Idén 55 éve készült el és jelent meg a Pink Floyd egyik legjobb, egyben legmegosztóbb albuma, az Ummagumma. Az a rendkívüli dupla lemez, mellyel teljessé vált a csapat 1969-es mesterhármasa. A magnum opus már a borítójával is kimagaslik a mezőnyből. De a hatvanas évek legjobbjait felvonultató koncertlemezzel, illetve a pszichedelikus rockot kortárs komolyzenével ötvöző stúdióalbummal végképp olyan művészi magasságokba emelkedtek, ahová már csak kevesen tudták követni Richard Wright-ot és hasonlóan szupertehetséges társait az akkori pop- és rock-közönségből.
Az azóta eltelt évtizedek alatt pedig csak még tovább szűkült a Sysyphus szvit vagy a Several Species Of Small Furry Animals Gathered Together In A Cave And Grooving With A Pict befogadására képes közönségréteg.
A sorozat első részében az Ummagumma kiadásáig vezető utat idézzük fel.
Syd Barrett kiválása és egyben az addigi menedzsmentjük elvesztése után nagyon nehéz helyzetbe került a Pink Floyd. Főleg, hogy az 1968 áprilisában piacra dobott, már az új felállással készült kislemezük is megbukott. A fiúk azonban nem adták fel, hanem Roger Waters vezetésével újabb és újabb projektekbe fogtak, ami nemcsak, hogy a pályafutásuk legaktívabb, de egyben legkreatívabb időszakát is eredményezte.
Elsőként megírták és fel is vették a The Committee című film zenéjét. Melynek részét képezi az új korszak egyik legfontosabb szerzeménye, melyet sokféle címen és formában adtak elő a következő hat-hét év koncertjein, amit ma már leginkább a Careful With That Axe, Eugene néven ismerünk.
Májusban befejezték A Saucerful Of Secrets felvételeit, majd az album szerkesztését is. Utóbbi talán még a hangsávok rögzítésénél és keverésénél is nagyobb feladat lehetett, lévén, hogy három felállás legalább két nagylemeznyi dalát kellett átrostálniuk. Melyek elbírálásában nem csak a zenekar tagjainak sokszor igen eltérő véleménye számított, de a kiadói szakemberek sem hagytak jóvá egy rakat Barrett agymenést.
Szinte még meg sem jelent a korong, de augusztusban már újra stúdióba vonultak, hogy az amerikai turné szünetében készítsenek új felvételeket. Az 1968. augusztus 22-én a Capiton Stúdióban rögzített új anyagok végül a More a filmzenéhez lettek újragombolva. De azt akkor még senki sem sejthette.
Mindenesetre miután visszatértek Európába, 1968 szeptemberétől fogva aktívan dolgoztak az Ummagumma felvételein. Mellyel kapcsolatban akkor még többféle elképzelés is létezett, ami menet közben többször is alakult, változott. Az egyik elképzelés szerint a dupla korong egy részén minden tag szabadon kifejheti a benne feszülő kreatív folyamatokat, függetlenül a zenekar addigi stílusától és hasonló korlátoktól. Miközben az anyag másik részét a közösen készített kompozíciók teszik majd ki. Hogy miért pont duplában gondolkodtak, máig kérdőjeles. Lehet, hogy csak a korszak nagyjainak, mint például a Mothers, a Beatles vagy a Cream akkori kiadványainak mintájára. Vagy talán azért, mert már az első két nagylemezhez is jóval több anyag állt rendelkezésükre, mint amennyi egy szimpla vinil nagylemezre préselhető. Mindenesetre a Floyd harmadszorra már egy duplát kívánt kiadni.
Így a készülő, formálódó lemezanyag valami olyasmi is lehetett volna, mint mondjuk az Emerson, Lake & Palmer későbbi Works albuma. Amelyiknek egy-egy oldalát a zenekar egy-egy művésze tölthette meg szabadon, a negyediken meg közösen mutatták meg, hogy mivel is több egy együttes, mint három virtuóz, külön-külön.
A Pink Floyd esetében mindez úgy nézett ki, hogy miközben ’68 őszén készítgették az olyan, önálló műveiket, mint például a Ric’s Scene – Parts One, Two, Three, Four & Five (a későbbi Sysyphus tételei), a Roger’s Tune (Several Species Of Small Furry Animals Gathered Together In A Cave And Grooving With A Pict), vagy a Nickey’s Tune – Sections 1 & 2 (The Grand Vizier’s Garden Party part 2 – Entertainment), addig közösen is rögzítettek szerzeményeket. Köztük a decemberi lemezpiacra szánt új kislemezt, a Point Me At The Sky című új kompozícióval és az ahhoz igazított Committee filmzenével, melyet a kislemez kedvéért átkereszteltek Careful With That Axe, Eugene-ra. Továbbá szintén a ’68-as felvételi időszakban született még az I Am The Embryo (Embryo) és a One Night Stand (Summer ’68).
1968. december 2-án a BBC Top Gear műsorához rögzítettek rádiófelvételeket. A Point Me At The Sky, mint aktuális kislemez nyilván adta magát. Míg az Baby Blue Shuffle, a későbbi The Narrow Way part 1, az Embryo és az Interstellar Overdrive új, David Gilmourhoz igazított változata pedig már a folyó munkába nyújtott bepillantást. Kár, hogy aztán a koncepció-váltás miatt, illetve az utómunkálatok során fellépő problémák okán nem mindegyik kompozíció érte meg a tervezett kiadást.
Majd miután januárban is rendben folytatódtak a felvételek, többek között a Dave’s Scene – First & Second Movements (The Narrow Way parts 1-2) munkálataival, valami történt. Ugyanis a More felvételeit követően valami radikálisan megváltozott a projekttel kapcsolatban. Állítólag egy darabig komolyabban is felmerült, hogy inkább a The Man & The Journey anyagából lesz a dupla album. Amit bár végül elvetettek, de talán akkor és azért került felvételre a The Narrow Way (The Narrow Way part 3), mint Dave’s Scene – Third Movement, a Daybreak (Grantchester Meadows), mint Roger’s Scene – Second Movement, vagy az Afternoon (Biding My Time), mint Rest. Illetve a máig kiadatlan Roger’s Blues. Utóbbi talán az egy hónappal korábban rögzített More Blues valamilyen verziója lehetett.
Áprilisban elindultak a The Man & The Journey előadások. Párhuzamosan pedig a The Madcap Laughs felvételei is. A következő négy dalon már biztosan dolgoztak a dupla art rock szvit első élő bemutatója előtt is: Terrapin, No Good Trying, Love You, Late Night. Előbb csak David Gilmour segített be Sydnek, de idővel Roger és Rick is egykori zenésztársuk mellé állt.
A The Man & The Journey hatására időlegesen ismét módosult az albumterv. A fiúk ugyanis a Work és a Teatime nyomdokán egy komplett lemezt szerettek volna összerakni, hasonló, nem zenei instrumentumokkal előállított trackekből. Aztán sokadszorra is változtattak a projekten. A nem hangszeres, illetve nem vokális zenéket egy önálló, Household Objects munkacímű lemezre halasztották. A további zenei kísérleteik mellé pedig úgy döntöttek, hogy inkább egy koncertlemezt illesztenek, mint egy második stúdióalbumot. Úgy valósítva meg a duplát, hogy a közösen játszott koncertverziók lesznek a dupla album egyik felén, míg az Ummagumma egyedüli stúdió korongján minden tag kap egy féllemeznyi részt, amivel azt kezdhet, amit csak akar. Mindez hamar változtatott az addigi felvételek szerkesztésén is. Így az I Am The Embryo, a One Night Stand és a Biding My Time talonba került. Míg a Grantchester Meadows és a The Narrow Way (part 3) pedig teljes egészében one man show-vá változott az új koncepcióhoz illeszkedve.
A live albumhoz először Londonban vettek fel dalokat, de a Bromley Technical College-ban április 26-án tartott műsort végül nem használták fel. A másnap, 1969. április 27-én a birminghami Mothers Clubban rögzített anyaggal viszont elégedettek voltak. Az képezi a koncertlemez egyik alapját, nevezetesen A Saucerful Of Secrets szvit lemezverziójának javarészét a birminghami előadás felvételeiből állították össze.
Májusban tovább folytak az Ummagumma és a The Madcap Laughs albumok felvételei munkálatai, beleértve egy újabb koncert rögzítését is. Ezúttal május 2-án a Manchester College Of Commerce Student Union Building-ben vették fel a Pink Floyd koncertjét, hogy annak jobban sikerült részeit szintén felhasználják majd az élő album szerkesztéséhez. Utóbbiból az Astronomy Domine, a Careful With That Axe, Eugene és Set The Controls For The Heart Of The Sun került fel a korongra, bár a Careful With That Axe, Eugene intróját a lemezen jelentősen lerövidítették. Továbbá ebből a felvételből egészítették ki A Saucerful Of Secrets lemezre került verzióját.
Szintén felvették az Interstellar Overdrive aktuális élő változatát, melyből nemcsak a keverés készült el, de egyes korai tesztnyomatokra is felkerült. Azonban hangminőségbeli okok, vagyis a túl hosszúra nyúlt lemezoldalak miatt végül kiszedték a lemezanyagból. Sajnos azóta sem került vissza, pedig a CD korszak bőséges lehetőséget nyújtott az anyag visszaalakítására és esetlegeses további kibővítésére.
1969. május 12-én került sor arra a rádiótörténeti mérföldkőnek számító Pink Floyd felvételre, mely alkalommal John Peel Top Gear című műsorában Nick Masonék gyakorlatilag egyidejűleg promózták az éppen futó The Man & The Journey műsorukat, valamint az előkészületben lévő, hamarosan megjelenő More és Ummagumma albumaikat. A bravúros setlistet a szó szoros értelmében tanítani kéne. Ha lenne hol. Sajnos a hangszeres janicsárképzők és a haszontalan közpénzégetők tanrendjébe nem fér bele az igazi rock and roll, miként a promóció és a rockzenei kommunikáció egyéb gyakorlati része sem. Ki milyen útmutatást kap az öreg gyűjtőktől vagy az idősebb zenészektől, azzal kell okosan gazdálkodnia.
Mindenesetre a BBC adás három az egyben menüje kellően felcsigázta a rajongókat, akik az év végéig szép eladási mutatókat produkáltak a kereskedőknek és a kiadónak. Természetesen az elhangzott program teljes anyaga a bootlegek egyik csúcsává és a bootlegerek féltett kincsévé vált. Nem véletlenül. A korszak legjobb és legfontosabb kompozíciói hangzottak el, kitűnő verziókban, egy-egy számmal több albumot, anyagot is reprezentálva. Íme:
BBC Top Gear 1969:
1. Daybreak (Grantchester Meadows)
2. Cymbaline (Nightmare)
3. Beset By The Creatures Of The Deep (Careful With That Axe, Eugene)
4. The Narrow Way (The Narrow Way part 3)
5. Green Is The Colour (The Beginning)
More:
Cymbaline (Nightmare)
Green Is The Colour (The Beginning)
Ummagumma:
Daybreak (Grantchester Meadows)
Beset By The Creatures Of The Deep (Careful With That Axe, Eugene)
The Narrow Way (The Narrow Way part 3)
The Man & The Journey:
Daybreak (Grantchester Meadows)
Cymbaline (Nightmare)
Beset By The Creatures Of The Deep (Careful With That Axe, Eugene)
The Narrow Way (The Narrow Way part 3)
Green Is The Colour (The Beginning)
Valamint, ha nagyon akarjuk, akkor a sokcímű Careful With That Axe, Eugene (Come In Number 51, Your Time Is Up) révén ideszámíthatjuk még a The Committee és a Zabriskie Point filmzenéket és a Point Me At The Sky kislemezt is. Utóbbi promója az egész év folyamán futott, menteni próbálva az előző két single bukása utáni helyzetet. Például a The Man & The Journey műsorfüzetben is kiemelt helyen reklámozták, mint friss, aktuális és kapcsolódó kislemezt.
1969. július 20-án Roger-ék ismét történelmet írnak. Ezúttal az Apollo-11 küldetés BBC közvetítését kísérték élőben. A Pink Floyd Moonhead című, többé-kevésbé improvizált, részben pedig az előző projektekben érlelt hangzásokkal és hangulatokkal rendelkező kompozíciója volt, mely nagy valószínűséggel a lehető legjobban passzolt a Holdra szálláshoz, az összes közvetítés, összes zenéje közül. A gazdagabb háztartásokban szalagra rögzített anyag szintén aranybányává vált a rajongók és a bootlegerek számára.
A nagy menetelés azonban folytatódott, mert két napra rá már Stuttgartban forgatták az SDR TV P1 – P wie Petersilie, ismertebb nevén A Stuttgart Strudel című kísérleti filmjének Pink Floydot érintő felvételeit. Újabb két napra rá pedig előbb Hamburgban vették fel újra a holdszállás zenéjét az ARD TV Apollo-11 programja számára. Majd még aznap délután a hollandiai Zaandam-ban vettek részt egy újabb tévéfelvételen. A Ummagumma és a The Madcap Laughs felvételi- és keverési munkái pedig továbbra is gőzerővel zajlottak a turné szünnapjain.
Hasonló intenzitással zajlott a nyár hátralévő része és az ősz is. Felvétel-felvételt, koncert-koncertet követett. Utóbbiak közül a belga Actuel Festival, illetve az azzal egybekötött Music Power & European Music Revolution filmfelvétel számít talán a legkülönlegesebbnek. Ugyanis 1969. október 25-én a Ten Years After, a The Nice, a Yes és a Soft Machine mellett a Pink Floyd is a színpadra lépett. Méghozzá Frank Zappa gitárfenoménnal kiegészülve. Zappa természetesen az Interstellar Overdrive-ba szállt be, amiben egy jólesőt szólózott az egybegyűltek nagy-nagy megelégedésére.
Mire ’69 novemberében végre megjelent az Ummagumma, a fiúk már nyakig voltak Michelangelo Antonioni Zabriskie Point című filmjének zenei munkálataiban. A hozzájuk képest már idősnek számító rendező zseni eredetileg a The Doors legénységét szemelte ki a feladatra, de aztán annyira megtetszett neki a Pink Floyd, hogy inkább Waters-éknak adta a melót.
Antonioni döntésében nagy valószínűséggel az is komoly szerepet játszhatott, hogy addigra már több európai művészfilmben is bizonyított az együttes. Miként, ha máshogy nem, hírből biztosan ismerte az olyan, művészi igényességű színpadi performanszaikat is, mint az azévben éppen futó The Man & The Journey turné art rock előadásai vagy a Games For May.
Folytatjuk!
A szerző a Hungarian Pink Floyd Club elnöke. A cikksorozat részleteket tartalmaz a készülő Pink Floyd könyvből. Minden jog fenntartva. A cikk utánközlése részben, vagy egészében, kizárólag írásos engedéllyel lehetséges!
