- Barba Negra Red Stage –október 8.
A tavalyi sikeres Ultima Ratio minifesztivál idén is eljutott hozzánk. Ráadásul ezúttal is sikerült patinás neveket megnyerni az eseménynek, igaz a tavalyi öt banda helyett most csak négy zenekar szerepelt a listán, viszont az ír Primordial és a mára kultikus Paradise Lost alapból borítékolta a pazar utazást az éjfekete metal világába. Sajnos ez csak nyomokban sikerült, legalábbis én elég vegyes érzésekkel tértem haza, pedig kifejezetten lelkesen érkeztem…
Már alapból az pozitív előjelet adott a koncertnek, hogy a Barba nagyobb színpadára lett belőve a buli és bizony nem véletlenül, ha nem is volt tömegrendezvény, a két fő banda kellemesen tele rakta a nézőteret a rajongóival. Sajnos a tavalyi kör nekem kimaradt, de már akkor nagyon bírtam, hogy design terén rendesen megtervezték ezt az utazó cirkuszt. Idén is mutatósra sikerült a körítés, a fesztivál pólója kifejezetten tetszetős lett, bár az ára hamar lelohasztotta a lelkesedésemet… A bandák merch cuccai is hibátlanok voltak, ismét meg kellett állapítanom, hogy ezen a téren a hazai bandák nagyon-nagyon le vannak maradva…
A koncertsorozatot nyitó (borzalmas nevű) Harakiri For The Sky műsorát sikerült teljesen lekésnem, de az Omnium Gatherum programjának végére sem jutottam még tovább a merch pultnál, így érdemben nem tudok nyilatkozni róluk. Maradtak a főhősök. A Primordial, akik sok sok év alatt sem tudtak igazán a szívembe férkőzni, valahogy azon a vonalon mindig is a Sólstafir elégítette ki az igényeimet maradéktalanul. Koncert szinten sem nagyon akadtunk össze, csak futólag, néhány fesztiválon, gondoltam, majd most. A Paradise Lost viszont régi nagy kedvenc, bár nálam fordítva vannak bekötve, mint általában a Lost rajongóknál, én a One Second idején kezdtem fanatizálni őket és talán pont ebből adódóan mióta újra visszatértek a gyökereikhez már közel sem olyan jó a kapcsolatunk, bár a Darker Thoughts messze az utolsó 15 év legjobb Lost dala szerintem. Sajnos ezúttal kimaradt a műsorból…
Így ebben a felállásban akár egy Co-headline fellépésnek is betudható a buli, többször leírtam már, hogy alapból tök jók ezek a kooperációk, mert nagyobb helyen, több embert tudnak megszólítani, de sajnos több alkalommal bebizonyosodott, hogy nem minden produkció tud felnőni a feladathoz, sajnos ez sem tudott. Alapból egyik banda sem a látványorgiáról híres, de mindkét csapatnak sajátos hangulata, mélységei vannak, ami egy ekkora színpadon, okosan kitalált gegekkel, vagy fényekkel, vagy jól kitalált vetítéssel erőteljes élményt tud nyújtani. Na most itt nagyjából ezt úgy sikerült megvalósítani, hogy a bandákat semmi, de konkrétan semmi sem világította meg, csak egy-egy néha arrafelé tévedt fénysugár okozott némi sziluett élményt a zenészekből… Lehet, hogy ez volt a koncepció, de innen üzenem annak, aki ezt kitalálta, hogy tévúton jár és hagyja abba azonnal azt, amit csinál és menjen el máshova dolgozni! Ez nem koncert világítás. És ezt nem csak azért írom, mert konkrétan fotózhatatlan volt a buli, az emberek nem azért fizettek nem kevés pénzt, hogy aztán kedvencükből csak sziluetteket, vagy egy fekete foltot lássanak. Alan Averill például hiába festette ki magát ahogy szokta, szinte semmi sem látszott belőle. Mivel külföldi produkcióknál általában csak az első három dalt lehet fotózni, a koncert kezdete után már lázas munka szokott lenni az árokban, most viszont (direkt néztem) csak néztek körbe-körbe tanácstalanul a kollégák, hogy akkor most mi legyen… És itt közel nem arról volt szó, hogy akinek nincs milliós gépe az fény hiányában nem tud fotózni (vakuzni ugye nem lehet), mert, ha volt is valaki kezében extra nagy fényérzékenységű cucc, az sem talált magának témát mert csak egy sötét masszával találkozott a lencsén keresztül. Persze a végére kín keservesen mindenki összehozott valamit a nagyritkán megérkező fényesebb pillanatokban, de nem ehhez vagyunk szokva, és ahogy már említettem alapvetően a fizető közönség is többet érdemel. A Lost műsora alatt már némileg javult a helyzet, de kíváncsi lennék az amúgy is a mikrofonja mögé bújó Nick Holmes arcából pl. ki látott bármit is…
Persze ezen a ponton sokan mondanák, hogy mit rinyál a hülye fotós, a zene a lényeg, a zsigerig hatóló, amelyik leviszi a fejed, mert hát mégis csak egy metal bulin vagyunk. Na, itt jön a másik fájó pont, ami már szintén kezd unalmassá válni, de nem lehet elmenni mellette, hogy a hangzás sem növelte a fénytelen koncertek élmény faktorát, sőt… Én is azt mondtam magamnak a Primordial set alatt, hogy ok nem ez lesz életem fotósélménye, de legalább szólna vadállat módjára, melldöngetően, tisztán, hogy elvarázsoljon, utaztasson a zene, hogy Primordial rajongóként térjek haza, de nem így történt, a Lost műsora alatt pedig tovább romlott a helyzet. Emlékszem, mennyire megörültem a harmadikként érkező Faith Divided Us nótának. Hihetetlen erős refrénje van, nagyon akartam együtt üvölteni Holmes-al, de szinte semmi nem jött le belőle, csak egy erőtlen katyvasz. Azt már csak halkan említem, hogy 50 perc mennyire édeskevés egy ilyen diszkográfiával rendelkező banda esetében. Persze ez is a Co-Haedline, vagy nevezzük ez esetben mini fesztiválok sajátossága, hogy sok banda van, ezért kicsit mindenki kevesebbet játszik.
Zárásként nem is lehet más a végszó, mint az, hogy aki szintet akar lépni az minden szinten tegye meg, akinek meg ez nem megy, az menjen vissza a saját közegébe, ahol többet, jobban tud játszani a saját keretein belül maradva! Tegye mindezt a rajongói miatt, mert miattuk mehet fel nap mint nap a színpadra, ha meg már felment, kutya kötelessége mindent megtennie annak érdekében, hogy a közönség jól érezze magát, mert azért fizet. Persze nem szabad mindent csak a bandák nyakába varrni, mert ez alapvetően egy produkciós kérdés/felelősség is. Sajnos ezen az estén nem jött össze a katarzis, talán majd legközelebb egy kisebb, saját bulin…
Fotó: Polgár Péter
