás következik, majd az eddigi koncerteken általam kifejezetten megkedvelt Leaving Today, amely, bár szintén angol nyelven íródott, de Tátrai és Borlai régebbi közös zenekara, a Boom-Boom dala volt.
Ezután megint visszaváltunk a saját dalokra, jön a Búcsúkeringő, ahol hatalmas energiák szabadulnak fel. Az elején, a csendesebb résznél hallani, hogy a közönségben többen is éneklik a szöveget, és még egy-egy „szeretünk, Tibusz”, „szeretünk, Dani” felkiáltás is belefér. Aztán a két gitár, hogy is mondjam szalonképesen, keményen odaver, és akkora zenélés kerekedik, hogy eláll a lélegzetünk is. Hegedűs Bori, a vokál új tagja szinte ugrál, és ahogy a gitárosok körbeállják Danit, ő is feláll kicsit a székéről, akkora a hangulat…
A végén hatalmas az ováció, Dani mondja is, hogy mennyire boldog és mennyire zavarban van ettől az egésztől… Én azt mondom, a boldogságra minden ok megvan, a zavarra viszont semmi.
A Hold a földön című saját számmal folytatódik a „szeánsz”, igazából az egész koncert egy csúcspont, de ha mégis egyet lenne muszáj kiemelni, azt hiszem, ez lenne az. Ahogy a refrén berobban, az az egyik legenergikusabb dolog, ami manapság magyar színpadon megtörténik. Elfogultságom nem titkolom, de úgy érzem, hogy a helyzet ráadásul fokozódik: ez bizony egyre jobb… A lányok „szóló” része is kiemelkedően szépen sikerült most, nem tudom, hogy a jobb hangosítás vagy a személycsere miatt, mindenesetre engem jobban magukkal ragadtak most, mint korábban. Tibusz játékát külön nem is kell kiemelnem, mindenki sejtheti, hogy ezúttal sem sikerültek rosszul a szólói.
A zenekar bemutatása után a Mindenem a TV című Deák Bill-dallal fordulunk rá a koncert utolsó szakaszára. A kivetítőn régi tévéket látunk, közben a nóta tempója magával ragad, és csak sodródik az ember az őrületes energiában. A gitárok csodaszépen szólnak, Gotthárd Misi szólójától szokás szerint lemennénk hídba, ha lenne hely ilyen mutatványra ebben a tömegben, a dob mögött, bár a cintányéroktól alig látni, én kiszúrom, hogy Borlai Gergő mennyire vigyorog. Végre egy zongoraszólót is kapunk Danitól! Azt hiszem, nem csak a magam nevében szólok, mikor azt mondom, hogy ebből lehetne több is!
A Little Wing-gel folytatjuk, ami lassan, sejtelmes, piros fényekkel indul, és Misitől kapunk benne egy nagyon hosszú, lassan induló, de végül begyorsuló szólót, amivel annyira a közönség lelkébe talál, hogy külön tapsot kap a dal kellős közepén…
Egy gyors levonulás, majd jönnek is vissza a zenészek, közben kiszúrom, hogy a helyszínhez tartozó VIP-erkélyen két Skorpió-tag, Frenreisz Károly és Pálvölgyi Géza is hallgatja a koncertet…
Az eddigi godfater.-bulik alapján arra számítok, hogy már csak a Going Down című klasszikus van hátra, de ekkor jön az est számomra legszebb meglepetése. Deák Bill Gyula Rossz vér című lemezének újabb dala került a repertoárba, immár a harmadik, mégpedig a Középeurópai hobo blues III. Elképesztő energiák szabadulnak fel a színpadon és a nézőtéren egyaránt, már attól a libabőr kerülget, hogy most írok arról, amit átéltem. A refrén olyan erővel robban be, hogy nem találok szavakat, mindenki énekel, aki ismeri a szöveget. Hatalmas katarzis ez így… Billt énekelni, ráadásul úgy, hogy az ember közben a saját stílusában marad, nem egyszerű, és nem is nagyon tudok másról, aki ezt műveli. Daninak viszont koncertről koncertre egyre jobban megy, ez a dal pedig talán még az eddigieknél is nagyobb kihívás volt. Tibusz gitárszólója felteszi a pontot az i-re, azt hiszem, innen már nincs hova fokozni. És bizony tényleg nincs. Jön a Going Down, amit Dani már felállva játszik és énekel, mindenki teljesen elengedi magát, megőrülnek a színpadon, Samu már a dob dobogóján fekszik, és úgy játszik…
Szóval, hát megint a Keresztapa színe elé járultunk, és immár lófejünk is van hozzá. Talán túlzásnak is tűnhet, de meggyőződésem, hogy jelenleg ez a produkció a magyar könnyűzene csúcsterméke. Az, hogy ezt Budapest közepén több mint ezer ember tudja, nagyszerű dolog, és látom, hogy lassan elindulnak a vidéki klubkoncertek is. Tudom, hogy a mainstream nem ebbe az irányba halad, mégis őszintén bízom abban, hogy szélesebb közönséghez is eljut, hogy mekkora kincs született kis hazánkban. A közönségben minden korosztályt láttam, a hetven fölöttiektől a tizenévesekig, nekem az az érzésem, hogy a többség Tátrai miatt jött. Ezzel nincs is semmi baj, először én is miatta (és Borlai miatt) jöttem, de messze nem csak miattuk maradtam. Bízom benne, hogy sokan megismerik és megjegyzik maguknak Danit, Misit és Samut is, hiszen hatalmas tehetségű zenészekről van szó, akik egy ideális világban a következő évtizedekben a magyar zenei élet legmeghatározóbb alakjai közé kellene, hogy kerüljenek. Szeretném hinni, hogy legalább ebből a szempontból ideálisabb a világunk, mint ahogy elsőre tűnik. Abból kiindulva, hogy Danit mennyi különböző produkcióban látni, azt hiszem, van remény.
A legutóbbi koncerthez képest ez a mostani még jobban tetszett, és bízom abban, hogy legközelebb új saját dalt is hallunk majd! Szóval csak így tovább godfater., május 13-án találkozunk a Barba Negra Red Stage-ben, június 10-én pedig egy miskolci fesztiválon!
