A 2022-es és ’23-as koncertszezon alapvetően a bepótolt, illetve a végre-valahára újra elindult turnékról szól. A hosszabb kihagyást követő előadásokon pedig gyakran új formációkkal is találkozhatunk. Betegség, haláleset, nyugdíj, összeveszés vagy újbóli összeborulás, sok minden történt a művészvilágban a Covid és az első karantén-időszak óta alaposan megkergült világunkban. Ha csak az elmúlt szűk egy hónap kiemelt magyarországi nagykoncertjeire tekintünk vissza, akkor a hazai közönség számára újnak számító felállásban zenélt nekünk a Deep Purple, a Guns N’ Roses és a Depeche Mode, vagy most legutóbb a Kraftwerk is.
Bár az is igaz, hogy az elektronikus zene egyik nemzőatyjának számító düsseldorfi csapat esetében innen nézve leginkább a változás jellemzi az állandóságot. Ugyanis Ralf Hütter együttese az 1981-es kisstadionbeli dupla koncertes bemutatkozása óta minden egyes magyarországi előadást más és más felállásban abszolvált, mégsem érezhette senki úgy, hogy bármi is változott volna az arculatot vagy az alapvető művészi koncepciót illetően. Mi több, az első szabad választások után megvalósult öt újabb hazai előadáson a zenebarátok többségének ugyanúgy nem tűnt fel egy-egy Kraftwerk poszton a személycsere, minként a felületes sajtómunkásoknak sem.
Kivételt képez Karl Bartos, aki magyar vezetékneve és magyar származása miatt mindig is a hazai közönség szíve-csücske volt. Hiába távozott ’91-ben, szimpatikus fazonja, valamint az a tény, hogy a hat legfontosabb Kraftwerk album közül ötnek a készítője, háromnak pedig társszerzője is volt, örökre beírta őt a rajongók szívébe és egyben az egyetemes zenetörténetbe is.
(Még mielőtt az előző koncertbeszámolók utóéletéhez hasonlóan ismét rákezdene valamelyik „szakértő” az ilyenkor szokásos tudatlan kekeckedésre… Íme, így szól hevenyészett fordításban Karl könyvének első fejezetéből az egyik idevonatkozó kulcsmondat: „A Bartos család a XIX. század végén Magyarországról Lengyelországba, majd Németországba emigrált. A magyar nevet eredetileg ‘Bartosch’-nak {-tosnak} ejtették, de hamarosan ’Bartos’ {-tosz} formára németesült.”)
A show persze ment tovább, zenei munkások jöttek-mentek. Kit jobban megszerettünk, kit kevésbé. Mindenesetre számomra a tavaly távozott Fritz Hilpert legalább annyira fog hiányozni, mint Bartos vagy a néhai Florian Schneider. A Kraftwerk koncerteken elektronikus perkákon közreműködő ütős, hangmérnök, programozó még a nyolcvanas években csatlakozott a tágabb értelemben vett produkciós csapathoz. (A legtöbb forrás 1989-et hoz.) A koncertpódiumokon pedig 1990 óta láthattuk hallhattuk, amikor is Friedrich Wolfgang Flür helyét vette át a ritmus poszton.
Rá egy évre érkezett a koncertcsapatba Henning Schmitz, aki már 1978-óta dolgozott a Kraftwerkkel, külsős hangmérnökként, majd a The Mix turnéján ált be Fernando Abrantes helyére. Aki viszont nem sokkal korábban a távozó Bartos billentyűs posztját vette át rövid időre. Henning a basszus-szólamot, a kíséreteket, valamint a szólók egy részét játssza, azóta is. Így alakult ki a Kraftwerk Hütter-Schneider-Schmitz-Hilpert formációja, az embergépek második klasszikus felállása, mely az EXPO 2000, Tour de France Soundtracks, Minimum Maximum mesterhármasával ismét a csúcsra röpítette a gépemberek gépzenekarát.
Már a 2002-es visszatérő koncerteken érződött, hogy abból, az akkoriban ismét átdolgozott koncertanyagból hamarosan egy „Mix 2” lesz. Ami azóta már még egyszer megvalósult, hiszen Ralfék kétszer is alaposan átdolgozták, frissítették, aktualizálták a koncertrepertoárt, majd szépen le is archíválták a Minimum Maximum és a 3-D The Catalog koncertalbumokkal. (Valamint szólóban Abrantes is kiadta a maga frissített verzióit).
A Kraftwerk azóta is bátran frissíti, bővíti, gyúrja újabb és újabb alakokra az alapvetően 1973 és 2013 között született kompozícióit. Ezért bár új dallal már nagyon rég nem jelentkeztek, valamint sajnos az Autobahn előtti albumok tételeit is hanyagolják, valamiért mégis mindig érdekessé válik az ismét egyre egyénibb arculatot nyerő aktuális koncertprogramjuk.
Jelen esetben kapásból az új felállás. Hiszen Hilpert távozása után ismét átrendeződött a csapat. Ezúttal Georg Bongartz, az új fiú lett a koncerteken dolgozó videó-technikus. A korábbi videós Falk Grieffenhagen pedig Fritz helyét vette át, így az idei turnén már tőle hallhatjuk az elektronikus ritmusokat. A helyszíni tapasztalatok alapján mindez a technikai átállás ismét minden különösebb zökkenő nélkül zajlott le. A koncertek ugyanolyan megszólalással, arculattal, hangulattal és koreográfiával mennek le, mint korábban. Csak a robotemberek sorrendje változott kissé. De ezt is csak az avatott szem fogja kiszűrni, hiszen az örökzöld darabokhoz társult vizuális tartalom annyira magával ragadó, hogy azt is simán el lehet fogadni, ha a közönség egy része azt sem tudja, hogy ki szórakoztatta. Ott van négy fazon, ők a Kraftwerk és ennyi. Valahol ez is egyfajta halhatatlanság illúzió. Aminél többet nem igazán kaphat egy művész.
A zenei részt azonban alaposan átalakította a kettős helycserével járó legutóbbi átrendeződés. Ugyanis az idei koncertműsor, mind a veszprémi, mind a korábbi előadások alapján egy jóval kompaktabb, minimalistább felfogásban szólal meg, mint bármikor korábban, a Mix (1) óta, Schmitz-cel és-Hilpert-tel a középső pultokon.
Szóval a mostani Kraftwerk jóval szabadabban játszik a gépeikben tárolt szekvenciákkal, amik viszont messze nincsenek annyira dúsan és alaposan egymásra építve, mint korábban. Hiányzik az évtizedes rutin, a bevésődött variációk sokasága, mellyel a Ralf és az aktuális videó-technikus között álló zenei alapozók egymásra hatottak, szinte már egymás gondolatait is ismerve. Helyette van a korábbi koncertekhez képest nagyfokú spontaneitás és egyfajta letisztult egyszerűség. Ralf Hütter pedig sokkal többször énekel a vocoderbe, mint korábban. Így hát értelemszerűen jóval kevesebb lett a csak és kizárólag konzervből megszólaló szöveg, ami még inkább élővé, koncertszerűbbé teszi az összhatást, mint ami akár a legutóbbi 3-D The Catalog kiadásokon látható-hallható. Érik a „Mix 4”…
Robotok, mármint az igaziak, mármint a robotszerű bábuk ezúttal nem voltak. Ralfék végig, így a Die Roboter alatt is a színpadon maradtak. Ezúttal nem volt a publikumnak ilyen fajta extra látványosság. Az öregfiúknak meg extra idő, mondjuk, hogy a robotos blokk ideje alatt gyorsan leengedjék a fáradt gőzt vagy gépolajat.
Van viszont új egyen-fellépőruha, melynek már önállóan is van fénye. Ráadásul sokféle színvariációt tud, ami például megdöbbentően jól nézett ki a Neonlicht alatt, így minden korábbinál meggyőzőbb a csapat kinézete. Van abban valami csodálatos és mélyen megsüvegelendő, hogy egy ötvenhárom éves együttes még mindig ilyen eltökélten és stabilan halad előre. A helyett, hogy lassan, de biztosan önmaguk emlékzenekarává hervadnának, mint oly’ sokan mások a popszakmában.
A best of-nak is beillő fesztiválprogram leginkább a modernkori Mix előadásokra hasonlít. De szerencsére a mostani turnén már nincs tömbösítve, albumonként csoportosítva a dalcsokor. A Gyárkertben most a német nyelvű verziókat hallhatta és 2D vetítést láthatta a hazai közönség, ráadásul alaposan frissített, illetve felújított a háttérvideókkal és animációkkal. Persze, mint mindig, most is variációk ugyanazokra témákra, de akkor is, Ralféknál még mindig van innováció. A Spacelab alatt megkaptuk a szokásos kedveskedést: az űrkabinban lévő térkép természetesen most a Kárpát-medencét mutatta, a csészealj pedig Veszprémben landolt.
Ráadásul kis hazánkban a setlista is bővült, meglepetésre ismét előkerült a Vitamin, melyet néhány év kihagyás után ezen a turnén, Veszprémben hallhatott először a nagyérdemű.
További érdekes újdonság, hogy tavaly ismét elővették az ezidáig kiadatlan, a bootlegeken Ätherwellen 2, Airwaves 2 vagy Tango néven elhíresült témájukat. Melyet Henning-ék már a múltszázad utolsó éveiben is próbálgattak, de az új évezredben már csak 2002-ben volt párszor. Majd húsz év szünet után új alakot nyert és ismét visszakerült a koncertprogramba…
Szóval sokaknak volt bakancslistás a nóta, amit tavaly és idén végre be is pótolhattak. Például Veszprémben. Amit, ha valaki, akár csak két évvel korábban bemond nekem, konkrétan körberöhögöm. Vagyis, tényleg soha ne mondd, hogy soha!
Pár szót azért érdemes a negatívumokra is áldozni. Egyrészt ilyen kis LED-falat még sosem láttam a Kraftwerk mögött. Vicc kategória, hogy még a középső kivetítőre tervezett szokásos felirataik sem fértek el, lemaradt a szélső karakterek eleje-vége. Az agyam eldobom, de komolyan… Másrészt a hangzás is felemásra sikeredett. Mi az első sorokban álltunk, ahol a mély majdnem végig torzult, a többi pedig aránytalanul, összevissza, ahogy éppen puffant. Ráadásul a hangerők sem voltak mindig összenormalizálva. Az egyik szekvencia szinte üvöltött, miközben a másik alig hallatszott, szinte emlékezetből hallgattuk hozzá. Azért egy Kraftwerk szintű világklasszis produkció esetében ez akkor is ciki, ha senki sem tehet róla… Hát még, ha igen. A hangterjedés fizika, megvannak a maga törvényszerűségei.
Ami a bandát illeti, Ralf ruháján időként megmakacsolta magát az elektronika. Hát volt, hogy öten álltak a színpadon, a problémát orvosló, fel-le rohangáló technikussal egyetemben. Az új fiú meg nyilván még mindig a betanulás időszakában van. Így olyan is előfordult, hogy elkésett a videó-váltással, vagy másik kisvideót indított, mint ami az adott zenei motívumhoz tartozik.
De egyrészt Georg Bongartz egy szimpatikus fazon, aki lelkesen és mosolyogva vett részt a produkcióban. Nagyon úgy tűnik, a „kopaszsága” ellenére is bírja a törzsközönség támogatását. Másrészt ezek az apróbb bakik inkább javítottak az élményen, mintsem, hogy rontottak volna. Még élőbbé és emberibbé tették az előadást, amit a veszprémi közönség jól hallhatóan szeretett, hangos tetszésnyilvánításokkal és lelkes tapsolással honorálva a hallottakat. Ez a szeretet viszont érezhetően tovább spanolta a csapatot. Különösképpen Ralfon és Henningen látszott, hogy hálásak a hangos visszajelzésekért. Így aztán a legelejétől a legvégéig oda-vissza áramlottak a pozitív energiák. Soha rosszabb Kraftwerk bulit!
Üdv a fedélzeten, Georg!
Isten veled, Fritz! Hálásan köszönjük a három évtizedet!
Fotók: Bennárik Tibor – kraftwerk.hu, Veszprémi videók: Jozé – TTT Nemzeti Rockarchívum
