(Frontiers records, 2023)
Sosem fogom elfelejteni azt december eleji napot 1990-ben, amikor az akkori Budapest Sportcsarnokban a Scorpions aktuális koncertjére vártunk, és az előzenekari státuszban egy fiatal amerikai banda – akiknek azért már nagyot mentek a klipjei az MTV-n – robbant a színpadra, és az egészen rövid, vagy inkább rövidnek tűnő fellépésükkel, forgószél szerűen söpörték el az utánuk következő rock ikonokat. A frontember fejmikrofonnal ugrált, basszusgitározott és úgy énekelt, hogy az valami elképesztő. Persze a banda többi tagja is világszínvonalon muzsikált, énekelt és mozgott. Mindezek után, mi valahol a Rock you like a Hurricane magasságában, a Scorpions műsorának a legvégén kezdtünk magunkhoz térni az ámulatból. Gondolom már mindenki kitalálta, hogy a fiatal banda a Winger volt, akiknek az elmúlt 35 év alatt – ezt háromszor is át kellett számolnom, mert nem hittem el – mindösszesen hat lemeze jelent meg, ezzel szinte kéz a kézben járnak a másik giga zenekarral, az Extremmel, akiknek jövő hónapban jön a hatodik albuma. Mindkét csapatot a grunge hullám söpörte el szégyenletesen, és bár milliószám adtak el az első lemezeikből, azóta valahogy csak az általános respekt maradt meg nekik a zenészkörökben, de valódi közönségsikert már nem tudtak elérni.
Better days comin’ (Jobb napok jönnek) címmel jelent meg a legutóbbi lemezük 2014-ben és az elmúlt közel tíz évre visszagondolva már kimondhatjuk, ennél rosszabb jövendölést nehezen lehetett volna adni az azóta eltelt időszakra. Legalábbis, ha a világban történt eseményekre gondolunk. Persze szemlélhetjük optimistán is a dolgokat, hiszen a három „törzstagból” Reb Beach (gitáros) továbbra is a Whitesnake tagja, párhuzamosan az anyabandával, Rod Morgenstein (dobos – az idén 70!) a Berklee-n tanított és azóta is dobklinikákat tart az egész világon, Kip Winger egyéb elfoglaltságaival pedig egy kétrészes cikk foglalkozik (ez itt a reklám helye!), pont a Rockinform hasábjain.
Mindenestre nagy öröm, hogy ezek – az amúgy már legalább 60 év körüli – „srácok”, ennyi év elteltével újra úgy érezték, mondanivalójuk van a világ számára, és a lemezt jópárszor végighallgatva, azt kell mondjam, bizony igen komoly ez a mondanivaló. Azt hiszem, semmi sem mutatja jobban, hogy mi a csapat erőssége, mint az egyszerűen Seven-nek nevezett album borítója, ami egy főnixmadarat ábrázol. Úgy támadtak ők is fel „halottaikból”, és egy óriási albumot tettek le elénk május 5-én.
Erőteljes málházással és tisztességesen lejjebb hangolt gitárokkal indít az első klipes nóta, a Proud Desperado, amely egy vadnyugati város pusztulásának történetét meséli el, de picit kitekintve világunkra, nem kell hozzá nagy fantázia, hogy elképzeljük, valójában miről is van szó.
A hosszú évek óta végre újra a lemezen is játszó Paul Taylor (billentyűs/gitáros) billentyűi csak az első refrén után pötyögnek be először. A dal társszerzője Desmond Child, róla szerintem semmit sem kell írnom, ha valaki egy picit is közelített a rockzene felé az elmúlt 40-50 évben, tudja kiről van szó. A Heaven’s falling elfért volna az első két lemezükön is, de nem a Can’t get enough, inkább a Rainbow in the Rose irányvonalában. Reb Beach szólói az egész lemezen a tanítani való kategóriába tartoznak. Az album első csúcspontja azonban a Tears of Blood. Egy fogós középtempóval operál, amire olyan refrént énekel Kip, hogy az már elsőre is libabőr. Nem mellesleg az egész lemezre jellemző a kiemelkedő ének és kórus teljesítmény. „Cause your Judas mind, betrays your Jesus heart” („Mert az agyadban Júdással, elárulod a szívedben élő Jézust.” – kicsit „költőibbre magyarítva”), micsoda szöveg. A dal középrésze egy álomszerű imádság, ahol az Úr hangja női hangon válaszol. Ezután újabb Reb varázslat következik.
A Resurrect me, a cikk elején megidézett Scorpions-nak is jól állna, de az énektémák egyértelművé teszi, hogy kinek a lemeze forog. A hangzás kettősége a harapós gitárokból – John Roth (gitáros) támogatásával – és az ultradallamos refrénekből jön létre. A Vodoo Fire is rendesen szaggat, minimál kísérettel a verzékben, és megint milyen kórusok érkeznek a refrénben. Atyaég! A Broken glass teli van zenével, sok utalással Kip szólókarrierjére. Valóban az jön át, hogy a törött poháron keresztül megcsillanó napfényt láthatjuk. A dal szövege nagyon fájdalmas. Picit az az érzésem, Kip még mindig nem tudta elengedni 1996-ban, autóbalesetben elhunyt feleségét. Az It’s okey-ban Sambora (ex-Bon Jovi) mester szelleme is beköszön, egy kis gitár talk-box képében, a dallamok viszont sokkal agyasabbak, mint a Joviban bármikor. A Stick the Knife in and Twist szerintem pici fricska a Metallica-nak (mint a 1993-as Pull lemezen a Junkyard Dog), hogy ’hé fiúk, mindenki ilyen riffekkel kezdi, csak van, aki továbbképzi magát!’. Alig várom, hogy élőben halljam ezt a dalt, olyan húzása van. A következő három nóta is legalább ugyanilyen minőségű és változatosságú, de egyrészt így is annyit szpojlereztem, hogy mostmár legyen elég belőle, másrészt az 55 perces lemez utolsó daláról még muszáj írnom pár gondolatot.
Néhány hónappal ezelőtt került elém Axl Rose felvétele, amely Lisa-Marie Presley temetésén készült, és a Guns frontembere a November rain-t – nem tudok rá jobb szót – kínlódja el, de nem a meghatottság miatt, hanem mert a hangja már régen a múlt. Ehhez képest az It all comes back around című dalban Winger úgy bánik a hangjával, hogy minden egyes frázis, minden egyes szavát, a hangulatnak megfelelően interpretálja. Ha kell suttog, ha kell ordít, de mindig zenei marad. Ez a szerzemény felépítésében, hangszerelésében és kivitelezésében is sokkal több, mint egy rock nóta. Minőségi muzsika, kategorizálhatatlan, címkézhetetlen csoda.
Nem győzöm dicsérni Reb Beach teljesítményét is. Leírhatatlan, ahogy beszélteti a gitárját. És még egy személyes megjegyzés. Amikor a dalhoz készített klip megérkezett, azonnal megnéztem (legalább négyszer egymás után), és bár ritkán kommentelek a YouTube-on (is), úgy éreztem muszáj leírnom, hogy milyen zseniális muzsika ez, és Winger mennyire a szakma nagy része fölött áll képességeiben és tudásában. Nem telt bele tíz perc és a Mester maga válaszolt, amiben megköszönte a dicséretet. Ez Ő!
Gyakran próbálom elmagyarázni, hogy miért/mitől volt más a rockzene a 90-es évek környékén. Tessék meghallgatni ezt a lemezt, és szavak nélkül is kiderül!
