Helikon Kiadó 2022
2023. július 28-án már a tizennegyedik koncertjét adta hazánkban a basildoni gyökerű angol együttes. Mely annak ellenére is az eddigi legnagyobb magyarországi fellépésük volt, hogy anno ’88-ban simán dupláztak a BS-ben. A Népstadion új verzióját jelentő Puskás Aréna pedig nem csak, hogy simán megtelt, de sokan már eleve úgy érkeztek az előadásra, hogy már Memento Mori turné következő budapesti állomására, a 2024. március 26-i MVM Dome koncertre is megvolt a jegyük.
A minden korábbinál nagyobb közönség, illetve a szűnni nem akaró rajongás nem csoda, hiszen Martinék eddig mindig, mindenkor, minden kor minden trendjére és meghatározó irányzatára jól tudtak reagálni. Úgy maradtak állócsillagok, hogy közben azért folyamatosan változtak is. Ügyesen alkalmazkodva a környezethez, de megtartva a kívülállás érzetét, egyben reflektálva is a korszellemre.
Sorozatunk negyedik részében Ian Gittins Faith & Devotion című Depeche Mode könyvét boncolgatjuk tovább.
IV. Az Alan Wilder / Gareth Jones korszak 1983-1986
A hivatalosan már négyesben, a gyakorlatban inkább mégiscsak trióban rögzített, 1983-as Get The Balance Right több más szempontból is határvonalat jelöl a Depeche Mode történetében.
Így például A Broken Frame sarlója és szovjet-orosz stílusú munkásábrázolása után nyitánya lett a Construction Time Again hasonló esztétikájú, „kapitalista realista” kalapácsos korszakának. Mely végigvonul a korszak összes lemezborítóján.
Hangszerelését illetően a Get The Balance Right az első olyan lemezre préselt Depeche Mode szám, melyben gitár hallható. Bár a rögzített gitárhangot alaposan átdolgozták.
Szövegileg pedig olyan módon lép tovább, hogy már nem ragaszkodik a fennkölt és idealista eszményi állapotokhoz, hanem inkább amolyan szocreál költészetként a világi hétköznapok szürke realitásával számol. Ezáltal relativizálva a hétköznapi vétkek súlyát.
Understand, learn to demand
Compromise, and sometimes lie
Get the balance right
Get the balance right
Be responsible, respectable
Stable but gullible
A Hit és rajongás könyv sajnos ennek a dalnak a kapcsán is csak a felvételi nehézségeket mutatja be. Viszont az ezt követő három nagylemezt és a hozzájuk tartozó kislemezdalok javarészét már precízen, pontosan és a jelentőségüknek megfelelő terjedelemben ismerteti.
A Depeche Mode tagjait megrázta az első bangkoki koncertjük kapcsán megtapasztalt kétarcúság. Az ott tapasztalt ordító társadalmi- és vagyoni egyenlőtlenség nagyon nagy hatást gyakorolt rájuk. Főleg, hogy a fényűzéstől néhány méterre már megdöbbentő mértékű és nagy tömegben jelenlévő gyermekszegénységet és kizsákmányolást láttak.
Ez a döbbenet ihlette a következő kislemezük agyagát. Az Everything Counts / Work Hard párosa letarolta a nyugat-európai piacokat. Főként a Nyugat-Németországban és a kontinentális Európában lett siker, ahol a munkásfiatalok tömegei a maguk sorsát is beleérezték a korrupció és kapzsiság témáját körüljáró A-oldalon szereplő slágerbe. Miként a mindennapi kemény munka kényszerű szükségszerűségét megéneklő B-oldalas munkadalban is megtalálták a maguk párhuzamait.
Szóval a gyerekek kizsákmányolása felerősítette a srácokban a korábbi basildoni közeg miatt már eleve meglévő társadalmi érzékenységet. A jellemzően munkás fiatalokból álló akkori közönségük pedig azonnal rezonált, hiszen a lassan, de biztosan romló munkakörülmények, az egyre nehezebb helyzetük és a munkáslét kilátástalansága nyugaton is egy boldogtalan nemzedéket szabadított a világra. Így bár az akkori munkásviszonyok alapján innen, a keleti blokkból irigyeltük őket, de azért a vasfüggöny túloldalán sem volt mindenkinek kolbászból a kerítés.
Nothing comes easy
It never will
Nothing comes easy
But a broken will
Alan színre lépésével gyakorlatilag azonnal zárójelbe került a Vince által megfogalmazott „csak és kizárólag szintetizátorok” alapelv is, mely nyitás a hangszerelésben nyitott új távlatokat. A harmadik nagylemez nyitó- és záró-számában egyaránt használtak gitárhangokat, miként a nagylemezen hallhatunk még zongorát vagy csőharangokat is. És ami akkor még csak a felhasználható hangminták sorát bővítette, nemsokára a színpadon is megjelent. Egyre gyakrabban láthattunk a fiúk kezében különféle hagyományos hangszereket, akusztikusokat és elektromosokat egyaránt, vegyesen.
Az első Alan Wilder-rel készült lemezük jól példázza, miféle potenciál volt az együttműködésben. Mert míg Martin hozta az alapdallamot, a mindenki számára érthető, könnyen befogadható szöveget és a The Sun And The Rainfall szerű dallamszerkesztési megoldást, addig Alan a hangzást és a hangszerelést emelte új szintre.
Az Everything Counts rengeteg hangmintából összeálló zenei szövetét például valódi xilofon és melodika teszi teljessé.
Az ének terén is forradalmi előrelépés történt, nemcsak az első, Dave és Martin között elosztott, egyenrangú vezető énekkel rendelkező felvételt alkották meg, de harmadikként Alan is beszállt, ami új szintre emelte a Depeche Mode vokális zeneiségét. Egyben egy jó bulidalt is adtak a világ fiatalságának, hiszen mind a szólamok egyszerűsége, mind azok hangmagassága okán jól használható sláger született. Mondjuk csapatépítésre, együtt poharazgatós, együtténeklős lakossági alkalmazásra.
Bár a szerzemény hivatalosan a Nagy-Britanniában burjánzó korrupciót állítja pellengérre, illetve a mindent lenyúlni kívánó ördögi mentalitást állítja szembe a koreai viszonyokkal, az adott szó és a kézfogás szentségével, igazán nagyot Nyugat-Németországban ment. Ahol onnantól fogva szupersztár státuszba emelkedett a banda és máig is az maradt. Pedig például a hamburgi kikötőkben vagy a Ruhr-vidéken gályázó srácok nem voltak elkötelezett vörösök. Túlnyomó részük sosem akart társadalmi felfordulást. Nem voltak Brigate Rosse szimpatizánsok. Nem akarták világforradalmat kirobbantani, terrorcselekményeket elkövetni vagy felakasztani a királyokat. Egyszerűen csak arra vágytak, hogy elviselhetőbbé váljanak a hétköznapjaik, kevésbé hajtsa ki a főnök a belüket, kevésbé zsákmányolja ki őket a kapzsi cégvezetés. Ehhez az életérzéshez pedig kiváló partner volt a DM dalok egyre borongósabb hangulata, illetve egyre célzottabban fogalmazó, egyre társadalom-kritikusabb szövegvilága.
Ian Gittins könyve mindezt nem tartalmazza ilyen részletességgel, de az alapokat jól hozza. Úgy is, hogy véleménye szerint „a Depeche Mode távolról sem volt egy társadalmilag érzékeny gárda”. Amivel persze lehet és kell is vitatkozni, hiszen, ha Dave Gahan-t ennyire mellbe vágta a gyermekkoldusok tömege… Ahol Alan Wilder a zenekarnak írt első önálló szerzeménye a nukleáris háború veszélyéről szól… Vagy, ahol Martin Gore a csőszerelők nehéz munkájának bemutatását használja fel arra, hogy a címadó dalszövegben az anyagi javak újraosztását követelje, némileg költőien utalva a nyugati pénzemberek és a thai prostituáltak erősen eltérő helyzetére – mindehhez ráadásul egy elhagyatott londoni építkezés tárgyainak hangmintáit használva, akkor mégiscsak kellett bennük lennie társadalmi érzékenységnek.
Let the beads of sweat flow
’till the ends have met though
Could take a long time
Working on the pipeline
Taking from the greedy
Giving to the needy
Gittins becsületére szóljon, hogy Alan Wilder sokrétű tevékenységét viszont a lehető legjobban akceptálja. Szintén kiemeli az egyik korai példakép Ultravox együttes tagjának, John Foxx-nak és stúdiójának a szerepét. Benne a szintén unikális munkát végző Gareth Jones hangmérnök-producer géniusszal, akik nélkül sosem lett volna a Construction Time Again az az etalon, az a fajsúlyos alapmű, az a megkerülhetetlen monstrum, amivé az 1983-as Gore és Wilder dalok aprólékos és alapos kidolgozása révén vált.
A Hit és rajongás könyv szintén kendőzetlenül beszél Martin nyugat-berlini bevadulásáról. Ami persze öncélú bulvár-tapicskolásba is fordulhatna, de ez az időszak oly annyira jelentős a banda üzeneteinek további változásában, illetve Martin Gore imidzsének és úgy általában a színpadi megjelenésének radikalizálódásában, hogy szinte nem is lehetne megérteni a további fejleményeket a nélkül.
„Egyszerre fölfedeztem ezt a szabadságot. Nagy fordulópont volt az életemben.” – Martin L. Gore
„Martin most él úgy, amire mindig is vágyott. Kihagyta a tinédzseréveit, a randizást.” – Dave Gahan
„A szexualitást korlátozni baromság. A barátnőmmel ruhát, sminket cserélünk meg ilyenek – és akkor mi van?” – Martin L. Gore
Mindez pedig kéz a kézben járt a korábbi, némileg konzervatívabb életmód feladásával, illetve az erkölcsi határok feszegetésével is. A berlini szexklubok rendszeres látogatásától datálható újabb irányváltás magában foglalja a szexuális perverziók által nyert különös, furcsa élmények megéneklését. Illetve az azzal kapcsolatos elmélkedést, hogy akkor viszont miként is kéne viszonyulni a szexuális erkölcstelenséget (is) elítélő bibliai szövegekhez… Ami nem csak a nyugati fiatalság, mint potenciális hallgatóság egy jelentős szeletét érintette érzékenyen, de a bandán belül is komoly feszültséget okozott. Ne feledjük, az alapítók közül ketten is az egyik legfontosabb keresztény ifjúsági szervezet tagjai voltak, ahol fiatalabb korukban aktív hittérítő tevékenységet folytattak.
A Some Great Reward album bár alapvetően jó kritikát kapott, dicsérték hangulatait, a hangszerelését és zeneiségét, Martin szövegei viszont már jóval inkább megosztották a kritikusokat. Részint tartalmilag, részint pedig kidolgozatlanságuk és durvaságuk okán. A legnagyobb vitákat világszerte a Master And Servant és a Blasphemous Rumours váltotta ki. Előbbi alapvetően egy S&M vagy BDSM helyzet leírása, mely azonban alkalmas bizonyos céges- és politikai-, vagy úgy általában bármely alárendeltséggel kapcsolatos helyzet, helyzetek érzékeltetésére is.
Utóbbi pedig az isteni gondviseléssel, az istenítélettel és úgy általában a halandósággal kapcsolatos emberi kételyeknek, kritikáknak, értetlenségeknek egyfajta példázata. Gore okosan járt el, mikor magába a címbe és a refrénbe is beleírta az istenkáromlás kifejezést, hiszen így némileg elébe tudott menni a dalszöveg kiváltotta támadásoknak. De csak némileg…
I don’t want to start
Any blasphemous rumors
But I think that God’s
Got a sick sense of humor
And when I die
I expect to find Him laughing
A legáltalánosabb értékelés szerint ugyanis Martin jól beolvasott Istennek, ami tény már önmagában is megosztotta az olvasóközönséget. Függetlenül attól, hogy az újságolvasó egyáltalán hallotta-e a dalt vagy ismerte-e egyáltalán a zenekart. Miközben a szerzemény az együttesen belül is feszültséget okozott.
„Mikor Martin először megmutatta a Blasphemous Rumours-t, eléggé besértődtem.” – Andy Fletcher
Martin hozzáállása amúgy nagyon érdekes a kérdéskörhöz. Hiszen miközben egy olyan agnosztikusnak vallja magát, aki nem hisz sem a mennyben, sem a pokolban, a saját bevallása szerint azért mégiscsak reméli, hogy van valami a halál után.
Továbbá magas intelligenciájának és olvasottságának köszönhetően sokszor igen találóan ötvözi a bibliai képeket, fogalmakat és szereplőket az elmúlt évtizedek történéseivel, popkultúrális alapműveivel, témáival és ikonjaival.
Sajnos Ian könyve szinte teljesen hanyagolja az ezt követő vitát, vitákat. Majd azok lezárását és lezáratlanságát is. Például, hogy az istenfélő Flech miért bólintott mégis rá a koncepcióra és maradt továbbra is Martin mellett a fedélzeten.
Miként az amerikai közönséget megbotránkoztató, egy bántalmazó kapcsolatot bemutató Lie To Me sztorija is teljesen kimaradt. Pedig a konzervatív csoportok komoly ellenkampányt fejtettek ki akkoriban a szám miatt, ugyanis a házasságtörés bűnének relativizálását, sőt annak propagálását gondolták a dal mögöttes tartalmaként. Talán nem is teljesen ok nélkül.
Ezeknek a történéseknek az ismerete nélkül pedig kevésbé érthető a könyv által is ismertetett People Are People átütő erejű amerikai áttörése. Ugyanis a tengerentúlon csak egy valami volt, ami már abban az időben is jobban számított, mint az ősöktől öröklött életforma és a hagyományos családmodell: az elfogadás kultúrája. Ezért ezzel a Gore által sem túlságosan kedvelt szájbarágós szöveggel viszont a tengerentúlon is megütötték a főnyereményt.
So we’re different colours and we’re different creeds
And different people have different needs
It’s obvious you hate me, though I’ve done nothing wrong
I’ve never even met you, so what could I have done?
Martin ugyanis nem szeret direktben fogalmazni. Inkább ködösebb költői képekkel él, hogy aztán a közönség fejtegesse a mondanivalójának rétegeit. De ez esetbe muszáj volt az amerikai piachoz alkalmazkodni, különben nem élték volna túl a következő éveket. Ahhoz túlságosan erős volt a brit konkurencia. Ahhoz túlságosan szűk keresztmetszet lett volna csupán csak az európai koncertpiac általi bevételekből gazdálkodni. Így viszont a Depeche Mode nemcsak, hogy túlélte a támadásokat, de a világ legnagyobb piacának általános meghódításával mindent vitt. Onnantól ömlött a rádiós- és lemezes jogdíj, és a legnagyobb stadionokat is könnyedén megtöltötték. Végleg nyeregbe kerültek.
I can’t understand
What makes a man
Hate another man
Help me understand
Különösen, hogy a hidegháborús tematikájú klip még inkább elvette annak az élét, hogy a People Are People dal leginkább a szépen szólva „szexuális kisebbségek” elfogadásáról szóló kiáltványként született. A korábbi botrányok után másfajta fénytörésbe helyezve a régebbi szövegek által gerjesztett vitákat.
Így viszont, ezzel a módszerrel, az általános elfogadás, a minden és mindenki jó és szép hagymázas álmainak mázával leöntve minden támadást a visszájára lehet fordítani. Nagyjából arra a szellemi szintre lehúzva az eszmei- és erkölcsi vitákat, mint mikor a szépségverseny győztese világbékét kíván, miközben éhes férfiszemek mustrálják a naivának beállított, de annál rafináltabb nőszemélyt.
Mindezek fényében viszont már a reverendás és uniformisos alakok által tartott koszorú is értelmet nyer, mint a korszak legfontosabb kislemezének, célzottan többértelmű borítóképének üzenete.
Alapvetően azért a negyedik album és környéke elég jól be van mutatva. Inkább csak az olyan apróságok kerülhettek volna jobban terítékre, mint a Martin tábortűzi akkordokból építkező egyszerű dallamvilágát zseniálisan felöltöztető Alan Wilder hangszerelői kiteljesedése. Az olyan bravúrok, mint amit például a Stories Of Old kíséretével művelt. Amivel nemcsak kitűnően ellenpontozta az ismét provokatívan fogalmazó, bálványimádással felérő affér leírását, de zeneileg alaposan előre is mutatott. Vagy az If You Want, mint Alan az utolsó, önálló nagylemezes szerzeménye. Mint a korai DM esztétika részét képező melóslét, jóval kevésbé romantikus hétköznapjainak reális, mégis művészi bemutatása. A szövegen túl a zene és a hangszerelés eszközeivel is.
Mely megoldások már akkor is jóval izgalmasabbak és előremutatóbbak voltak, mint az 1984-es esztendő popdalainak döntő többsége.
Ugyanis itt már nem csak az OMD, Kraftwerk, Einstürzende Neubauten trió hatása mutatható ki, mint ihlető forrás, hanem az olyan előadóké is, mint Brian Eno vagy Philip Glass. Ami ezen különleges összetevők gondolatiságát összesítő speciális építkezés és hangzásvilág csak a ’80-as évek második felében vált dominánssá.
A Mode-rajongók második generációjának csatlakozása környékén, a szégyen téglából épülő, a remény nemzedékének zenei formanyelveként és esztétikai alapvetéseként.
A Black Celebration albumtól viszont már ismét összecsapott és hiányos a sztori a könyvben. A felvétel készítésének nehézségei mellett szinte csak a három kislemez kerül érdemben említésre. Az már kevésbé, hogy milyen dalok és üzenetek szerepelnek a korongon, amire különösen az amerikai fiatalság harapott rá.
Szintén nincs kielemezve, hogy Alan miként szorult vissza szerzőként. Pedig a korszak három albumának mérlege és tendenciája egyértelmű. Construction Time Again: két track, plusz három kapcsolódó kislemezdal. Some Great Reward: egy track és egy kislemezdal. Majd a Black Celebration-re már egy szerzeményét sem engedte fel Martin, és az utolsó két kislemezes megjelenése is csak társszerzőként valósulhatott meg. A többi néma csend.
Vagyis mégsem, mert Wilder 1986-ban indított Recoil projektjének első, 1+2 című lemezén csupa-csupa DM téma sorakozik. Amolyan öntsünk már tiszta vizet a pohárba jelleggel, hogy Alan mégis milyen témákat és hangmintákat adott hozzá Martin dalaihoz, hogy azok aztán tényleg akkorát üthessenek, ami a világsikerig repítette a bandát.
Csak erről Gittins éppúgy elfelejtett beszámolni, mint a korszak koncertfelvételeiről is. Így például arról a hamburgi koncertfilmről, mely Anton Corbijn érkezéséig uralta a Depeche Mode-ról kialakult imidzset. És persze az sem véletlen, hogy az amerikai áttörés előtt éppen egy nyugat-németországi buli került professzionális kép- és hangfelvételre.
Majd jött a People And People kislemez sikerének hullámát meglovagoló Black Celebration LP, az amerikai közönség számára plusz egy kislemezzel megtámogatva és onnantól fogva bármely baseball stadion megtelt, ahová csak Depeche Mode koncertet hirdettek.
„Úgy fest, pontosan azt játszottuk, amit az amerikai fehér középosztálybeli kölykök hallani akartak” – Alan Wilder
Mik is azok a üzenetek, melyek a ’80-as évek közepének amerikai tinédzsereit tömegesen megérintették? Először is a címadó dal, melyben Martin azt fejtegeti, hogy akár még a pesszimizmusra is okot adó külső körülmények ellenére is talpon kell maradni, a kapaszkodó pedig a szerelem.
I look to you, how you carry on
When all hope is gone, can’t you see?
Your optimistic eyes seem like paradise
To someone like me
Aztán ott van a korszak első kislemeze, a Stripped, mely oly annyira magán viseli a romantika jegyeit, hogy akár egy kései Rousseau mű is lehetne. Amolyan modern vissza a természetbe kiáltvány. Melynek szentimentális idealizmusa pontosan akkor és azt mondta ki, amit a túlvárosiasodott nyugati társadalom fiatalsága érzett, a szüleik nemzedékének testi, lelki eltunyulása okán. A média túlzott befolyásának első tudatos érzékelésekor.
Metropolis has nothing on this
You’re breathing in fumes, I taste when we kiss
Take my hand, come back to the land
Where everything’s ours for a few hours
Let me see you stripped down to the bone
Let me see you stripped down to the bone
Let me hear you make decisions without your television
Let me hear you speaking just for me
Szintén telitalálatnak bizonyult a harmadik kislemez, A Question Of Time erősen társadalomkritikus üzente. Mely a tizenöt éves széplányok testi és lelki megrontása ellen érvel, méghozzá egy olyan nézőpontból, mely maga is jól ismeri a friss hús örömeinek, mint bivalyerős kísértésnek az erejét, illetve a Kislány boogie során elhangzó csajozós dumák hatékonyságát, eredményességét…
Sometimes I don’t blame them
For wanting you
You look good
And they need something to do
Until I look at you
And then I condemn them
I know my kind
What goes on in our minds
Bizonyára tömegek ismertek magukra Martin önkritikus Sometime-ja kapcsán is, melyben a mentálisan gyengébb időszakairól lebbenti fel a fátylat, miközben készséggel beismeri, hogy a kétely pillanataiban fárasztó, sőt kínos is lehet a társasága.
Sometimes, only sometimes
I question everything
And I’m the first to admit
If you catch me in a mood like this
I can be tiring, even embarrassing
But you must feel the same
When you look around
You can’t tell me honestly
You’re happy with what you see
Nos, többek között az ilyen remekművek miatt robbant a Black Celebration akkorát Észak-Amerikában, ami szupersztár státuszba emelte a Depeche Mode-ot, aminek a hatása máig is eltart. Ian könyvéből sajnos semmit sem tudhatunk meg ezeknek az emocionális üzeneteknek a csoportdinamikájáról, mikor még az internet előtti utolsó évtized kamaszgyerekei egy-egy magnóval vonultak félre a világ bajai miatti fájdalmukat közösen megélni. Mikor még egy-egy gyerekszobai lemezjátszó körbeülése jelentette a nemzedékek közös kulturális alapjainak megismerését, elsajátítását és újbóli megélését.
Pedig, ha nincs People Are Peolpe amerikai válogatás LP és a Black Celebration nagylemez, sosem emelkedik oly magasra a Depeche Mode nimbusza, hogy aztán rájuk szakadjon a bank, hogy aztán minden anyagi vágyukat be tudják teljesíteni, hogy végül a két frontember közel egy évtizedet folyamatos alkohol- és drogmámorban tölthessen.
Sajnos a könyvből az sem derül ki, hogy a Black Celebration volt az első Depeche Mode album, melynek CD változata bónusz felvételeket is tartalmaz. Ez azonban inkább csak az utólagos értékelés során változtatott némileg az abszolút alapművé nemesedett anyag összképén. Ugyanis, míg a bónuszolt album az erősen depresszív, befelé forduló Black Day-jel ér véget, addig az eredeti nagylemez viszont a sokkal inkább felrázó, indulószerű, lendületese New Dress-szel. Ami akkor és ott abszolút megkoronázta az addigi üzenetcsokrot. Mi több, fel is rázta és közösségi, közéleti aktivitásra sarkallta az akkoriban ismét depresszióba süllyedőben lévő középosztálybeli fiatalságot.
Jet airliner shot from sky
Famine horror, millions die
Earthquake terror figures rise
Princess Di is wearing a new dress
A New Dress akkori, erősen ébresztő jellegű hatása nélkül ugyanis megint csak nehezen érthető, hogy miért állt az észak-amerikai középosztály és nyugat-európai fiatalság értelmesebb része, a politikai nézeteiktől függetlenül, szinte egy emberként a Depeche Mode mellé. Ugyanis Martin dalszövege nem Diana hercegnőt, még csak nem is a monarchiát támadta, hanem a bulvársajtót és a szennymédiát. Akik Lady Di-t ugyanúgy kihasználták, mint bárki mást, ha érdekük, gazdájuk, megbízójuk úgy kívánta, hogy erről vagy arról a problémáról eltereljék a figyelmet.
You can’t change the world
But you can change the facts
And when you change the facts
You change points of view
If you change points of view
You may change a vote
And when you change a vote
You may change the world
Gore üzenetét az akkori fiatalok leginkább úgy dekódolták, hogy ha a közvélemény figyelmét csacska bulvárhírekkel vonják el az igazán lényeges dologtól, akkor a világ urai nyugodtan a maguk önző céljaira manipulálják a tömegek gondolkodását. Mivel pedig ebben nincs lényeges különbség jobb- és baloldal vagy a multicégek kommunikációja között, betalált az üzenet. Egyfajta általános protest hangulattá transzformálódott az addigi lemerevedett, lefagyott, melankóliára hajlamosító tehetetlenség érzet. Egy komplett nemzedék tért magához a „nincs jövő”-t kommunikáló antikultúra uralta dermedtségéből.
Márpedig a Black Celebration nagylemez-változatának ezzel az üzenettel van vége. És annakidején a fiatal rajongók többségének még nem volt CD-játszója, hogy a sokkal borúsabb kicsengésű Black Day-jel érjen számukra véget az album. Hát az ütemre járó lábakkal, felemelt öklökkel keresték a zászlót, ami alá állva megmutathatták az elégedetlenségüket. Vagy legalább kinyílt szemekkel, tettre készen, fellelkesülve fordították meg a nagylemezt, egy újabb közösen megélt zenehallgatással készülve a következő fekete nap kihívásaira.
Folytatjuk!
Fotók: Brian Griffin, kiadói archívum
