(Sony Music, 2022)

Mindjárt az elején „öntsünk tiszta vizet a nyílt kártyákba”: nem fogom ezt a lemezt a régi klasszikusok árnyékában értékelni. Egy ilyen megközelítésnek már csak azért sem lenne értelme, mert eme klasszikusokhoz eleve már a késői Tate-korszak albumai sem értek föl, ezen kívül pedig még az sem egyértelmű, hogy ki mit tekint „klasszikus” Queensryche-nak.

Emlékszem, annak idején mi már a manapság – amúgy jogosan – megkerülhetetlen remekműként számon tartott Empire megjelenésekor fanyalogtunk. Jó lemez, jó lemez, bólogattunk – nem túl nagy meggyőződéssel-, de a Rage for Order és főleg a Mindcrime után belül egyértelműen csalódottak voltunk; úgy éreztük, túl populáris és pozitív, nem szólt a bennünk élő Sötét Útitárshoz, mint elődei. A Queensryche tehát már 1990-ben „eladta magát”. Aztán ott a másik, fájón lüktető góc: DeGarmo kiszállása. Egyértelműnek tűnt, hogy nélküle nincs Queensryche, minden további próbálkozás fölösleges; többen évekre abba is hagytuk a csapat követését. És annyi év után, zenei kacskaringók, méltatlan pörlekedések és tagcserék után lásd: mégis léteznek, olyan albumot állítva össze 2022-ben, ami magabiztosan megáll a lábán, s nem a név miatt, hanem saját jogán nevezhetjük színvonalas produkciónak.

Zenei téren a csapat stratégiája bevált elemre épül: az album elejére halmozták a könnyebben befogadható, remekül összerakott dalokat, amitől a hallgatóban azonnal megszületik úgymond a „buy-in”, ahogy az angolok mondják; kevésbé sznobul pedig: rácuppan a lemezre, és a nehezebb emésztenivalókat már azon tudatban hallgatja, hogy mennyire klassz volt a lemez eleje. Három ilyen behúzó nóta is akad: a friss és remek dallamokkal felvértezett nyitó In Extremis riffjei és ikergitárjai kissé maidenesek ugyan, de ez korántsem idegen a gárdától; a Chapters még emeli a tétet lenyűgöző verzeriffjeivel, és mint 1990 óta oly sok ízben, itt is irigységtől okkersárga arccal hallgatom Eddie Jackson basszus-soundját, ami az első másodpercben unisono élvezhető.

A hármas Lost in Sorrow hamis dúros kezdése pedig ne tévesszen meg senkit: a verze már sötét, zakatoló gitárokkal, és gyönyörű Emaj7b5 és Asz-sus2 váltott lehúzásokkal – instant libabőr. Tulajdonképpen még a „kezdőcsapathoz” sorolható a kifejezetten gyors és ütős Sicdeth is, ezután azonban elvontabb pillanatok következnek.

A dalírás során elsőként összeállt Behind the Walls elején már borzongunk a jéghideg gitárharmóniáktól, később pedig akár a Rage for Order-t is megidézi a megfontolt tempójú verzerész és a kifejezetten elidegenedett, echós refrén. Az ezt követő Nocturnal Light folytatja a 86-os időutazást gépiesen ismétlődő nyitányával, teljes elveszettséget megéneklő sorai pedig csöppnyi feloldást sem adnak – a Sötét Útitárs jóllakott.

Az Out of the Black ránt minket vissza a hagyományosabb metal vizeire, bár az itt is folyamatosan bujkáló disszonáns riff-megközelítés jellegzetessé teszi a hangzást, és progresszivitásnak sincs híján a lefelezett negyedik ütemekkel. Ezt is egyszerűen csak jó hallgatni; szinte sodor magával.

A csapat a féket a Forest-tel húzza be. Kis fellélegzés ez, tiszta hangszínekkel, amúgy pinkfloydosan – ez sem szokatlan éppen tőlük -, és a kórusokkal elég egyértelműen megidézik a Silent Lucidity-t is.

Ezután azonban elhatalmasodik a progresszív hangulat, a záró tételek nem feltétlenül tartoznak a könnyen hallgatható kategóriába. Még a Realms aránylag egyértelmű a verzék tisztes betonozásával, ám a Hold On már a lemez legösszetettebb, legsokszínűbb nótái közé tartozik. Míg a kezdés riffjei akár egy Voivod nótából sem lógnának ki – a keményen kitartott tritónuszokkal-, a verzék már inkább egy dobkíséretes My Empty Room-ra emlékeztetnek, amiből egy masszív variáció után megadallamos refrén kerekedik. A szólók is tökéletesen szét vannak tördelve: más-más hangulat, tempó, szinte minden másodpercben. A virtuális létbe olvadt fogyasztói társadalom kütyümániáját korholó szöveg jottányit sem enyhít a kaotikus benyomáson, sőt: nem csodálkoznék, ha eleve a téma ihlette volna a ránk zúduló külső benyomások káoszát a muzsikában.

A Tormentum pedig magabiztos, s nagyon komor albumzáró: hosszú is, súlyos is, és van egy középrésze a szóló után, ami ismét csak Voivod-lemezre kívánkozik – disszonanciáival és tördelt ritmusaival. Szokatlan jelenség, de csöppet sem idegen, inkább csak meghökken az ember tőle, de legközelebb már felkészülten várja a találkozás pillanatát.

Tudom, itt van még a Rebel Yell is… Ez egy bónuszdal, aminek semmi köze a lemezhez, nem illik ide, de utolsóként tulajdonképpen poénnak is felfogható. Annyi érdekesség azért van benne, hogy menyire Queensryche-os a megvalósítás a gitárokon, és Torre is teljesen másképp énekel, mint a többi nótában. Egészen működőképes a dolog, legalábbis azoknak, akik a daltól még „nem okádnak hupililát”, ahogy Nagy Feró mondta a Fairlane filmben.

És mit mondjunk a muzsikusokról? Két tag maradt az eredeti gárdából, és ők abszolút hozzák is magukat színvonalban: Wilton dalszerzési potenciálja, gitárjátéka, soundja egyaránt A-kategóriás, s ezen a korongon még a hangzásba is sikerült valami archaikus QR-feelinget csempésznie: ott az a sebészi precizitású, hidegen elegáns tónus, ami oly jellemző volt a 80-as évek albumaira. Jackson pedig, mint már említettem, nagy doktora a hatásos basszushangzásnak, ezúttal sem okoz csalódást.

Todd la Torre dolga sosem volt könnyű ebben a csapatban: rendkívül magasak a rajongók elvárásai énekteljesítmény terén, ám ez a lemez is csak azt bizonyítja, hogy bizony simán megállja a helyét frontemberként. Remek dallamok, kifejező és erőteljes énekhang, ami persze szándékosan Tate-es, de hát Istenem – milyen legyen, ha nem ilyen? A visszatérő Mike Stone és a debütáns Casey Grillo természetesen profi, ám nem érezni őket Queensryche-osnak, legalábbis kreatív értelemben. De ez már végképp nem olyasmi, aminek különösebb jelentősége lenne; amíg ez a banda ilyen színvonalú albumokat készít, örüljünk a minőségi hallgatnivalónak!