• Def Leppard, Mötley Crüe /MVM Dome, 2023. 05. 29./

A papírforma szerint ennek a koncertnek az év egyik legnagyobb durranásának kellett volna lennie, minden adott volt a fergeteges bulihoz, de, mint ahogy sok azóta megjelent beszámolóban is tetten érhető, sajnos nem így lett. Ennek az okát sokan a Mötley set borzasztó hangzásában látják, de szerintem a probléma kicsit messzebb mutat, mintsem leegyszerűsítsük a dolgot és egy technikus nyakába varrjuk a felhőtlen szórakozás elmaradását.

Hazafelé battyogva a koncertről azon elmélkedtem, hogy hogyan is fogom megírni a kritikámat egy olyan banda (Mötley Crüe) koncertjéről, akikhez ezer szállal kötődöm. Nagy bajban vagyok, gondoltam, és tényleg. Egészen kis kölyök korom óta favorizálom a bandát, Nikki Feelgood korabeli full tetkós képei miatt lett nekem is full karos tetkóm, a zenén túl minden rock ’n roll életérzést is a Mötley életviteléből próbáltam leutánozni, ellesni, persze jóval visszafogottabb formában, szóval minden szempontból meghatározó a banda az életemben. Annak idején a számomra minden idők legnagyobb metal bulijaként elhíresült ’91-es Monsters Of Rock fesztiválra is főként miattuk mentem, szerencsésnek tartom magam, hogy láthattam őket akkor, a csúcson. Mivel elég ritkán látogattak el a kontinensre, kb. tíz évente, sokáig az az élmény maradt meg velük kapcsolatban. Végül 2014-ben csak összejött még egy találkozás a bandával, s mivel az már a bucsú turné volt, nem sejtettem, hogy még valaha találkozunk. Őszintén szólva nem is akartam igazán. Azt a Nova Rock fesztiválos fellépést is már a nosztalgia, a dalok, és a banda iránti elkötelezettségem nézette velem jóra. Konstatáltam is magamban, hogy tényleg épp jókor hagyják abba, nem kell erőltetni, ami már nem úgy megy.

Aztán a mondva csinált visszatérés után meghirdetett amcsi stadion turné csak felcsigázta az érdeklődésemet, vártam is a turné vége után, hogy jön az európai bejelentés, ekkora bulit nem szabad a tengeren túlon hagyni. Sajnos az itteni körre már lemorzsolódott a Poison, pedig de jó lett volna látni őket végre! Persze valahol érezhető volt, hogy nem fognak jönni, ők aztán tényleg a tipikus amerikai rock ’n roll világában élnek/éltek, nem is nagyon akartak kimozdulni onnan soha. Nem voltam rest megnézni, pályafutásuk során összesen 22 (!) alkalommal játszottak csak európában, turnészerűen utoljára 1990-ben, majd még alkalmanként párszor, utoljára 2008-ban a Sweden Rock fesztiválon. Ilyen számok tükrében borítékolható volt, hogy meg sem fordul a fejükben Európa, de a világ többi része is hasonlóan hanyagolva van náluk.

A szintén az MVM dome-ban lezajlott Volbeat koncert beszámolójának a végén azt írtam, hogy nem tudom, hogy fog ide beférni a Mötley/Def buli. Akkor tényleg kicsinek tűnt a produkcióhoz, de az idő haladtával kiderült, hogy nem lesz ez egy fullos tömegrendezvény, az ültetett állóhelyes nézőtér, a brutálisan magas jegyárak és az a tény, hogy sem a Def Leppard, sem a Mötley rajongóbázisa nem olyan jelentős itthon, így sajnos ez egy elég foghíjas nézőteret eredményezett. Nem nézett ki rosszul, de papíron nem ennek kellett volna lennie… Valamiért mindkét banda elkerülte pályafutása során hazánkat, a Def Leppard is csak egyszer járt itt, még a ’90-es években, egy közel bukta szagú koncerttel, már ami a nézőszámot illeti. Ilyen előzmények után azt gondolom nagy volt a tétje a bulinak hiszen szinte biztos, hogy most láttuk mindkét zenekart utoljára magyar színpadon, rajongóként nagyon nem mindegy, hogy milyen előjellel búcsúznak el a rajongóktól. E tekintetben a Def Leppard hívei jártak jobban, de nézzük szép sorban!

A koncertet az Abaházi Rt. nyitotta, sajnos lemaradtam róluk, de mivel klub szinten időről-időre összefutunk, nem bántam azért annyira, a merch pult vizslatása jelen helyzetben előrevalóbb volt. Kintről hallgatva is érezhető volt, hogy beleadtak apait-anyait, nagy lehetőség volt ez nekik. Alapból a Hooliganst jósoltam volna előzenekarnak, már csak Andy Mötley mániája miatt is, de Csabáék megérdemelték a bemelegítő pozíciót, jól nyomják a Sing Sing dalokat. Sajnálom, hogy nem tudják, vagy nem is akarják rendezni a korábbi sérelmeket Hangyával, Csabának a jelenlegi Sing Sing élén kellene állnia, hiteles, jó frontember, de a dolgok már valószínüleg így maradnak, így ennek kell örülni.

A Def Leppard számomra mindig is egy szimpatikus banda volt, az Adrenalize albumig hibátlannak is tartom az életművet, de aztán a Slang albummal megszakadt a kapcsolatunk és azóta sem jött helyre maradéktalanul. Addigra már akkorára nőtt a banda, hogy igazából mindegy is volt, hogy mit csinálnak, szépen ellavíroznak azóta is az amerikai piacon, de engem már nem tudtak lázba hozni és ez a mostani találkozásunk után sem változott meg. Profik voltak, jól zenéltek, a látvány eleve rendben volt körülöttük, de a mágia számomra már elillant a bandából, rajongónak kellene lennem ahhoz, hogy azt mondjam, ez baromi jó buli volt. Aki az, valószínüleg így élte meg a műsorukat. Bírtam, hogy igazi rocksztár fílingben léptek színpadra, rendesen benne vannak a korban, de sehol egy pocak, Phil Collen eleve etalon ezen a téren a kigyúrt felsőtestével, amit rendre mutogat is, de mindenki színpadképes formában tolta, így kell, csak így szabad! Azt is pozitívan éltem meg, hogy élőben jóval karcosabb a banda megszólalása, mint lemezen, bár a szokottnál jóval hangosabb megszólalásnak már intő jelnek kellett volna lennie a későbbiekben történtekre, de akkor még sejtésünk sem volt hová fajul ez a túlvezérlés… Az ő esetükben kicsit feleslegesnek éreztem a kifutót is, főleg Joe Elliott járkált csak rajta, a többiek az esetek nagy részében a mikrofonjukhoz voltak kötve hiszen a Leppard egyik alapköve a bőséges vokálozás.

Mivel nyomon követem, mi történik a Crüe háza táján nem vártam sokat a koncerttől, mondtam is előtte valakinek, hogy nem lesz rossz, de jó sem. Sajnos a várakozásaimat is alulmúlta a buli, amiért nemcsak a gyalázatos hangzás a felelős.  Azzal, hogy iszonyatosan túlvezérelték a gitárt, hazavágtak mindent, Tommy dobjaiból, csak valami pergő puffogás hallatszott, Nikki basszusa, csak akkor szólt igazán, ha az adott dal szempontjából fontos volt, pl. Primal Scream eleje, Vince éneke (nevezzük így) pedig annyi visszahangot kapott, amitől az egész egy borzalom massza lett. Tribünön kezdtem a bulit, de direkt lezarándokoltam a nézőtérre, hogy körbejárjam ott is a terepet hangzás ügyben, de ott még rosszabb volt a helyzet, hiányzott az alja az egésznek. Vissza is mentem, ott legalább az olyan daloknál, mint a Kickstart My Heart, vagy a Feelgood még jól is esett, hogy leszakítja a fejem a túlvezérelt hangzás. Sajnos túl sokszor írtam már le, hogy ezen a szinten egyszerűen nem elfogadható, ha valami ennyire nem jól működik. Számomra minden magyarázakodás ez ügyben elfogadhatatlan. Nem lehet a helyszínre fogni, mert nemrég Roger Waters hibátlanul szólt ugyanitt, de a Volbeat is rendesen behangosította a helyet. A motyóra sem lehet fogni, hiszen eleve ezen a szinten profi a cucc (amúgy kb. már mindenhol), ráadásul a Def Leppardnak sikerült rendesen megszólalnia, tehát valami más az ok. Túl a szakmai hiányosságokon, aminek ezen a szinten szintén nem kellene jelenkeznie, én arra tudok még gondolni, hogy a túlvezérléssel próbálták elfedni Vince hallható hiányosságait. Tudom én is, hogy sosem volt egy énekes fenomén, nem ezért szeretjük, de amit itt művelt az magához képest is enyhén szólva kevés volt. És itt el is érkeztünk oda, hogy szerintem miért is volt ez a Mötley koncert ennyire értékelhetetlen, miért kellene már ezt abbahagyni, vagy úgy is írhatnám, hogy miért nem kellett vona ezt újrakezdeni.

A Mötley a zenén túl, mindig is hordozott magában egy életérzést, ami a tagok karizmájából, megjelenéséből, tetteikből fakadt. Ahogy éltek, ahogy léteztek a színpadon és a színpadon kívül, az maga volt a Mötley érzés. Bármit csináltak ezzel a tűzzel csinálták, ez hajtotta őket, ez lobogott a szemükben ha belenéztél, és ez az a tűz, ami kimúlt a bandából. Nikki mióta megszületett a hatodik gyereke, az apaszerepet helyezte minden elé, érthető módon Rubyval próbálja bepótolni mindazt, amit az első öt gyerekkel a rock ’n rollozás miatt elmulasztott. Tommy-t láthatóan jobban érdeklik a bonsai fák mindennél, Mick eleve harcban áll a démonjaival a betegsége miatt, lecserélése sem lepett meg senkit. De Vince az, akit leginkább elhagyott a Mötley érzés, egy befásult, megöregedett rock sztár lett belőle, aki nem foglalkozik a megjelenésével, minden turné előtt hónapokat tölt vele egy kisebb hadseregnyi szakember, hogy színpadképes állapotba hozzák. Megjegyzem, valahogy mindig sikerül nekik… De a tűz kiveszett belőle, ez nyilvánvaló. Nézze meg mindenki a mostani koncertképein az arcberendezését és vesse össze mondjuk a nem annyira régi Carnival of Sins dvd-s felvételekkel, ég és föld a kettő. Az ott még minden mozdulatban jelen lévő pimasz/rossz fiús attitűd mára már csak régi szép emlék. Én erre vezetem vissza a kritikán aluli teljesítményét és minden mást, ami ebből fakad.

Vannak dolgok, amiket nem szabadna erőltetni, nincs szükség új Guns albumra (szerintem turnéra sem), Bon Jovi koncertre stb, stb… Sajnos a Mötley is ebbe a kalapba került, ha valaki egy ilyen hibátlan set listel nem bír tarolni, mint amit ezen a turnén elővezetnek, akkor abba kell hagyni… Meggyőződésem, hogyha ez a buli tökéletesen szólt volna, akkor sem mentünk volna haza elégedetten, mert a próbléma túlmutat ezen, mélyebben győkerezik. Sajnálom, hogy a rock ’n roll történelem egyik legnagyobb party bandája így bucsúzott el a magyar rajongóktól, de idővel majd ez a rossz fiaskó is enyhülni fog, és csak a jóra emlékezünk majd… A frissen begyűjtött Mötley felvarróimat meg már varratom is fel a farmer mellényemre.

A Mötley koncert kapcsán ismét feltört belőlem az érzés, hogy sajnos öregszünk, kedvenc hőseink is és, ami a legfájóbb, hogy azt az űrt, amit ezek a bandák hagynak maguk mögött, azt jelenleg senki sem fogja, vagy nem tudja betölteni. Még szerencse, hogy a másnapi Iron Maiden koncert Prágában visszahozta az életkedvemet, viszont fel is erősítette bennem a Mötley buli rossz élményeit, iszonyatos kontraszt volt a két nap között…

Fotók: Dávid Zsolt