Helikon kiadó / Trubadúr könyvek, 2020
Régi adósságot törlesztünk azzal, hogy bemutatjuk K. K. Downing és Rob Halford könyveit. Mikor az Éjjel-nappal Judas Priest és a Vallomás megjelent, még nem élt az új Rockinform oldal. Aztán a járványhelyzet és a karantén-időszak miatt maradt el, illetve csúszott későbbre egy csomó tervezett projekt. Most viszont az első Judas Priest album 50. évfordulója a lehető legjobb apropó, hogy pótlólagosan is áttekintsük a csapattal foglalkozó anyagokat.
A Helikon kiadó Trubadúr sorozatában megjelent köteteteket Bus András fordította, aki szokás szerint kiemelkedő munkát végzett. Nagyon jól ráérzett a szokásos zenész önéletrajzoknál ezúttal kevésbé vicces, inkább szomorkás, tragikus történetsorok hangulatára. A gyermekkori traumái és a Judas Priest elbaltázott lehetősei miatti csalódottságát rejteni sem próbáló K. K. lelkivilágára. Miként a pályafutása javarészét identitásválsággal és kettős élettel végigcsináló Rob Halford sajátos dilemmáira.
András nem csak jól ismeri a rock and roll életforma és a zenei élet zsargonját, de mindkét főhős esetében vissza tudta adni azok egyéni hangvételét és hangulatát, melyek viszont a javarészt azonos zenekari történet ellenére sem hasonlítanak egymásra.
Mindkét kötet nagyalakú, melyek kivitele a hazai kiadványok többségénél sokkal komolyabb szaktudást és befektetett munkát feltételez. Jó minőségű papír, kitűnő tördelés, profi korrektúra, jól eltalált margók, érdekes képanyag. De még a javarészt ötvenes éveiben járó rajongótábor nagyrészt másfeles szemüvegei esetében is épp határeset a betűméret. Megvallom, nem ehhez vagyunk szokva. A már eleve kontármunkák, illetve a menetközben elbarmolt zenei könyvek világában üdítő kivétel egy-egy ilyen kivitel.
Ken könyve szerencsére egy olyan önéletrajz, mely nem ragad le csak és kizárólag a Priest legsikeresebb éveinél, a banda Rob Halford énekes fémjelezte csúcskorszakánál. Hanem kellő súllyal jelennek meg benne az Al Atkins és a Tim „Ripper” Owens érák. Valamint az időleges leállás évei. Továbbá Downing szomorú gyermekkora. Mikor nem volt elég, hogy az elvileg megnyert háború utáni nyomort kellett túlélniük a családjával, de még a fóbiás és játékszenvedélytől űzött családfő által okozott károkat is el kellett szenvedniük.
Majd beütött a zene. Hát, a kissrác az egyetlen lehetséges utat választotta a nyomorból való kitörésre: éjjel-nappal gyakorolt a gitárjával. Előbb egyedül, majd az aktuális társaival, a végsőkig kitartva az álmai mellett. Amihez, mint mindenkinek, a kis Kenneth Keithnek is szüksége volt inspirációkra, példaképekre.
Az elmúlt évtizedekben kifejezetten sok embert hallottam, olvastam már Hendrix-re hivatkozni. De ennél tisztább és őszintébb Jimi rajongással azóta sem találkoztam. Járulékos haszonként pedig az ifjú Ken még a Syd Barrett-et a soraiban tudó korai Pink Floydot is láthatta, akik Hendrix előzenekaraként léptek fel.
K. K. visszaemlékezése rengeteg évtizedes szakmai pletykát megerősít a Judas Priesttel kapcsolatban. Kezdve a zenekarnév eredetével, a korai időszak meg- és átalakulásával, a Tramp szerződésig. Majd Rob érkezésétől a Gull szerződésig, illetve annak kényszerű felmondásáig. A beceneveik, a bőrös-szegecses imidzsük és a bandán belüli szerepeik kialakulásának igaz történetein át, a befutásukig. A Roger Glover-rel és Simon Phillips-szel közös stúdiózástól, az Unleashed In The East utólagos felénekléséig. A British Steel borítójától, a stúdiógyilkos ibizai orgiákig. Az AC/DC gitárosok teázásától, az Iron Maiden-nel közös turnék megpróbáltatásain, a Twin Turbos projekt kialakulásán és elvetésén át, az elpuskázott Top Gun filmzenéig. Majd a Rob balesetével kulminált feszültséghalmazig, ami az énekes kilépéséhez, majd egy új korszak kialakulásáig vezettek. Végül a Sharon Osbourne által is kezdeményezett reuniontól, a visszatérő lemezen át, a Nostradamus projektig és a végső szakításig.
A sok-sok hazudozástól hemzsegő rockkönyv után különösnek tűnhet, de az Éjjel-nappal Judas Priest lapjain szereplő történések alapján szinte minden korábbi, a zenekarral kapcsolatos metalista híresztelés és zeneipari mendemonda igaznak bizonyult. Más kérdés, hogy azok háttere időként több, mint megdöbbentő. Dacára az egységes bőrös-szegecses imidzsnek, nagyon is eltérő habitusú és mentalitású arcok alkották a zenekart, ahol idővel az erőviszonyok is teljesen felborultak.
Mindez önmagában is nagyon érdekes, mert K. K. nem lacafazázik, még a saját gyengeségeivel kapcsolatban is egyenesen fogalmaz, egy nagyon őszinte srácnak tűnik. De mivel Halford könyve szinte minden kulcsfontosságú sztorit megerősít, még abban is megegyezik Downing visszaemlékezéseivel, hogy mire emlékeznek másképpen, illetve miben volt köztük nézetkülönbség, az Éjjel-nappal Judas Priest a zenekarral kapcsolatban akár egy abszolút megbízható alapnak is tekinthető.
Persze mindig is érződött, hogy valami nagyon nincs rendben a Priest működésével. Gondolhatunk a szinte minden esetben furcsán időzített, rosszul kommunikált tagcserékre. A logikátlannak tűnő stílus- és arculatváltásokra. Vagy az olyan karrieringató, pénzügyi baklövésekre, mint ami az általuk elvállalt és még inkább az el nem vállalt filmzenés felkéréseket jelentette. Illetve, hogy pont a számukra lehető legfontosabb időszakban hanyagolták az európai koncertpiacot, hagyva a később érkezőket gyorsan előretörni. Itt viszont magyarázatot is kapunk a kurta-furcsa történésekre. Nem biztos, hogy mindenben az a legvégső igazság és az abszolút helyes álláspont, amit K. K. papírra vetett. De mivel ez az ő könyve, ő élete, az ő életrajza, nyilván azt és úgy szerepelteti, miként a dolgokat ő maga megélte.
Márpedig nincsen rózsa tövis nélkül. A siker és csillogás árnyoldalai előbb-utóbb mindenkit utolérnek. Hiába húzott meg ezernyi könnyen megszerezhető, ismeretlenül is felajánlkozó groupie-t, ha a stúdiózással és turnézással járó gyakori távollétei miatt elbukta a fix kapcsolatát. Ráadásul a nagy szerelme idővel annyira az alkohol rabja lett, hogy kórházi ápolásra szorult. Majd szinte fel sem épült a szakításból, a következő komolyabb csaját pedig egy halálos autóbaleset vitte el túl korán ebből a világból. Az ilyesmit még elméletben sem kárpótolna egy-két olyan élmény, mint mikor mondjuk a hangbeálláskor a színpadra tévedő vadidegen csinibaba a rövid bőrszoknyáját fel-, a bugyiját meg lehúzva, szépen alaposan bepucsít előtted…
A kevésbé ismert történetek közül talán a legfontosabb, hogy miként Ritchie Blackmore és a korszak sok egyéb brit gitárosa esetében is történt, Kenneth Downing számára is a Quatermass lemeze mutatta meg a jövő zenéje felé vezető utat. Egy olyan csapaté, mely javarészt dob, basszus, orgona felállásban, tehát gitár nélkül muzsikált. Mégis, a hagyományos blues-rocktól eltérő felfogásuk, illetve a fogós riffekre épülő, részben uniszónós döngölésük akkoriban egy egész zenész-nemzedéket inspirált Angliában.
Szintén érdekes sztori, hogy az alapvetően becsületes életet élő Ken nem tudott ellenállni a kísértésnek, mikor lehetősége nyílt lenyúlni egy korábban talán Hendrix által is használt Fuzz Face pedált. Mindezt egy olyan ember követte el, aki korábban egy kiürült piásüveget kapott Jimitől, amolyan profán ereklyeként…
Ken hosszasan értekezik azzal a meghurcoltatással kapcsolatban is, amikor őket tették felelőssé két fiatal rajongójuk öngyilkossága, illetve annak kísérlete miatt. Ugyanis a vádlóik tudatalatti üzenetet véltek felfedezni a Stained Class albumon hallható Spooky Tooth feldolgozásuk felvételében.
Hamar kiderült azonban, hogy nem elég, hogy vádak légből kapottak, de az 1990-es perben nemcsak őket, hanem az egész műfajt kívánták elítélni. Downing visszaemlékezése szerint nagyon megterhelő volt számukra a beidézés és a fenyegetettség. Ami biztosan nem tett jót a bandán és a menedzsmenten belüli, amúgy is nagyon feszült kapcsolatoknak.
Fontos közlés még, hogy bár a heavy metalt és a magát a zenekart egyébként is elmondták mindennek az elmúlt évtizedekben, de a Judas Priestnek színesbőrű és homoszexuális tagja is volt, illetve van. Mi több, K. K. szerint akár egy női basszusgitárost is bevettek volna, ha úgy hozza a szükség és az adott posztra pont egy hölgy a legmegfelelőbb muzsikus.
A Judas Priest sosem volt kirekesztő, hanem épp ellenkezőleg, mindig is a legtoleránsabb, legbefogadóbb csapatok közé tartozott. Méghozzá már a ’70-es évek elején is, amikor még messze nem volt divat az ilyesmi, amikor még nem tette szinte kötelezővé a melldöngető „jóemberkedést” a nagytestvér által ömlesztett újbeszél propaganda. Ugyanis az együttes tagjai önként, őszintén, szívből, a saját elhatározásukból voltak nyitottak és elfogadók. Akik elsősorban mindig is a zenére fókuszáltak, nem pedig az éppen futó politikai áramlatokra.
Nem kevésbé tanulságos, ahogy K. K. Dave Holland büntetőügyével kapcsolatban nyilatkozik. Általánosságban elfogadhatatlannak tartja a felmerült cselekményt. De a konkrét ügyben viszont nem ítél, nem ment fel, nem foglal állást, mivel nem volt ott. Viszont az ilyen perekkel kapcsolatos pro és kontra gondolatai aranyat érnek. Ritka holló manapság egy ennyire mértéktartó, józan ember.
Szintén érdekes megismerni a folyamatot, hogy az 1991-es Operation Rock & Roll turnét követően K. K. is megírta a maga kilépő levelét, csak mivel Halford megelőzte, már nem sok értelmét látta, hogy ő is feladja. Ugyanis számára is elképzelhetetlen volt a Judas Priest a „Metal God” becenéven ismert énekes nélkül. Később, viszont már ő is meg akarta mutatni Rob-nak, hogy jutnak valamire nélküle is, ezért támogatta Tim felvételét.
Majd ismét egy őszinte álláspont, hogy bár elégedett volt Ripper munkájával és jelenleg is jóban vannak, de Sharon felkérése után K. K. is egyértelműen Halford visszatérésére szavazott, mert a rajongók zöme sosem fogadta el, maximum ideiglenes állapotként, hogy nem Rob áll a Judas Priest koncerteken legelöl. Márpedig a zenekar érdekeit kellett a szem előtt tartaniuk, mint oly sok korábbi hasonlóan kínos, kellemetlen döntés során. A visszatérő album címével azonban nem volt egyetértés köztük. Végül Halford akarata érvényesült.
K. K. magánéletéről aránylag keveset tudhatunk. Ezúttal is csak néhány szerelem merül fel, illetve az autómániás gitáros járgányairól esik a szokásosnál talán egy kicsit bővebben szó. Persze mi másra is vágyhatott volna annakidején egy közép-angliai szegénylegény, mint csajokra és a bukik által használt csoda verdákra? A Def Leppard-dal közös turné eredményeként megszeretett golfozás pedig sok részegeskedést váltott ki K. K. és a csapat egyéb tagjainak életében.
Vicces, szomorú, egyben jellemző történet, mikor olyan jól sikerült egy berúgás Kerry King és a néhai Ronnie James Dio társaságában, hogy hősünk bevizelt a taxiban, majd úgy kellett bejutnia a szállodába, hogy a lehető legkevesebb rajongó, sajtós, szervező, személyzet szúrja ki a piás balesetet…
Különös volt megélni, hogy miután az elmúlt évtizedekben már oly sokszor merült fel bennem, hogy vajon miért is hagyták el a Judas Priest névhez és arculathoz a lehető legjobban illeszkedő gótbetűs logót (Sad Wings Of Destiny, Sin After Sin), az önéletrajzában Ken arról értekezik, hogy a maga részéről szintén meghagyta volna. Az a számomra szintén érthetetlen dolog is a helyére került, hogy vajon miért nem turnéztatták meg rendesen a Nostradamus című remekművet, vagy mutatták be legalább egyszer egyben, az elejétől a végégig. Nos, nem K. K.-n múlt…
Szóval itt van K. K. Downing, aki közvetlen vagy áttételesen gitárosok millióit inspirálta újító stílusával, szerzeményeivel és a zenéhez való hozzáállásával. Az ember, aki kitalálta a heavy metal szegecses, bőrös arculatát. Aki a leginkább tehet róla, hogy magam is évtizedek óta motoros bőrdzsekiben járok. Egy élő legenda, akiről kiderül, hogy írni is tud. Ráadásul kellően szellemesen, önkritikusan, őszintén és pátoszmentesen. Akinek el lehet hinni, hogy amit papírra vetett, valóban komolyan is gondolja. Csakúgy, mint az életben bármit, amibe fogott. Felüdülés egy olyan világsztár sorait olvasni, aki nem szállt el magától, hanem őszinte realistaként továbbra is két lábbal a földön jár.
Összegezve, az Éjjel-nappal Judas Priest egy rendkívül érdekfeszítő írásmű. A zenekar és a műfaj rajongóinak nyilván kötelező olvasmány. De azok számára is érdekes lehet, akik nem dőlnek be azoknak a hipokrata mellébeszéléseknek, hogy a rock és heavy metal testvériség egy teljesen önzetlen, nonprofit tevékenység, melyben csak és kizárólag erkölcsi kősziklák vesznek részt.
Lám-lám, külföldön sem ritka, hogy egy menő csapatban felüti a fejét a féltékenység, az identitásválság, a túltengő egók okozta cicaharc, a hatalmi játszmák mozgatta kiszorítósdi, a narcisztikus személyiségzavar, az önimádat, az őrület és a mánia. Valahol már az is a gyógyulás része, mikor valaki őszintén szembe mer nézni a saját és a zenekara démonaival.
Folytatjuk!
