Lipcsei János gitárvirtuóz, alias Lipi, egy egyedülálló supergroup egyetlen tagja és egyben vezetője is. Játéka, szerzeményei legfőbb vonása a sokszínűség, amelyben a jazz-től a funk-on át, egészen az instrumentális hard-rock vizeire hajózhatunk úgy, hogy közben sosem érezzük magunkat tengeri betegnek. Az interjúban vadonatúj lemezéről (LIPI – Supersonic Immobility) és egyebekről faggattam.

Mesélj magadról kicsit, honnan eredeztethető a gitár/gitározás iránti szenvedélyed? Hogyan, hol, kiktől tanultál, amíg magad is mestere lettél a hangszernek?

Miskolcon születtem, és 14 évesen lehetőségem nyílt beiratkozni a helyi zeneiskolába, klasszikus gitár szakra. Megtetszett a hangszer, ezért ebben az irányban folytattam tanulmányaimat. Gimnázium után a Miskolci Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában, majd a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán tanultam tovább. Tanáraim Magda Gábor, Papp Sándor, Vas Bence és Ritter József voltak. Később lehetőségem volt belekóstolni a jazz-gitározásba is a Csepeli Egressy Béni Konzervatóriumban, Rieger Attila növendékeként. Utána már inkább az elektromos gitár lett a meghatározó az életemben.

Kik a legfőbb hatásaid, illetve változott-e az évek során az ízlésed ez ügyben?

Amikor még klasszikusgitárt tanultam, főként Al Dimeola játéka volt számomra nagyon inspiráló. Amiket ő pengetővel kijátszott, azt próbáltam meg az ujjaimmal pengetve megvalósítani. Később amikor már főként elektromos gitáron játszottam, sokkal inkább Richie Kotzen és John 5 voltak rám hatással, a jazz műfajban pedig Mike Stern játékát találtam nagyon vonzónak és egyedinek.

Egészen különleges és szinte egyedülálló dolog, hogy a lemezeiden te magad játszol az összes hangszeren. Honnan az indíttatás ezzel kapcsolatban?

Körülbelül tizenöt évvel ezelőtt lehetőségem volt kipróbálni egy rendes dobfelszerelést. Már előtte is próbálkoztam ütőhangszeren, egy djembén, ami a mai napig megvan, de a dob, mint hangszer már akkor nagyon vonzott, mert a koordinációt is fejleszti, és kicsit kondiban is tartja az embert. Ráadásul úgy éreztem, hogy ugyanannyi idő ráfordításával látványosabb haladást érek el, mint gitáron, ami elég motiválttá tett. A basszusgitár sem volt túlságosan idegen számomra, csak egy-két technikát (mint pl. slap) kellett pluszban elsajátítani az eddigiek mellé. Billentyűs hangszeren tanultam annak idején, mivel kötelező tantárgy volt, ennek ellenére egyik felvételen sem játszom billentyűn, az ilyen jellegű hangszíneket egy midi hangszedővel, gitáron oldottam meg.

Úgy tudom, évek óta oktatsz is. Van-e valamilyen speciális módszer, amit követsz te is, és azt adod át, vagy a jól bevált „gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni” alapelv a lényeg? Mit tanácsolnál a kezdőknek?

Nagyon személyre szabott, hogy kinél milyen metódust használok, mert mindenki más céllal kezdi a hangszertanulást. Van ugyanakkor egy módszer ami sokaknál bevált. A lényege az, hogy a végén az adott dalt zenei alappal kell tudni eljátszani, így olyan, mintha egy teljes zenekarral együtt állnál színpadon. Én is ennek a metódusnak a segítségével sajátítottam el a dobolást, persze a szükséges technikai gyakorlatokkal kiegészítve. Ha valaki ma meg akar tanulni egy hangszeren játszani, rengeteg segédanyagot, többek között videókat is fellelhet a neten, amelyek nagyban hozzájárulhatnak a fejlődéshez, de kell, hogy legyen egy cél, amit kitűz maga elé az ember, és persze az időt is rá kell szánni. Ebben az esetben viszont biztosan jönnek majd az eredmények is.

Az instrumentális szerzeményeknél mindig érdekes dolog a címek és a zenei tartalom összhangja. Nálad ez hogyan működik? Bizonyos dolgok/érzések/élethelyzetek inspirálnak, vagy leülsz improvizálni, és aztán, amikor flow-ba kerülsz, akkor jönnek a címek?

Ez mindig változó. Van, hogy egy dal nagyon markáns hangulattal bír (pl. Dark matter az új lemezemen) és az határozza meg a címet. De persze olyan is előfordul, hogy megtetszik egy kifejezés, és valamelyik kész dalhoz társítom. Konkrét érzések, szituációk nem feltétlenül tudnak inspirálni, csak ha közvetlenül azok hatására ragadok hangszert, ez azonban a mai rohanó világban igen ritkán fordul elő.

A zenéd nagyon sokrétű. A rock mellett komoly blues, funk és fúziós hatásokat is könnyű felfedezni. Nem szeretnéd kategorizálni a művészeted, inkább szabad folyást engedsz neki, (mint pl.az Aristocrats-os srácok), vagy azért van egyfajta irány a fejedben?

Ezen már a múltkori EP megjelenésekor is gondolkodtam, mert az szándékosan egy blues-rock orientált anyag lett, ami kilógott volna az első lemezem zenei irányvonalából. De ott is végül egy dinamikusabb, rockosabb hangvételű dalt tettem még az elejére, mert rájöttem, hogy az sem lenne szerencsés, ha skatulyáznának emiatt. Persze valami koncepció mindig van a fejemben, hogy milyen irányt vegyen az adott anyag. Az új lemeznél pont hidat szerettem volna képezni az instrumentális rock és a fúziós jazz-rock között, és remélhetőleg ez sikerült is.

Mennyi idő alatt álltak össze az új szerzemények, mit kell tudni a lemezről általában? Mit jelent számodra az album címe, és mit szeretnél ezzel a hallgatóknak mondani?

A Covid időszakban kezdtem dolgozni az anyagon. Körülbelül bő másfél évbe telt, amíg a lemez végleges formát öltött, de ebben a dalírástól kezdve a felvételen és keverésen át a masterelésig minden benne van. A mastert egy jó barátomra és kollégámra, Bolgár Dánielre bíztam (DBMastering), de ezen kívül mindent én csináltam. A címen nem kellett nagyon agyalni, hirtelen pattant ki a fejemből, és rögtön megtetszett a benne rejlő ellentmondás. Alapvetően arra mutat rá, hogy a világ elképesztően felgyorsult körülöttünk, és rengeteg információ zúdul rank, nap mint nap. Persze a látszat csalóka, hiszen az információk régen is jelen voltak, csupán az akkori technológia nem tette lehetővé, hogy tudomásunk legyen róluk. Most, a fejlődésnek köszönhetően, egy szempillantás alatt rengeteg mindenre ráláthatunk, viszont ugyanúgy mások is megtalálnak minket felesleges információkkal. Mi hosszabb távon nem tudunk lépést tartani ezzel, nem tudjuk hasznosítani ezek nagy részét, így immobilisak számunkra.