Éppen az idén lesz hatvan éve, hogy a The Beatles-t övező, a hangzatos “Beatlemania”-ra keresztelt őrület elindult, és ezzel megszületett a populáris zene köré felépülő, komplex vállalkozás, vagy pejoratívabb szókapcsolattal: a pénztermelő gépezet, és annak szériagyártása, amelyet azután olyan zenekarokkal járattak csúcsra, mint a Queen, a Kiss, a Metallica vagy éppen a Muse. Ebben a koncepcióban a csapat tagjai egy idő után már sokkal inkább csak mémek, akciófigurák, virtuális replikák, mint önmaguk, és a művészi produkció (dalok, lemez, élő fellépés) csak egy szelete a sok száz ember munkája által létrehozott mini-univerzumnak.
Ritka és üdítő kivételként tekintek ilyen szempontból a Rammstein “iparágra”. A zenekar, immár 30 éves pályafutása alatt, pontosan olyan ívet mutat, mint egy jól prosperáló vállalkozás, amelynek ugyan vannak hullámvölgyei, de az innovációban mindig az élen jár, és emellett pontosan tudják azt is, hogy a nyereségnek a produktumba való visszaforgatása, még nagyobb profithoz juttatja őket. Ezen az előadáson pedig minden egyes euró nyoma jól látható volt. Nevezzük végre nevén a dolgot: a Rammstein a zeneipar Mercedese. Német mérnökök által tökéletesen legyártott gépezet, ahol azonban a műszaki paraméterek mellett, a dizájn és az eredetiség ugyanolyan fontos szegmensei a produkciónak. Pontosan tudjuk, ha őket választjuk, egy elképesztően profi, másodpercekre lebontott és megtervezett showműsort kapunk, különleges extrákkal. Itt kell arról is elmélkednünk, hogy érdemes-e kategorizálnunk a zenekart műfajilag, vagy inkább egyfajta 21. századi komplex jelenségként fogadjuk el? Én őszintén megmondom, hogy nem hallgatom napi szinten a zenéjüket, de amikor megjelennek a színen (nem csak a színpadon), annak mindig súlya van. Abban a ligában játszanak, ahol a szeretem/gyűlölöm, kétpólusú rendszer elveszíti a jelentőségét, ugyanis kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy a Rammstein a hedonizmust dicsőíti, mint a múlt század húszas-harmincas évekbeli weimar-i demokrácia dekadens szemléletének örököse, sőt tovább megyek, Brueghel vagy Bosch festményeinek háromdimenziós hasonmásait látom bennük, amelyeket érzelmileg ugyan elutasíthatunk, de tehetségüket és jelentőségüket nem vitathatjuk.
Zeneileg rendkívül izgalmas volt már az előzenekar szerepét betöltő, Abélard név alatt futó, két klasszikus képzettségű zongorista hölgy (Héloïse Hervouët és Emilie Aridon-Kociolek) produkciója is, akik idei lemezükön (Rammstein on Piano) a német csapat dalait dolgozták fel. A darabok így teljesen más arcukat mutatják – nekem az volt az érzésem, hogy néha sokkal igazibbat –, és kiderült, hogy a Rammstein zenéje így is erőteljes érzelmi skálát, és széles zenei spektrumot ölel fel, valamint egy-két dal, ebben a formában odahelyezhető akár a kortárs zeneszerzők (Glass, Pärt) kompozíciói mellé.
Nagyon dicséretes az is, hogy az egyébként példásan rövid “átszerelési” szünetben, nem kellett végighallgatni a szokásos (Highway to Hell/I love Rock’n’roll/Paradise City) rock dj szettet, így mindenki vérmérséklete, és a büfé vagy mörcs pult előtti kilométeres sorokban elfoglalt helye szerint készülhetett lélekben az előadásra.
A következő megdöbbenés az évek óta működtetett díszlet, és a hozzá kapcsolódó funkciók sokszínűsége és ötletorgiája volt. Nem tudom ki mit hallott a Puskás Arénában eddig megrendezett koncerteken, de a teutonok rendkívül jól, és elképesztő intenzitással szólaltak meg. Megdöbbentő volt látni, ahogy a lelátók népe egyszerre rezdül össze, egy-egy robbanás hallatán.
Maga a műsor koncepciója, számomra egyébként egy groteszk színház parabolája. Ez már ott tetten érhető, hogy a tűz ünnepe előtt, Georg Friedrich Händel Vízizenéjének egy részlete szolgáltatta a bevezetést. A szerepek is szépen ki vannak osztva. Nyilván Till Lindemann (ének) a főszereplő, aki furán kacsázó járásával, és állandó piromán bolondériájával olyan, mint egy őrült feltaláló. A billentyűs Christian „Flake” Lorenz (billentyűs hangszerek), egyértelműen Pandacsöki Boborján és bármelyik Kraftwerk tag házasságának gyümölcse, az énekessel folyamatosan Tom és Jerry-t játszik, de ha éppen nem, akkor fitness guruként futópadozik, csillogó ruhájában. Richard Z. Kruspe és Paul Landers, tűz és víz, a művész és a bohóc, mégis remekül dolgoznak együtt. (Valahogy sosem jut eszembe, hogy gitároznak is, pedig nagyon élik a dolgot.) Mindehhez a két szürke eminenciás, a basszusgitáros Oliver Riedel (ő néha inkább fekete) és Christoph “Doom” Schneider (dobos) feszes alapokat, és nem túl erőteljes, de azért működőképes színpadi jelenlétet kölcsönöz.
A három hatalmas kivetítőn leginkább a színpadi eseményeket követhettük nyomon, “enyhén” Fritz Lang Metropolis című némafilmjének stílusában. Egyébként az egész díszletváros/gyár, a német filmes koncepcióját idézte számomra. A dalokat a zenekar minden korszakából mazsolázgattak, így egyetlen rajongó szeme sem maradt szárazon a végére, ha másnem, a hőágyúk és egyéb pirotechnikai eszközök keltette izzadtság miatt. A műsor felépítése rendkívül változatosra sikeredett, így a komolyabb mondanivalójú (Zeit), vagy betegebb szövegvilágú (Puppe) dalokat igyekeztek olyanokkal oldani, mint a Deutschland Kruspe féle EDM verziója, vagy az Abélard duóval együtt előadott Engel, ami a nézőtér közepén felállított kisebb színpadon hangzott el. Utána Lindemann kivételével csónakokba szálltak, és a közönség “karvizén” visszaeveztek a nagyszínpadra, ahol az énekes már várta őket, és a tényleges kifulladásig folytatódott a show.
Én nem tudom, ez az öt germán lovag miből van (így a hatvanas éveikhez közel, vagy éppen már betöltve azt), de ilyen intenzitással végigtolni a több mint két és fél órás bulit, azt mondom, ember legyen a talpán, aki utánuk csinálja! A másik elképesztő dolog, az a közönség szerepe. A Rammstein-nak tulajdonképpen nem is rajongói vannak, hanem hadserege, akik a koncert előtt végeláthatatlan sorokban masíroztak a Puskás Aréna felé, odabent pedig Lindemann minden szavának elsőre engedelmeskedtek. Ha belegondolunk, hogy manapság mennyire nehéz bármilyen ügy mellé, akár még csak félezer embert is felsorakoztatni, elgondolkodhatunk azon, hogy hová futhatna ki, ha egy-egy Lindemann kaliberű sztár, mondjuk, a politikai pályán használná fel a színpadon megszerzett kreditjeit. Szerencsére azonban, ők ennél sokkal okosabbak.
A német precizitás a koncert kezdetétől fogva, az utolsó pillanatig jelen volt, a színpadi dramaturgiától kezdve, a biztonsági őrök szisztematikus mozgatásán keresztül, egészen a – külső szemlélő által életveszélyesnek látszó – “tüzeskedésekig”. Megható volt azonban az első pillantásra rendkívül szisztematikusnak tűnő előadás két csodásan alázatos pillanata, amikor az Ohne dich-ben (Nélküled) Lindemann szinte egyenként mutatott rá a stadionban fellelhető összes rajongóra, illetve a koncert végéhez közeledve a zenészek letérdeltek a színpadon, és lehajtott fejjel köszönték meg a közönségnek, hogy itt lehettek.
Összegzésül azt mondanám, hogy az ismert vicc nagy százalékban most igaznak bizonyult, miszerint a mennyország addig mennyország, amíg olasz a szerető, francia a szakács, német a mérnök, angol a rendőr, és az egészet a svájciak szervezik; én azonban hozzátenném, hogy az aréna koncertek szervezését is nyugodtan rábízhatjuk a német mérnökökre, a csalódás kizárva. Aki teheti, mindenképpen nézze meg egyszer az életben a Rammstein produkcióját, mert felejthetetlen élménnyel távozik majd.
