1968-ban mutatták be Peter Skyes The Committee, azaz A Bizottság című moziját, melynek a zenéjét a javarészt Pink Floyd szerezte és adja elő. Mivel mind a film üzenete, mind a filmzene jelentős szerepet töltött be az együttes későbbi lemezeinek és zenekari szvitjeinek megszületésekor, így az idén 55 éves The Man & The Journey kapcsán érdemes a The Committee tartalmát is feleleveníteni.
Majd, mint a Dark Side Of The Moon minden bizonnyal legfontosabb előzményeinek kapcsán azon is el lehet mélázni, hogy bizony a világ már a múlt század hatvanas éveiben is ráállt arra a sínre, mellyen a pokolba tartó vonat azóta is sebesen robog a végcélja: a szakadék felé.
A Bizottság több ponton is kapcsolódik az akkori hard beat-, illetve pszichedelikus rockzenéhez. Magát a soundtracket a Pink Floyd írta és játszotta fel. Rajtuk kívül zenél -és szerepel is- még a filmben a komplett The Crazy World Of Arthur Brown. A mozi főszereplőjét pedig a Manfred Mann eredeti énekese Paul Jones alakítja.
A mű ellenkulturális jellege azonban nem merül ki az akkoriban épp legaktuálisabb előadók némelyikének bevonásában. Ugyanis a film noir-ba oltott kísérleti filmszatíra szürreális felütése csak még inkább felerősíti a korszak fiatalságára jellemző, erősen társadalomkritikus attitűd megjelenítését. Még a főhőst untató banális témák, vagy a látszólagosan csak háttérként szolgáló tévés szövegek is arra erősítenek rá, hogy miből lett halálosan elege a nagy háborúk utáni első béke-nemzedéknek. A The Committee ugyanúgy zsigerből lázad az akkori nyugati jóléti társadalmak futószalag-létjének elfogadása és az emberi lények kartotékként kezelése ellen, mint a korszak olyan hasonlóan fontos zenés alkotásai, mint a More, a P1 – P wie Petersilie, a Zabriskie Point, vagy a La Vallée.
Az, hogy mindezen alkotások egyaránt Pink Floyd zenékkel valósultak meg, nem véletlen. A csoport értelmiségi jellege, kompromisszumot nem ismerő háborúellenessége ugyanis úgy társult a társadalmi elit valódi ismeretével, miként a drogos hippy életformával szemben a Syd Barrett elvesztése kapcsán korán kialakult szkepticizmusuk. Amin még Richard Wright szenvedélybetegsége sem változtatott. Révén, hogy Ricket már akkor sem vonták be a döntésekbe, hanem a projektekre a többiek, elsősorban Roger és Nick mondtak igent. Majd a második klasszikus négyes tagjai tehetségüknek és akkori állapotuknak megfelelően megalkották a zenéket, filmeket, színpadi előadásokat.
Mit látsz, Laca?
A Bizottság egy autóstoppos jelenettel indít. Melyben a név nélküli központi figura banális dolgokról beszélget a sofőrrel, de csak kényszerből, mert egyáltalán nem érdeklik a vezető által felhozott témák. Majd, miután félreállnak egy gyors szervizre, a stoppos a Mercedes motorháztetőjével levágja a sofőr fejét. Aztán a mozi még jobban átvált abszurdba, mert némi cigizés után mégis meggondolja magát és visszavarrja a fejet. A sofőr pedig némi pofozgatás után magához tér, majd elköszönnek egymástól és külön-külön folytatják az útjukat.
Ha azt gondolnák, a film ezzel túl is van a groteszk szatírán, nagyobbat nem is tévedhetnénk. A következőkben ugyanis egy 300 főből álló bizottság felállítását jelentik be, melybe a központi szereplő is felkérést kap. A főszereplő, aki egy tervezőirodában dolgozik, bemegy a főnökéhez és a meghívólevélre való hivatkozással szabadságot kér. A meghívó hatására gyorsan barátkozósba váltó elöljárója közben meglepő történettel szolgál: „Én is voltam az egyiken, évekkel ezelőtt. Nyolc férfiból állt. Arra kértek minket, hogy döntsük el, hogy öt narancs közül melyiket gondoljuk a legkerekebbnek.”
A bizottságok valójában vég nélküli hétvégi bulizást jelentenek, egy-egy a világtól elzárt, tehát safe space-nek számító vidéki kastélyban. Ahol a társadalmi kérdésekről döntő elitek masszív dőzsölés és bulizás közben vitatják meg a világ dolgait. Az extra szabadság és tartalmas kikapcsolódás ellen a főhősnek sincs kifogása. A megalakulás helyszínén azonban váratlan dolog történik. A központi szereplő összetalálkozik az egykori áldozatával és olyan érzése támad, mintha az egész rendezvény csak miatta jött volna létre.
Este a helyi házibuliban a The Crazy World of Arthur Brown formáció lépett fel, akik előadták az első lemezük Nightmare tételét. Mely tartalmilag nagyban hasonlít Pink Floyd The Man & The Journey című dupla szvitjének bizonyos részeire. Ezáltal a Dark Side Of The Moon egy másik korai hatásának, művészi előképének is tekinthető.
Dynamic explosions in my brain
Shattered me to drops of rain
Falling from a yellow sky
Orange faces through an opened eye
Stop me
Hold me back as I jerk
Stop me
Voices from all those at work
Lips don’t want to criticize, you know
Eyes can never tell you lies
It’s the words
Take that fire, bring me my brain
Let me love it higher
Why is it so cold out here? So cold!
Let me in
The price of your entry is sin
Go away, then return
Know which face you have to turn
Eyes are glaring, voices flaring
Why?
Caught up deep inside, beneath my brain
Take my love and turn it to pain
Take my heart and tear it apart
Gonna burn in our desire
Why?
Why?
„…az első Crazy World album írásakor dalokat írtam egy belső utazásról, ahol a főszereplő körülnézett a világban, egy rémálmot látott és befelé fordult.” – Arthur Brown
A főhős maga is egyre inkább rémálomnak éli meg az életét. Gyötrődik, őrlődik, az őrület felé halad. Nyomasztja a lelkiismeret, miközben tart a felelősségre vonástól is. Másnap a bizottság igazgatója az irodájába hívatja és megkezdődik a végjáték. Előbb a direktor csak vért vesz a halálra riadt főhőstől, majd felteszi a negyvennyolc forintos kérdést, hogy szeretne-e valamit elmondani?
Hamar kiderül, hogy a bizottság vezetője mindenről mindent, részletesen és pontosan tud, így nem feltétlen a részletekre, hanem jóval inkább az egykori stoppos viselkedésének miértjeire kíváncsi. A kikérdezett srác azt feleli, hogy nem akart a sofőrnek maradandó károsodást okozni. Csak viccnek szánta és az arra járókat akarta a levágott fejjel ijesztgetni. De menetközben már nem találta viccesnek, így visszatette a fejet a helyére. Majd elhangzik az alkotás legfontosabb mondandója: „Úgy hangzik, mintha rám várna, hogy ítélkezzem feletted. Felelősségteljes vagy felelőtlen. Ártatlan vagy bűnös. Épelméjű vagy őrült.”
Mi magunk is nap, mint nap ezt csináljuk egymással. Akár úgy is, hogy önkéntelenül is döntünk, mibe vesszük a másikat, hogy ezáltal, kivel és mit merészelünk megengedni magunknak. Olyasfajta belső ideológiával elaltatva a lelkiismeretünket, hogy az illető miért is alábbvaló, mint mi magunk. Tehát nem is érdemel jobb bánásmódot, mint hogy lenézzük, megalázzuk, lenyúljuk, kisemmizzük, bántalmazzuk vagy akár az életére is törjünk. A leleplezés hatására a központi figura is szembesül önnön kicsinyességével és az általa alkalmazott kettős mércével. De közben némileg fel is szabadul az igazság napvilágra kerülésének hatására. Ami hatásmechanizmus leginkább egy gyónásra hasonlít.
Ezek után hirtelen egy templom felé vezető úton találják magukat. Ami váratlan, de logikus váltás tovább erősíti a szürreális film álomszerűségét, egyben a főszereplő belső utazására is utalhat. A helyszínváltást követő, egyre inkább filozofikussá váló vita alatt erősödik fel a korai Pink Floydra jellemző pszichedelikus zajongás. Az a világ, ami már túlmutat a film zenei témáján és kellően alátámasztja a mondatról-mondatra súlyosabbá váló beszélgetést. Ami javarészt a tehetetlenségről, kényszerről és felelősségről folyik. Például olyan nonkonformista gondolatokkal, hogy az az ember, aki az autójáért aggódik, valójában nem is él. Mindezt persze jóllakottan, drága ruhákban, a kastélyban parkoló meseutók és a páholy egyéb előnyeit maximálisan kiélvező privilégiumos kiválasztottként adják elő nagy komolysággal…
Menetközben olyan gyorsan változnak a nézőpontok, mintha a Garay utcában rendelő itt a piros, hol a piros játékmester kavarna három nagy plasztik pohárban a szereplők fejeivel. Amire egyébként a rendező utal is a mű legelején, a főcím előtt látható szürreális fejcserés jelentettel.
Majd megérkezve a templomhoz áttérnek az anyaméhben lévő babára, aki azt gondolja, hogy a jelenlegi tartózkodási helye maga az univerzum. Majd a megszületése után át kell értékelnie az addigi világképét. Újabb klasszikus floydos téma, melyet Roger Waters többször is dalba foglalt később. A templomnál aztán elmúlik a szégyenérzet és különös lázba jön a vétkes. Aki ezúttal már azzal védekezik és gyárt újabb ideológiát az alávalósága felmentésére, hogy akkor ott a tisztáson meglátott valamit, egy paradicsommadarat, amint kitárja a szárnyait. Azt pedig jelnek vélte. Amit kimondatlanul akkor is annak tart, hiszen visszatette az ember fejét, ami akkor is működik… Itt válik érthetővé a film plakátja is, mely a három főszereplő fejét egy madárban, egy első blikkre békegalambnak tűnő szárnyas sziluettben szerepelteti. Pedig nem a békéről szól, hanem a hamis ideológiák felmentő hatásáról. Lásd később a Dark Side Of The Moon egész B-oldalát! Különösen az Us And Them tételt, aminek a zenéjét a Zabriskie Point-hoz komponálta Rick, de végül Waters szövegével vált azzá a klasszikussá, ami világosan leleplezi a társadalmi megosztottság és a háborúskodások közti egyértelmű összefüggést. Azt az ok-okozati folyamatot, hogy ha egymást csótányoknak nézzük, akkor előbb utóbb csótányoknak járó viselkedéssel is fogjuk a másikat semmibe venni. Amit a kezdő képsorokban is láthatunk, milyen kevés is kell ahhoz, hogy ne tartsuk bűnnek és véteknek egy másik ember fejének a levágását.
Ami sajnos egy igen jellemző képe a bukott társadalmi rendszereknek. Nem véletlen, hogy szinte minden kor, minden kultúrájában megjelenik a művészetekben a disztópiákat kísérő jellemző jelenség: a levágott és guruló fejek képe.
You take a mortal man
And put him in control
Watch him become a God
Watch people’s heads a-roll
Minderre rátromfolva a templomtorony lépcsőjén felfelé haladva elhangzik a másik tételmondat is: „Szerintem az egész világ egy őrültekháza. Egy kibővített őrültekháza.” Alatta pedig a Careful With That Axe, Eugene legkorábbi ismert, még cím nélküli változata szól, aláfestésként.
Visszafelé, a szállásra sétálva pedig eljutunk az eszmei mondanivaló lényegi részének kifejtéséhez is:
– Vannak, akik azt hiszik, hogy a bűnözők és az őrültek az igazi hősök.
– Miért ne, egy korrupt világban, egy értelmetlen és gonosz társadalomban?
– De egy ésszerű társadalomban…
– …nincs bűnöző.
– Szóval, egy bűncselekmény ésszerű társadalmat tud alakítani ésszerűtlenné.
– És újra vissza.
Témánál vagyunk. Így érthető meg, hogy miért is volt például a nyolcvanas évek Magyarországán még érvényes jelenség, hogy lila hajú punk fiatalok a külsejükkel lázadtak a diktatúra által diktált falanszterlét és egyen-kinézet ellen. Majd mitől lett mára ugyanazon embereknél a normalitás a lázadás egyik legfőbb formája, mikor a világrend épp az abnormalitások erőltetésével próbálja a társadalmi szövet maradék ép részeit is szétszaggatni. Miként télikabát sem kell nyáron, úgy a viselkedésmódok megítélésének egy jó részét is a változó körülmények határozzák meg. És a bizottságban bizony úgy áll az ügy, hogy némi kis fejvágás még belefér a vitázó felek által többek között penészgombához hasonlított társadalomba.
Ami az alkotók szándékai szerint nem feltétlen csak az akkori brit társadalomra vonatkozik. Hiszen nem egy jobbkormányos autóban, hanem egy balkormányos Merciben kezdődik a cselekmény. Majd az egyik látszólagos mellékszál is egy balkormányos német autóhoz, ezúttal egy Volkswagen Bogárhoz kötődik. Mikor is kiderül, hogy emberünk nem feltétlen csak rossz, hiszen segítőkészen felhívja az anyósülésen helyet foglaló nő figyelmét, hogy becsípte a ruháját. Vagyis a tévé által is ismertetett társadalmi probléma egyetemes. Vagyis hiába halt meg sok-sok ember a világháborúkban, mégis német autókkal és japán órákkal járnak az árvákká, félárvákká vált gyermekeik.
Mit látsz???
A bizottság összejövetelének a végén a központi figura szabadon távozik. Egy jobbkormányos kabrióban, egy lánnyal, aki vezetés közben arról érdeklődik, hogy utasa bridzsezik-e? De a központi figura nem válaszol. Remélhetőleg a lány fejét már nem fogja levágni…
Mindenesetre az, hogy a főhős fulladozik a felszínes, kapzsi, anyagias és képmutató társadalomban, egy jellemző kortünet. Egyben az akkori brit- és nyugati viszonyok kór tünete is. Sokan érezték magukat hasonlóan rosszul az akkori fiatalok közül, akik fuldokoltak attól, hogy nem láttak mást maguk körül, csak képmutatást és megalkuvást. Akik nem láttak maguk fölött mást, csak végtelenül kapzsi és erőszakos idiótákat, akik egy újabb világháború felé terelték a világ dolgait. Hát lázadtak. Akár önkéntelenül is, mert nem mindenki tudta pontosan, szépen és szabatosan megfogalmazni a frusztrációi okát és azok felelőseit.
Ugyanígy mi, a vasfüggöny másik felén senyvedők is lázadoztunk a saját idióta vezetőink és a saját környezetünk korruptsága ellen. Így vált egy alapvetően balos brit zenekar szinte korszakos bálvánnyá a vörösöket szívből utáló közép- és kelet-európai fiatalság körében, így váltak az együttes közreműködése által készült filmek is kultikussá. Holott a saját hazájukban hamar elfeledkeztek róluk.
Mindeközben viszont a Pink Floyd pár év leforgása alatt kinőtte az európai művészfilmes köröket és egyre hatalmasabbá vált. Egy erőteljes kereskedelmi branddé alakult, egy multinacionális céggé, egy kapitalista óriásvállalattá, amit maguk az alapítók is nehezen dolgoztak fel magukban. Hát adta magát a sokszorosan átszűrt és leülepedett élményanyag többszöri feldolgozása. A The Man & The Journey-vel kezdve, a minden tekintetben megkerülhetetlen Dark Side Of The Moon-on át, egészen az olyan időtlen remekművekig, mint a The Wall, a The Final Cut vagy az Amused To Death.
A szerző a Hungarian Pink Floyd Club elnöke. A cikksorozat részleteket tartalmaz a készülő Pink Floyd könyvből. Minden jog fenntartva. A cikk utánközlése részben, vagy egészében, kizárólag írásos engedéllyel lehetséges!
