Kihagynám most a kötelező köröket, ha nem baj, a trélerparkos gyerekkort, a találkozást az Asheton-fivérekkel, az üvegszilánkos/mogyoróvajas incidenseket, Berlint, meg David Bowie-t (Google is your friend, ahogy manapság mondani szokás, bár, ha Rockinformot olvasol, valószínűleg pont nem szorulsz rá). Inkább ott kezdem, hogy az egyik haverom délután kettő körül belealudt a bolognaiba – tekintve, hogy hajnal óta töményezett, ez talán nem is meglepő – és így megüresedett egy hely a veszprémi járaton. Némi hiábavaló, pánikszerű telefonálgatás után végül az a last minute-ötletem bírt támadni, hogy jó, lesz, ami lesz, akkor a tizenhárom éves lányomat viszem magammal: utoljára úgyis akkor volt bármi direkt befolyásom a zenei ízlésére, amikor a borítékolható következményekre vakmerően fittyet hányva a Gyerekdalok helyett csak azértis valami free jazz-t nyomtam be a CD-lejátszóba. Az meg már csak Székesfehérvár magasságában kezdett el aggasztani, hogy vajon egy kiskamasznak nem okoz-e majd az egész életét meghatározó traumát, ha egy pontosan a nagyapjával egyidős bácsit lát félmeztelenül kiabálni meg ugrándozni a színpadon.
Persze, hogy nem! Traumát ugyanis – életkortól függetlenül – legfeljebb a hakni okoz, a megúszós középszar, meg a tinglitangli alibizés. Vagyis mindaz, ami hősünk öt és fél évtizedes hullámvasút-karrierjétől mindig is teljesen idegen volt: mert akár mocskosul mélyen járt, akár sztratoszférikus magasságokban, fáradt vagy unalmas nem tudott lenni sohasem. (Amit mi sem bizonyít ékesebben, mint hogy a csúcspontjai és a hullámvölgyei gyakorlatilag végig csereszabatosak voltak egymással.) És ezt, főleg a koncertjein nem parasztvakítással – lézershow-val, pirotechnikával, megalomán díszletekkel stb. – éri el, hanem az első hangtól az utolsóig tartó, ezer százalékos erőbedobással. Hogy süt a színpadról, mennyire élvezi ezt az egész cirkuszt. Na ja: hogy ez az élete.
És nem volt ez a Gyárkertben sem másképp. Három perccel fél kilenc előtt még azon viccelődtünk, hogy biztos most állítják be a vérnyomását valami iszonyú modern okosgyógyszerrel, nyolc harmincötkor viszont – Noveller, a szuperszexi basszeros csaj ambientes bevezetője után – már az állunkat szedegettük össze a gumipadlóról. Iggy berontott, körbekacsáztatta néhányszor a színpadon a csípőficamát, lemérte milyen nehéz a mikrofonállvány – csak úgy saccperkábé, ha esetleg kedve szottyanna majd elhajítani – aztán a közönség üdvrivalgása közepette ledobta a felsőrongyot, és belevágott a Five Foot One-ba, az 1979-es New Values című lemezről. Mélyanalízis következik: a dalszöveg egy nála alig pár centivel törpébb fickóról szól, aki a nagyfiúk szórakoztatására a vidámparkban ugrál fáradhatatlanul – oké, értjük: kicsi a bors, de erős. Mégpedig kurva erős, mert a kezdés csupán laza bemelegítésnek bizonyult, amikor olyan brutális számok jöttek gyors egymásutánban, mint a T.V. Eye vagy a Search and Destroy – összesen kilenc a Stooges bő ötven éve túlszárnyalhatatlan életművéből, amelyek közül még a középtempósabbak is instant leviszik a fejed (egyes megfejtések szerint a Stooges valójában hagyományos rhythm and blues-t játszott, csak iszonyú durván: ezt most a Gimme Danger meg az I’m Sick Of You alapján magam is megerősíthetem). Iggy öklözi a levegőt, a gatyájába dugja a mikrofont, aztán az I Wanna Be Your Dog közben elegánsan átesik egy kontroll-ládán (pár hete ugyanitt Roisín Murphy verte szét az állát egy hasonló mutatvánnyal), és ha már ott van, a dal felét háton fekve énekli el. A Death Trip előtt közli a nagyérdeművel, hogy leszarja a nyarat meg a vakációt: ő most egy haláltúrára fog vinni minket. És lőn! Megyünk vele boldogan bárhová.
Lazításnak legfeljebb az Endless Sea meg a Passenger szolgál: utóbbi refrénjét nagyjából-egészében át is engedi a közönségnek, köztük a boldogan vigyorogva integető kiskamaszomnak – nem is győzök csodálkozni, hogy honnan ismer ilyeneket egyáltalán a gyerek. Jaj, apa, hát a családi grillpartikon szoktátok ezt üvöltetni. Ja, hát akkor nesze neked trauma. Ezek után eszembe sem jut fanyalogni, hogy az újabb lemezekről, a Josh Homme-mal készített Post Pop Depression-ről meg a baromi izgalmas Free-ről egyetlen dal sem hangzott el – az idei, egyébként hiperállat Every Loser-ről is csak kettő – vagy hogy a ráadással együtt is takkra vége van a műsornak este tízkor: Pop bácsi a THE END felirat alatt az öklét a magasba lökve levonul a színpadról; vihetjük haza magunkkal a nyers erőt.
Ja, és ha már itt tartunk, a Raw Power közben a háttérben kivetítik az ikonikus lemezborítót: áll a huszonéves James Osterberg fényes latexnaciban, kisminkelve; előtte, a valóságban ugyanő szakállasan, 76 évesen. Keresem a két kép között a hárommilliárd különbséget, de hiába. Ráncok, idő, tapasztalat meg drogok ide vagy oda, a kettő még mindig – és vélhetően most már örökké – egy és ugyanaz. Nagyon menő volt – mondja a lányom már Pesten, a töküres éjszakai buszon hazafelé zötykölődve, és a vállamra hajtja a fejét. Szívesen, Iggy! Szereztem neked egy új rajongót…
Fotók: Dávid Zsolt
