Paul Stanley jövőbeli terveivel kapcsolatban egyszerű a hitvallása: „Ha valami nem szórakoztató, akkor azt nem érdemes csinálni” – mondta le az UCR-nek.

A Kiss a tavalyi, év végén adott koncertjei állítólag a banda utolsó élő fellépései voltak – egy 50 éves pályafutás zárásaként. Természetesen van még egy kis reménysugár, mivel a banda a második Madison Square Garden előadás végén bejelentette, hogy új Kiss korszak következik – olyan, amely lehetővé teszi számukra, hogy virtuális avatar formában folytassák a koncertezést.

A kijelentés számos eszmecserét és vitát váltott ki, amire az énekes-gitáros reagált egy beszélgetés során. „A cél végső soron nem az, hogy repülő avatárokkal legyünk helyettesítve” – magyarázta. „Ez csak egy másik módja annak, hogy a Kiss-t változatosabbá tegyük.”

Miközben Paul készült egy február 23-24-i művészeti kiállítására a Florida állambeli Wentworth Galériában, Neten keresztül csatlakozott az UCR olvasóihoz/nézőihez, hogy beszéljen néhány nemrégiben született művészeti alkotásáról, illetve arról, hogy milyen zenei tervei vannak a Kiss után – és miért hagyott fel a zenekar az albumok készítésével.

Mesélj nekünk az új sorozatodról, A The Other Side-ról. Mi az, ami összeköti ezt a gyűjteményt szerinted?

Én vagyok az, ami mindent összeköt ebben a gyűjteményben. Mindig is értékeltem Picassót, és természetesen soha nem éreztem magam méltónak arra, hogy bármilyen módon összehasonlítsam magam vele. Imádtam benne azt, hogy amikor megkérték, jellemezze magát, mint művészt, azt válaszolta: „Ha jellemeznem kéne magamat, azt mondanám, hogy stílus nélküli művész vagyok.” Azt hiszem, ezt a megállapítást érdemes követni és mindig szem előtt tartani. Megértem, hogy az emberek szeretnek egy-egy technikát tökéletesíteni. Engem inkább az érdekel, hogyan találjak módot az önmegvalósításra. Szándékosan próbálom kerülni azt, hogy leragadjak egy technikánál és azt, hogy túl sokat gondolkodjak az alkotáskor. Mert számomra az, hogy kifejezzem, ki vagyok, őszintén, azt jelenti, hogy nem gondolkodom azon, ki is vagyok.

Paul Stanley ‘The New Dawn’

„A ‘The New Dawn’ című alkotás, ami ennek a gyűjteménynek a része, olyan délnyugati érzést kelt.

Nos, nagyon szeretem ezt a képet, és ismét csak azt mondanám, hogy inkább keresek valami ihletet vagy olyasmit, amit magamba szívok – legyen az népművészet vagy törzsi művészet-, mintsem utánozzak valamit vagy valakit. Remélem, hogy az őszinte, egyszerű lényeg az, ami jelen van a munkáimban. Ellentétben a színkapcsolatok megértésével vagy tanulásával és hasonlókkal, amire sosem vágytam. Érdekes, hogy az emberek azt mondják, hogy bátor vagyok a színekkel – vagy az általam választott színek olyan feltűnőek. Nos, az azért van, mert azokat a színeket használom, amelyek szerintem működnek, ahelyett, hogy a diagramon logikusan egymás mellett álló színeket alkalmaznám. Ez egy módja annak, hogy lehetőleg őszinte legyek, és magamat tükrözhessem, amennyire csak lehet, előzetes megfontolások nélkül.

Milyen kihívást jelentett az ilyen darabokon dolgozni? Vannak olyan alkotások, amelyek az élmény miatt különösen emlékezetesek maradtak?

Nem igazán. Meg kell mondjam, hogy ami változik az évek során, az a hangsúly vagy a festészethez való megközelítésem. Sok újabb darabom nem igazán hasonlít az régebbiekre. Mégis, nagyon is én vagyok, és a mostani életemet tükrözik. Lehetne őket elemezni? Természetesen. Nagyon érdekesnek találom azt, hogy mennyit változott a művészetem az évek során. Ismételten, az egyetlen dolog, ami konzisztens volt, az a színek használata. Szeretem a visszatekintés szabadságát. Néha úgy tekintek néhány festményemre, ahogyan más a saját csecsemőkori fotóit nézegeti. Mint mondtam, ritkán rágódom valamin. De egy idő után rá kellett jönnöm, hogy ami az egyik embernek könnyen megy, az másnak lehetetlen. Ez, azt hiszem, hozzátartozik ahhoz, hogy alátámassza azt, amit csinálsz. Nem lehet egyenlőséget tenni valaminek az értéke és a ráfordított idő között. Mert van, ami örökké tarthat, és mégis elcsépeltnek tűnik. Valami más pedig viszonylag gyorsan megvalósulhat, és ennek ellenére is fantasztikus lehet.

Paul Stanley’s ‘Guitar Dreams’

Korábban szóba került, hogy különválasztod egymástól a művészetedet és a zenédet. Zeneileg mit szeretnél még csinálni?

Gondolkodtam már ezen. Nem vagyok igazán biztos magamban. A Kiss-szel valóban eljutottunk oda, hogy nyilvánvalóan a zenekar a múltunkban gyökerezik, és ehhez alkalmazkodtunk. Akárhányszor azt mondták az emberek, hogy szeretnének egy új albumot, az igazat megvallva, nem számított, mennyire volt jó az eredmény. Nincs már meg az a hatása/jelentősége, amit egy korábbi album gyakorolt az emberekre. Mert azok pillanatképek voltak az életből. Olyan pillanatok voltak, amelyeket kapcsolódni tudtak egy-egy dalhoz. Tehát ez idővel kicsit már frusztrálóvá vált, hogy keményen dolgozunk azon, hogy csináljunk egy nagyszerű albumot, és valahogy átsiklanak a végeredmény felett, mert érthető módon, hallani akarják újra a „Love Gun”-t.

Értem én, de ha az újabb anyagokat saját értékeik alapján ítéljük meg, azok jók voltak és most is jók. Az utolsó két albumról azt mondanám, ugyanolyan jók, mint bármi, amit korábban készítettünk. Ekkor vált világossá az a tény, hogy ha valami nem szórakoztató, akkor azt nem érdemes csinálni. Zenészként akkor tényleg elgondolkodtam azon, hogy ha kimennék a színpadra, mit szeretnék játszani? Nos, imádom a Soul Station-t /Stenley 2021-es szólólemeze/, mert olyan a zenéje, ami szenvedéllyel tölt el. Izgalmas élőben hallani ezeket a dalokat, része lenni egy ilyen friss/buja és nagy dolognak. Imádom a zenekarban lévő embereket, tehát a Soul Station, az biztos, hogy az egyik lehetőségem. Ami azt illeti, még nem tudom, hogy játszanék-e egy másik bandában. El tudom képzelni, hogy igen, de ebben a pillanatban még nem tudom, mit fogok tenni.

Érdekes helyzetben vagy, mert az az ötlet, hogy kiállj és koncerteket adj egy zenekarral, kevesebb teherrel jár ebben az esetben. Mert nem veszed fel a jelmezt, mint ahogy az elmúlt 50 évben tettétek a Kiss-nél.

Szerintem a legfontosabb az, hogy ne csak a szabadságod legyen meg, hanem elfogadd a szabadságot, hogy a te saját utadon járhass. Más szóval, biztos vagyok benne, hogy vannak olyan rajongók, akik csalódtak Robert Plant-ben. De a becsületére váljék, hogy azt csinálja, amit szeret. Van egy közönsége, amely megérti, hogy nem másolja a Led Zeppelint, nem is tudná – ahogy Wilt Chamberlain /amerikai kosárlabdázó/ sem tudna úgy dobni a pályán, mint régen. Fizikailag ez lehetetlen. A zenélés ötlete csábító, csak be kell látni, hogy mindenki nem lesz boldog attól, amit csinálsz. De ha te az vagy, találsz majd másokat is, akik így vélekednek róla. Ha valami tetszik neked, és szükséged van rá, akkor másnak is szüksége lesz rá. Csak a lépték a kérdés.

Ha tényleg játszol majd egy zenekarban, vannak olyan dalok a Kiss-gyűjteményből, amelyeket újra elővennél?

 Nem akarom megpróbálni utánozni a Kiss-t. Annyira különleges és egyedi az, hogy csak kudarcba fulladhatna ez a próbálkozás. Ha az a cél, hogy lemásoljam azt, az engem nem izgat/motivál. Úgy hiszem, meg kellene találnom, mi az, ami inspirál. Ez még mindig nyitott kérdés. Most biztosan – és mindig is ez volt a helyzet – arra kell rájönnöm, hogy mi tesz boldoggá. Ha nem okoz örömet, akkor a boldogság, amit másoknak hozhat, üres lesz számomra.

A Kiss tagok szólóalbumai a legrosszabbtól a legjobbig rangsorolva

Matthew Wilkening összeállítása

26. ‘One For All’ (Peter Criss, 2007)

 Peter Criss gyakorlatilag teljesen elhagyta a rock ‘n’ rollt az utolsó szólóalbumán, és a 9/11 esemény által inspirált One For All minden dalát kellemes, dzsesszes balladává változtatta. Ez tiszteletre méltó erőfeszítés, de egyáltalán nem egy jó lemez született itt tőle, olyan sekélyes és klisékkel teli szövegeket tartalmaz az album, amilyeneket csak a legrosszabb esetben lehet elképzelni.

25. ‘Second Sighting’ (Frehley’s Comet, 1988)

Ace Frehley meglepően sikeres visszatérést produkált a nyilvánosságtól való fél évtizedes távollét után az első Kiss után megjelenő albumával, majd egy évvel később berobbant a sietve összerakott Second Sighting-gel. Kiadója nyomására történt ez így, hogy gyorsan kihasználják a Frehley’s Comet sikereit – miközben visszatérő kábítószer-problémákkal is küzdött. Frehley itt sokszor átengedte a rivaldafényt és a vezető énekesi szerepek majdnem felét a bandatárs Tod Howarth-nak. Ennek eredményeként egyszerűen nincs elég Ace ezen az albumon. Amikor mégis újra feltűnik, nem hozza a legjobb formáját.

24. ‘Out of Control’ (Peter Criss, 1980)

Criss nem pazarolt sok időt szólókarrierjének az elindítására, debütáló albuma pár hónappal a Kiss-ből való hivatalos kilépése után jelent meg. A rajongók, akik remélték, hogy visszatér a kemény rockhoz, amit az előző bandája elhagyott az utóbbi albumain, csalódtak, mivel az Out of Control ugyanazt a pop- és diszkó hatást mutatta, mint a Dynasty és az Unmasked lemezek. Még rosszabb volt, hogy a dalszerzés eredménye és az előadások (kivéve a Young Rascals „You Better Run” című dalának hű feldolgozását) sokkal átlagosabbak és felejthetőbbek lettek.

23. ‘Euphoria’ EP (Vinnie Vincent, 1996)

Ez az anyag azzal a szándékkal készült, hogy az egyik olyan friss visszatérő album első ízelítője legyen annak, ami eddig még nem volt. Ehelyett az Euphoria pontosan megmutatja, miért olyan ellentmondásos Vinnie Vincent zenéje. A srác kétségtelenül mesterien tud játszani a gitáron, és a Kiss három legjobb smink nélküli albumán való szerzői közreműködése azt mutatja, hogy azzal is tisztában van, hogyan kell összerakni egy jó dalt. De Vincent stílusa még mindig nem lépett túl a hair-metal/glam-metal színészkedésen, az olyan ének- és gitárszólamokkal, amelyek ritkán engedik, hogy messzire elmerüljék a „rikoltó kutyafütty” szintjét. A legelhivatottabb rajongókat nem számítva, nehéz megkülönböztetni az egyik dalt a másiktól.

22. ’All Systems Go’ (Vinnie Vincent Invasion, 1998)

Mark Slaughter /később a Slaughter énekese/ a Journey volt énekesét, Robert Fleischmant váltotta a második Vinnie Vincent Invasion című albumon, de ez már egy süllyedő hajó volt akkor. Az All Systems Go albumon a dalok kevésbé magukkal ragadóak és következetesek, mint az együttes debütáló albumának dalai, és Vincent állítólagos dominanciája oda vezetett, hogy Slaughter és a basszusgitáros, Dana Strum idővel elhagyják a zenekart és saját, sikeresebb bandát alapítotsanak, a Slaughtert.

21. ’’Cat #1″ (Peter Criss, 1994)

Több mint egy évtizeddel azután, hogy Criss Kiss utáni szóló karrierje gyorsan fellángolt, megpróbált visszatérni ezzel a meglepően fogós kemény rockdal-gyűjteménnyel. A szövegek ugyanolyan szörnyen közhelyesek, mint egykor, de jó volt hallani Criss hangját egy olyan zenei környezetben, amely emlékeztetett az egykori zenekarának dicső napjaira – mindezt majdnem három évtized után.

20. „Peter Criss” (Peter Criss, 1978)

Peter Criss távozása a Kissből -karrierjük csúcsán- egyértelműen több volt személyes ellentéteknél. A zenekar menedzserei megpróbálták összetartani a csapatot azzal, hogy mindannyian szünetet tarthattak, hogy egyidejűleg szólóalbumokat rögzítsenek, és Criss olyan messzire került a zenekar jellegzetes hangzásától, amennyire csak lehetett. A bemutatkozó albuma sokkal lágyabb rockot, popot és soul stíluselemeket tartalmazott, amelyek évtizedekkel korábban voltak népszerűek. A Kiss rajongóinak nem volt idejük nosztalgiázni, és nehéz őket hibáztatni: Criss hangja jobban illik a rock and rollhoz, és hiányzik belőle az a képesség, hogy ez a lemez több legyen egy hiúsági projektnél.

19. ’Live to Win’ (Paul Stanley, 2006)


A Kiss 1998-as Psycho Circus albuma csak a nevében volt eredeti felállású újraegyesülés. Amikor nem tett jelentős hatást a lemezvásárlókra, a zenekarnak már nem volt érdeke, hogy új zenei felvételek szülessenek. Az eredeti tagok közül a megmaradt Paul Stanley és Gene Simmons végül úgy döntöttek, hogy a 2000-es évek közepén szólóalbumokat készítenek. Stanley hangja és magával ragadó színpadi jelenléte megmaradt, de a ’Live to Win’ már akkor is idejétmúlt vonásokkal rendelkezett, és néha úgy hangzik, mintha Steve Buscemi /amerikai színész, rendező, forgatókönyvíró – Ponyvaregény stb./ „Mi a helyzet, fiatalok?” mémje kelne életre. Másrészről a címadó dal szolgáltatta a zenét egy remek South Park jelenethez.

18. „Now and Then” (Paul Stanley’s Soul Station, 2021)

Ahelyett, hogy a hétvégi fantáziáikban segítene a rajongóknak abban – mint, ahogy a kortársai teszik-, hogy rocksztárnak érezzék magukat, Paul Stanley saját, nagyon drágának tűnő, műfajok között kalandozó vakációját alkotta meg inkább. A Now and Then című albumon egy tízfős együttest vezet, akikkel tökéletes feldolgozásokat ad elő a ’60-as és ’70-es évek soul klasszikusaiból. Stanley szeretete az anyag iránt nyilvánvaló, de nehéz nem azt kívánni, hogy keverhetett volna bele többet abból, ami naggyá teszi őt a korábbi munkáiban.


17. „Let Me Rock You” (Peter Criss, 1982)

Peter Criss szólókarrierje talán erősebben indulhatott volna, ha kihagyja a Kiss utáni időszakának első albumát. Az Out of Control gyenge eladásai azt eredményezték, hogy a Let Me Rock You-t csak évekkel később adták ki az Egyesült Államokban. Ráadásul Criss először marketing fogásként felfedte az arcát, és sokkal erősebb dalszerzőtársakat toborzott (köztük Steve Stevens és egykori Kiss zenésztársa, Gene Simmons), valamint egy jó producert (Vini Poncia). Az eredmény egyértelműen egy élvezetes lemez lett. Sajnos ez túl kevés volt és már túl későn – mivel Criss nagyjából eltűnt a nyilvánosság elől több mint egy évtizedre.

16. „Rockology” (Eric Carr, 1999)

Bruce Kulick segített megformálni néhány kiadatlan demóját Eric Carrnak -egykori zenésztársának-, aki 1991-ben mindössze 41 évesen hunyt el. A ’80-as évekbeli Kiss-dobosnak 8 évvel a halála után adták ki ezt az albumát – tisztelgésként. A Rockology nemcsak egy szeretetteljes megemlékezés, hanem megmutatja, hogy Carrnak sokkal szélesebb volt a zenei ízlése/tehetsége, mint azt bárki gondolta volna.

15. „Origins Vol. 1” (Ace Frehley, 2016)

Feldolgozások szerepeltek legfőképp Ace Frehley albumain, a „New York Groove” /1978-as kislemez  – a dal eredeti verzióját 1975-ben adta ki a Hello glam rock együttes/ változata óta, mivel az lett az egyetlen igazi sláger, amely a Kiss négy, egyszerre kiadott szólóprojektjéből származott. Logikus volt, hogy Ace végül kiad egy teljes albumot más előadók dalaiból, mivel itt szeretetteljesen megemlékezik néhány hőséről és az őt ért befolyásokról. Az egyetlen hátulütője ennek csak az volt, hogy a rajongóknak tovább kellett várniuk az új, eredeti saját zenére.

14. „Origins Vol. 2” (Ace Frehley, 2020)

Ace Frehley második feldolgozásokat tartalmazó albumának kritizálása olyan, mintha az iskolai szünetet értékelnénk. Ace nyilvánvalóan nagyon élvezi a kedvenc dalainak feldolgozását. Bármennyire is lényegtelen, nehéz nem együtt sodródni az árral. Emellett elég figyelemre méltó hallani Frehley-t, aki egykor túl félénk volt, hogy vezető énekes legyen az olyan Kiss-nek írt dalokban, mint például a „Cold Gin” és a „Parasite”. Itt magabiztosan megbirkózik a rocktörténelem néhány legikonikusabb dalával.

13. „Spaceman” (Ace Frehley, 2018)

Négy évvel azután, hogy felfedezett számos új és izgalmas területet a 2014-es Space Invaderrel, Frehley visszatért a közvetlenebb megközelítésű Spaceman-nel. Ez egy teljesen elfogadható és szórakoztató lemez, de a téma és a dalszerzés tekintetében kissé túlságosan is földhözragadt és sablonos, kevesebb az egyedi kiemelkedő momentum, mint amit az előző munkáiban mutatott.

12. „Asshole” (Gene Simmons, 2004)

Először is: öt csillag az öntudatos és önironikus albumcímért /seggfej/. Maga a lemez tiszteletre méltó, de zavaros, ahogy Simmons szabadon ugrál különböző stílusok között – például egy hiteles techno feldolgozást kapunk a Prodigy „Firestarter” című dalából, valamint a „Waiting for the Morning” című lágy zongora balladát is felmutatja, amit Bob Dylan-nel közösen írtak. Ha azt hiszed, hogy ez egy valószínűtlen/fura kombináció, várj, amíg meghallod a „Black Tongue”-ot! Simmons készített egy felvételt Frank Zappa-ról, ahogy egy riffet játszik egy befejezetlen dalból, majd egy saját nótát írt hozzá, később pedig felbérelte Zappa gyerekeit és özvegyét /Zappa 1993. december 4-én halt meg/, hogy játszanak és énekeljenek vele. Sokkal jobban működik ez a lemez, mint ahogy azt sokan elismerték.

11. „Audiodog” (Bruce Kulick, 2001)

Bruce Kulick a Kiss-ből való távozása után két alulértékelt lemezt jelentetett meg az Union-nal, majd saját útjára indult. Azok a rajongók, akik kedvelték a Kiss Revenge és Carnival of Souls korszakát, sok mindent szerethetnek ezen a lendületes albumon, és az Audiodog négy hangszeres száma fantasztikus bemutatót nyújt Kulick gitártudásáról is.

10. „Trouble Walkin'” (Ace Frehley, 1989)

Frehley hullámvasút-szerű szólókarrierje ismét emelkedni kezdett a Kiss utáni korszakának harmadik albumával. A Trouble Walkin’ sok problémát orvosol a korábbi év Second Sighting című anyagából – egyszerűen azzal, hogy a figyelmet egyértelműen a főszereplőre összpontosítja. Most már szóló előadóként jelölik meg Ace-t, nem együttesvezetőként. Frehley aztán újra összejött a korábbi Kiss-producerrel, Eddie Kramerrel, hogy befejezzen egy lendületes és koncentrált lemezt. Sajnos két évtizedbe tellett, mielőtt Frehley újabb szóló projektet jelentetett meg – bár úgy tűnt, hogy itt megtalálta a nyerő és fenntartható formát.

9. „Transformer” (Bruce Kulick, 2003)

Kulick második szólóalbuma sokkal változatosabb és általában véve derűsebb, mint a Kiss-ben való debütálása, a ’Revenge’ /1992/ volt. Ezúttal sokkal biztosabbnak tűnik énekesként, miközben még inkább brillírozik az instrumentális szerzeményekben – különösen az epikus „Inn of the Mountain Gods” és a „Do It Right” számoknál.

8. „Anomaly” (Ace Frehley, 2009)

Ace Frehley harmadik és negyedik Kiss utáni szólóalbumai között húsz év telt el. Amikor az Anomaly megjelent, már újra csatlakozott korábbi zenekarához, majd idővel ismét kilépett belőle. Mégis, Frehley pont ott folytatja, ahol 1989-es Trouble Walkin’ lemezén abbahagyta, még erősebb dalokkal, amelyek megmutatják egyedi gitár- és énekstílusát. Az őrült személyisége is változatlan maradt: a „Genghis Khan” egy majdnem teljesen szöveg nélküli szerzemény volt, amelyben Frehley ismételten búcsút int a Mongol Birodalom vezetőjének, nem törődve azzal a ténnyel, hogy az illető majdnem 800 évvel ezelőtt meghalt.

7. „Vinnie Vincent Invasion” (Vinnie Vincent Invasion, 1986)

Jól vagy rosszul, a Vinnie Vincent Invasion minden elemét az ’80-as évek haj/glam-metaljának szokatlan új szélsőségeire alapozta. Vinnie Vincent, aki elégedetlen volt a Kiss-ben betöltött státuszával, gondoskodott arról, hogy mindenki tudja, ki a vezetője az új zenekarának. Minden dalt ő írt és jelentős időt fordított az arcátlanul gyors tempójú gitárszólóira – Robert Fleischman szinte fájdalmasan magas fekvésű énekével párosítva. Vincent első szólóalbuma mennyország volt egy bizonyos zenei rajongótábor számára – és sokak számára maga a pokol.

6. „Space Invader” (Ace Frehley, 2014)

Öt évvel az Anomaly albummal való visszatérése után Frehley még magasabbra emelkedett egy olyan lemezzel, amely az addigi legjobb Kiss utáni munkájának számított. A Space Invader mindent tartalmazott, ami jó volt az előző szólómunkáiban, és új színt, valamint kifinomultságot hozott az olyan progresszív hangvételű számokban is, mint például az „Into the Vortex”, az „Immortal Pleasures” és a „Past the Milky Way”. Frehley 1978-as, művésznevét viselő albuma továbbra is az arany korszaka a szólókarrierjének, és ez az az album, amit a rajongóknak érdemes meghallgatni.

5. „BK3” (Bruce Kulick, 2010)

Kulick harmadik albuma kétségkívül a legjobb volt az addig megjelentek közül. Az olyan vendégénekesek, mint Gene Simmons és John Corabi különböző számokban való közreműködése biztosan hozzájárult a dolgok fokozásához, ahogy Steve Lukather megjelenése is a „Between the Lines” instrumentális számban. De még ezek nélkül is, a BK3 Kulick szólókarrierjének legszívósabb riffjeit és legjobb dalszerzési periódusát tartalmazza.

4. „Frehley’s Comet” (Frehley’s Comet, 1987)

Ace Frehley hat évvel azután, hogy eltűnt az 1981-es „Music From ‘The Elder'” /az utolsó albuma a Kiss-szel/ kudarca után, a meglepően ambiciózus „Frehley’s Comet” néven/címmel indította el szólókarrierjét. A „Rock Soldiers” és a „Love Me Right” című dalok sikeresen visszatekintenek a ’70-es évek fénykorára, de Frehley más témákat tekintve is meglepően komfortosnak bizonyult. További kiemelkedő darabok közé tartozik az érett és melankolikus hangvételű „Into the Night”, valamint az emlékezetes, ’80-as évek-barát „Calling to You” himnusz.

3. „Gene Simmons” (Gene Simmons, 1978)

Ellentétben Peter Criss-szel vagy Ace Frehley-vel, Gene Simmons teljesen elégedett volt a Kiss-ben betöltött szerepével. Így amikor a zenekar ideiglenesen szétvált, hogy szólóalbumokat készítsenek 1978-ban, ő úgy tekintett erre, mintha szabadságra menne a színpadi ördögi személyiségétől. Simmons a basszusgitárról gitárra váltott, és meghívta néhány híres rocksztár barátját, hogy segítsenek neki megbirkózni egy meglepően sokoldalú és popbarát dalok gyűjteményével, amelyek közül a legfurcsább a Disney Pinokkió című film „When You Wish Upon a Star” című dalának feldolgozása volt.

2. „Paul Stanley” (Paul Stanley, 1978)

Paul Stanley hasonlóan elégedett volt a szerepével a zenekarban – mint Simmons. Azonban ahelyett, hogy szólóalbumát egy műfajok között ugráló all-star partivá alakította volna -Simmons-hoz hasonlóan-, Stanley lényegében egy újabb Kiss albumot készített önállóan. Meglehetősen jó munkát végzett, néhány új popbarát díszítéssel kiegészítve a dalokat, miközben egy romantikus kapcsolat felemelkedését és bukását ábrázolja egy laza tematikájú dalgyűjteményben, amely sokkal jobban illeszkedik egymáshoz, mint a ’Music From ‘The Elder’ /a Kiss kilencedik stúdió-albuma, ami 1981-ben jelent meg/.

1. „Ace Frehley” (Ace Frehley, 1978)

    Amikor a Kiss tagjai egyetértettek abban, hogy külön-külön albumokat fognak felvenni, Ace Frehley emlékszik rá, hogy azt mondták neki: „Ha segítségre van szükséged a lemezeden, ne habozz hívni!” Addig Frehley csak egyszer énekelt vezető szólamot egy Kiss albumon. Mégis sértve érezte magát amiatt, hogy azt feltételezték, nem tud egyedül boldogulni – és a lelkesedéssel teli Frehley könnyedén túlszárnyalta a többieket ezzel az ütős dalokból álló gyűjteménnyel. Ace Frehley lemeze kapta a legjobb kritikákat az akkor megjelent négy LP közül, és a Hello New York Groove-feldolgozása 13. helyezést ért el a slágerlistán. Amikor a Kiss újraegyesült, Frehley-t megérdemelten egyenrangúvá tették Stanley-vel és Simmons-szal, és mindegyikük hozzájárult három-három dallal a Dynasty albumhoz.