Visszagondolva, a Lemezleltár Török Ádámmal könyv sztorija elég különösen indult, mert eredetileg valami egészen másra készültünk. Ráadásul idővel már két szálon futott az a sokszorosan összetett munkafolyamat, melyből végül ez a könyv és díszdoboz lett, mire végül összeért és kikristályosodott, hogy mi is lesz a jubileumi évre tervezett kiadványcsomag írásos része.
Kéne egy jó kis szöveges brossúra
Történt pedig, hogy valamikor 2021 kora tavaszán, tehát még bőven a sztrókja előtt, felhívott Gyugyó, hogy együnk valamit. Rendben, kinéztünk egy szabad dátumot a naptárainkból, majd délelőtt irány a Pata Negra. Miután kihozták a fogásokat, a maga kimért módján Ádi elővezette, hogy felkérték egy kiállításra és nagyon szeretne hozzá egy kis brossúrát. Miután értetlenül néztem rá, azzal folytatta, hogy akar egy füzetkét, amiben benne vannak az együttesei és a lemezei, mert azt szeretné, hogy minden kiállítás-látogató kapjon egyet az életútjából, magyarán az életművét összegző kis lapocskából.
Először nem értettem. Pontosabban értettem mit beszél, de mégsem értettem mi lehet a célja. Kérdeztem is tőle, félig viccesen, hogy minek neked még egy könyv? Mert akkorra már három is megjelent róla, plusz a dalszövegei. De komolyan válaszolt, aminek az volt a lényege, hogy nagyon fájlalta, hogy bizonyos korszakai és lemezei teljesen kiestek a köztudatból. Azt a jelenséget, hogy ha feltűnik egy újságíró, mindig mindenki ugyanazokról az időkről, dalokról, sztorikról, zenésztársakról, lemezekről kérdezi. Most viszont majd lesz egy kiállítás, ahol a Török Ádám 75 jubileum jegyében végre össze lehet foglalni, hogy az 55 éves pályafutása alatt mindvégig dolgozott és szinte minden évben készített is egy, két vagy három anyagot, amik egy jelentős része viszont teljesen elfelejtődött.
Oké, így már értettem. Gyorsan be is lelkesültem és elkezdtem felvázolni egy gyönyörű képes albumot, egy Török Ádám 75 magazint, ahol az ötvenvalahány saját hanghordozója mellett még szép sorban be lehetne mutatni a jóval több, mint száz közreműködését, illetve az egyéb ritkaságokat is. Még bele se melegedtem, mikor leállított, hogy nem kellenek képek. Persze lehet pár, de az se baj, ha teljesen szöveges marad az együtteseinek a névsora, illetve a Török Ádám diszkográfia.
Hmmm. Erősen elcsodálkoztam, hát gyorsan rá is kérdeztem, hogy miért? Amit az akkor már bő negyedszázados ismeretségünk talán legsúlyosabb negyedórája követett. Talán egy alkalommal láttam még Gyugyót annyira keserűnek, mint akkor. Rá egy évre, mikor közvetlenül azután találkoztunk, hogy kiszivárgott, hogy valaki megfúrta a Taurus-bélyeget, -blokkot és -díszborítékot. Ráadásul az is, hogy ki és miért…
Szóval Ádám elég szigorú tekintetre váltott és a rá nem igazán jellemző keserű dühvel kezdte sorolni az elmúlt évtizedek sérelmeit. Kiadói sérelmeit, illetve a kiadványaival kapcsolatos sérelmeit. Hamar egyértelművé tette, hogy bizonyos lemezborítókat soha többé nem kíván felhasználni, még a róla szóló munkákban sem, mert a tudta nélkül barmolták össze. Itt talán ízesebb kifejezések is elhangzottak… Ráadásul olyan lemezgyári összefonódások miatt döntöttek a feje felett, amik bizony önmagukban is bicskanyitogató történések voltak…
Mások, máshol, később pedig utólag jelentkeztek be nála, hogy anno szponzorálták, támogatták vagy csak simán CD-t rendeltek tőle a cégüknek, cégeiknek, majd évtizednyi kihagyás után tűntek fel, hogy ilyen-olyan anyagi kívánalmaik volnának. Szóval tőle szokatlan keménységgel, Gyugyó radikálisan leszögezte, hogy bizonyos borítókról hallani sem akar többé, nemhogy látni vagy reklámozni azokat…
Oké, megértettem. De nem volt időm szólni, mert azzal folytatta, hogy nem csak a borítók miatt van tele mindene a kiadókkal, hanem egyéb dolgok miatt is. Majd elkezdett mesélni pár egészen elképesztő múltbéli történést, hogy csak fogtam a fejem. Persze addig is tudtam, hogy a szórakoztatóipar nem való gyenge lelkeknek. Illetve, hogy a művészekre telepedő szerencsevadászok világában a lehető legnagyobb g.ciségek is teljesen hétköznapi eseménynek számítanak. De azért egészen más ezt csak úgy, a távolból sejtve, általánosságban tudni, mint egy gyermekkori idol, egy örökös példakép, egy megszomorított öreg hippi szájából a részletekbe merülően is hallani. Miközben a mimikájával és gesztusaival azt is elárulja, ami az elharapott félmondatok végére kimondatlan maradt, hogy mennyire a lelkébe gázoltak. Kemény, de tanulságos fertályóra volt. Szerencsére, mire a monológja végére ért, Ádám arca is kisimult és újra úgy nézett, optimistán bele a nagyvilágba, ahogy mindig is szokott, ha két falat között kinézett az étterem ablakán.
Mindenesetre abban maradtunk, hogy szól, ha aktuális a dolog. Akkor majd frissítem és aktualizálom a diszkográfiáját, majd a kívánt terjedelműre rövidítjük az anyagot, hozzáteszünk interjúszerűen egy-két jópofa sztorit és kész is van a kiállításra a kívánt füzetkéje.
Generációk közt
Pár hónappal később, már Gyugyó agyérgörcse után, valamikor augusztusban csörgött a telefonom. Nézem, ki kereshet ilyen korán? Papp Gyula, villogott a rádiótelefon kijelzőjén. „Szia, mi újs?” – törölgettem a szememből az álmosságot. De hamar felébredtem, mert Gyuszkó nem volt jókedvében. „Baj van, drága csillagom! Megálltak a jegyek. Kéne valamit csinálni!” – utalt az októberi Papp Gyula 70 – Generációk közt című életműkoncertjének aktuális helyzetére.
Gyorsan átgondoltam a dolgot, aztán már löktem is félálomban, félig álmos hangon a telefonba. „Figyelj! Tudod, hogy szívesen csinálok neked sajtóanyagot, szólok oda, ahol számít egy kicsit a szavam, vagy teszek meg érted bármit, de…” – vettem egy nagy levegőt. „De az a helyzet, hogy ugyanarra a kábé négyszáz címre tudom kiküldeni az e-maileket, mint bárki más és nagyjából ugyanaz a négy fogja szívesen leközölni, aki már eddig is örömmel számolt be a nagy bulidról. Jó, most, hogy kerek évforduló, meg vannak színészek is, ez feltornázható tíztől akár negyven médiumig is, de a jegyfogyáson nem fog érződni, mert sajnos továbbra sem a célközönség elé kerül a téma.” Hallgattunk egy kicsit. „Viszont, – gondolkodtam tovább hangosan- annak már inkább lenne értelme, hogy csinálunk egy interjú-sorozatot, amit a jubileumi koncert napjáig folytatásokban leközlünk a Rockinform honlapon, folyamatosan a felszínen tartva a témát és a buli dátumát. Már csak azért is, mert a te közönséged, a klasszikus rockzenét kitartóan követők lelkes tábora leginkább a rockinform.hu oldalon lóg napközben.”
Mire befejeztem a mondókámat, lényegében már el is döntöttük, hogy így fogunk eljárni. Úgyhogy nyitottam egy online dokumentumot, hogy bármelyikünk, bármikor szerkeszthesse az interjúkat, főleg pontos nevekkel és adatokkal javítgatva a beszélgetéseket. Majd kikerestük a legközelebbi szabad időpontot, annak elérkeztekor pedig már indultam is a színházba egy családi kólával, tudván, hogy sok mindent kell felvázolni, hogy aztán menetközben már kellő gyorsasággal tudjuk haladni.
Mikor szeptember első napjaira összeállt a Mini korszakról szóló fejezet, nagyon megörültem, hogy végre valahára feltárulhat a kendőzetlen igazság a két és fél el nem készült, illetve ki nem adott Mini lemez történetével kapcsolatban. Így lelkesen, gyorsan felhívtam Gyulát, hogy „Figyelj, Julio! Szerintem vonjuk be Gyugyót is! Majd párhuzamosan írjuk meg Ádám szemszögéből is a későbbi Fruit Pebbles, a befejezetlen Koldus és királyfi, valamint a betiltott, letörölt Bartók-átdolgozás felvételeinek igaz történet. Ő is fellép a bulin. A készülő új és ezúttal végre már teljes Bartók lemez kapcsán meg úgyis adja magát a téma.” Gyula azonnal igent mondott, úgyhogy már hívtam is Ádit. Szinte azonnal felvette, gyorsan rá is kérdeztem, hogy mikor eszünk egy jót, mert kéne a Papp Gyula 70 buli promójához egy ős-Mini interjú, viszem a diktafont, meg mellé egy újabb szatyor lemezt dedikáltani, úgyhogy kezdhet lélekben felkészülni, a szokásosnál hosszabb menüsor lesz…
Török bácsi is jó ötletnek tartotta a párhuzamos interjút, hát azonnal bemondott egy szabad délelőttöt, majd rá pár napra már el is kezdtük a beszélgetést. Délelőtt 11-re beszéltük meg, oda is értem időre. De Török bá’ annak ellenére is megelőzött, hogy csak segédeszközzel tudott járni. Gyugyó elég jól tűrte a gyűrődést, mert szinte azonnal elkezdtük és aznap délutánra már be is fejeztük a megszakítások nélkül is közel két órás interjút, pedig nagyjából fél órába telt, míg kibotorkált a mosdóba és vissza. Illetve, hogy majd egy órát dedikált még, kikapcsolt készülékek mellett, ahol a legjobb kapcsolódó sztorikat is hamar hozzátette még az interjúba szánt szolidabb történetek mellé.
Szegénykém annyira gyenge volt, hogy legszívesebben ráterítettem volna egy meleg pokrócot, de közben meg annyira röhögtünk, hogy majd kigurultunk az utcára. Valószínűleg ez, a végtelen humora, optimizmusa és életszeretete tartotta még egy kicsit életben, meg persze a családja szeretete. Sokszor hallottam, aznap délben is, hogy hogyan beszélt a feleségével a telefonba. Sok ifjú hősszerelmes elirigyelhette volna a kapcsolatukat. Mert míg az emberek többsége csak imitálja az életet, Gyugyóék szerelme, mint ő fogalmazott, tényleg frankó volt.
Néhány nappal később, az első fejezet elkészülte után -mert aztán online még csiszoltuk, finomítottuk, majd végül a Paya által még épphogy befogadható hosszúságúra húztuk az anyagot-, szinte egyszerre mondtuk a telefonba, hogy „Mikor folytatjuk?” Természetesen folytattuk. Aztán egy késő délutáni, koraesti időpontban csörög a telefon. Ránézek, Gyugyó az. Nem sokkal korábban jöttünk el a Patából. Ő hazabotorkált, majd miután a kapuban elbúcsúztunk, én meg rohantam tovább az aznapi koncertre. Vajon mit akarhat, mikor tudja, hogy előadáson vagyok és semmit sem fogok hallani a hangbeállás miatt? No, mindegy, kirohantam a művház elé és felvettem.
„Te, mit szólnál hozzá, ha csinálnák belőle egy könyvet?” – tért egyből a lényegre, utalva az akkor már féltucatnyi hosszú beszélgetés anyagára. „Oké, tőlem mehet… Részemről a megtiszteltetés, ha ilyen jónak értékeled a munkám. Majd hozzácsapjuk a megjelent interjúk leiratait a füzetkéhez.” – ajánlottam. „Nem!” – jött szinte azonnal a határozott válasz. „Önálló könyv lesz, a brossúra mellett, mert azt is megcsináljuk!” De nem a rövid változatokból, hanem a teljes interjúkból, tette hozzá, mert a könyv akkora terjedelmű lesz, amekkorát csak akarunk. Az akkor még 2023 januárjára tervezett 75/55 szuperkoncertre kívánta kihozni, de úgy, hogy már decemberben, a karácsonyi szezonban is kapható legyen. „Rendben, akkor úgy csináljuk, ahogy te szeretnéd, a te könyved, a te életműved.” Ennyiben maradtunk.
Nem telt bele fél óra, ismét érzem, hogy rezeg a zsebemben a maroktelefon. Már rutinból elindultam ismét kifelé, majd mikor felvettem, Gyula szólt bele: „Édes drága szívem, azért kereslek, mert ki fogjuk adni az interjúkat könyvben!” Ilyen nincs… Egy pillanatra lemeredtem. Vajon az öregfiúk most viccelnek, tesztelnek vagy csak simán összebeszéltek? „Nos, mit szólsz hozzá? Csak annyit szeretnék, hogy legyünk szerzőtársak, a borítón úgy írják majd, hogy Bese Jozé és Papp Gyula… Nos, rendben lesz így?” – érdeklődött kitartóan. Végül azt mondtam, hogy persze, rendben. De legyen inkább fordítva, hogy a te neved szerepeljen elől, mégiscsak rólad szól, miattad veszik majd meg, folytattam. Majd finoman rákérdeztem, hogy ezt mikor találták ki Ádámmal, Gyuszi váltig állította, hogy nem beszélt Gyugyóval. „Eddig még csak a koncertfilm készítőjének Gerebics Sándornak említettem, aki nyitott a dologra.” – lelkendezett. Nem semmi, gondoltam. Nem egészen egy óra leforgása alatt két könyvre is felkérést kapni. Ráadásul milyen jó kezekben lesznek az öregek, a Generációk közt film, Zappa, Oldfield, Mándoki és a többiek után. Nem semmi, nem sámli.
Végül abban maradtunk, hogy a film díszbemutatója után fogunk leülni, hogy átbeszéljük az első blikkre könyv plusz dupla DVD formában tervezett kiadvány részleteit. A következő néhány napban pedig forgattam magamban a dolgot. Végül arra jutottam, hogy az ős-Mini sztori okán a könyvekben is meg kell tartani a párhuzamos sztorizást, így felhívtam a két zsenit, hogy egy-egy kapcsolódó részt oda-vissza át szeretnék tőlük emelni a másikuk könyvének függelékébe. Erre mindenki azonnal igent mondott, így hát onnantól már ennek a fényében folytattuk a beszélgetéseket és a már meglévő anyagok kétfelé való készre csiszolását.
Duma, duma, duma, duma, vaker
A készülő új Gyugyó könyvben persze nem lőttünk el minden puskaport. Bőven volt Ádám sztorijaiban olyasmi, ami nem bírja el a nyomdafestéket. Nem csak trágárság, hanem a Mini pályafutását megnehezítő emberi alávalóság is. Továbbá az volt a terv, hogy mivel Ádi továbbra sem tett le a brossúráról, hogy majd később, a Török Ádám 75 kiállításhoz tartozó diszkográfiás füzetkéhez is mellékelünk még egy-két történetet. Például Ádám Dogs együttesbeli tagsága kapcsán, illetve néhány rögzítésre sosem került, ezért mára már teljesen elfeledett munkájáról is nyilatkozik majd az utókornak.
A sztorizgatás közben Gyugyó kifejezetten sokat emlegette a Palatinust. Nyilván, hiszen a gyakran látogatott törzshelyei egyike volt a legendás margitszigeti strandfürdő. Persze a sztorik többségét sehogyan sem lehetett volna az interjúsorozatba vagy a könyvbe illeszteni, hiába adta elő lenyűgözően Ádi bácsi színes múltjának édes-vidám aprócska szösszeneteit. De nem is azért mesélte őket. Csak szép sorban beugrottak menetközben, ahogy haladtunk előre a témákkal az időben. Csajok, focizás, majd idővel már a kisfiával közös Palázások is. Szerencsére volt egy sztori, a Topó Neurock Társulatos tagság, illetve a Tátrai-Török Tandem kiegészülésének előzménye, ahol a Pala szép szervesen illeszkedik a sztoriba. Jó, hogy nem kellett mesterségesen beletuszkolni. Jó, hogy mégsem maradt ki.
Szintén gyakran szóba került a Mini RC, illetve annak keserű tapasztalata, hogy az itthon úttörőnek számító, elektronikus alapokra való játék mennyire nem kellett a Gőzhajó közönségének. Török Ádám szinte minden MRC formációval próbált egy nagylemeznyi anyagot rögzíteni, de sajnos ez is egy olyan álma volt, ami sohasem teljesülhetett.
A keserű szájízt ez ügyben csak fokozta benne, hogy pontosan tudta, anno kik, miért és hogyan tettek keresztbe neki. Nem véletlen, hogy a korszak végén született Csak szavak, szavak című dal szövege nem csak az úgynevezett rendszerváltás környéki üres közéleti dumákra reflektált, de Gyugyó saját kálváriája is megjelenik benne. Az, amit szinte sosem panaszolt el, csak a legszűkebb körben utalt néha rá, mikor kellő szkepticizmussal reagált egy-egy, talán túlzottan is idealista, lelkes ötletre.
Szavak, szavak, senki nem hisz nem senkinek
Szavak, csak szavak
Szavak, szavak, senki nem ért semmihez
Szavak, csak szavak, így nem jó
Szavak, szavak, senki nem kér senkinek,
Szavak, csak szavak
Szavak, szavak, pattognak a semmibe
Szavak, csak szavak, így nem jó
Kallódó emberek sodródnak mellettem
Szürkék, kihaltak az utcák
Álarcot húzok, ne ismerjenek fel
Nincs már sok barát
Valószínűleg az előző évtizedek megpróbáltatásai munkálták ki benne azt a békekereső mentalitást, hogy nyugi, megoldjuk. Nyugi, csinálunk mást. Ugyanis bármekkora méltánytalanság is érte, általában azzal zárta rövidre az ilyesmiről szóló ritka tízperceket, hogy ne égessünk fel minden hidat. Különösen azokkal a félművelt dilettáns kóklerekkel kapcsolatban, akik az ő hátán másztak fel, vagy akik konkrétan az ő anyagait is plagizálták, hogy aztán jól jövedelmező gitt-egyletekből kiabálják világba a sületlenségeiket.
Mikor kiderült, hogy a mi folyik a háttérben a minisztériumi munkaanyagainkkal és egyéb beadványainkkal -mert ugye elég hamar kiderült, mert nem csak a mutyistáknak voltak odafenn embereik, hanem Fecóéknak is-, mindannyian éktelen haragra gerjedtünk. Amiből leghamarabb Csiga Sanyi jött ki, azzal a bölcsességeivel, hogy bármi is történik majd a végén, az aljas játékot játszó hamis barátok akkor is itt lesznek, élni csak velük lehet. Valamint, hogy miként repülő nem marad fenn, kiskirály sem.
Másodikként Ádám higgadt le, aki az első öt-tíz perc sokkja után a sokat látott öreg rókák nyugalmával osztotta ki a társaságnak a nyugtató hatással bíró higgadt meglátásait. Ami röviden úgy foglalható össze, hogy ne égessünk fel hidakat. Igen, átvertek, igen lehúztak, de nem marad így örökké. Igen, megint egy totálisan alkalmatlan hülyegyerek került ennek vagy annak az élére, de ne támadjuk az egész struktúrát frontálisan, mert nyugi, lesz még másik vezető, ha a hülyegyerek lejáratja magát és leváltják. Vagy ugyanez pepitában: Igen, rettenetes stílusa van a kérdező srácnak, de inkább ne bojkottáljuk, ne süthessék ránk, hogy összeférhetetlenek, meg balhésok vagyok. És így tovább, és így tovább. Azokban a hetekben szinte atyai bölcsességként szívtam magamba a szavait. Más kérdés, hogy nem nagyon tudtam érzelmileg azonosulni a lassú víz partot mos jellegű, csendes, kivárásos nyugalmával. De őszintén csodáltam őket, az idővel baráttá is vált példaképeimet, hogy ilyen, szinte evangéliumi türelemmel tudják viselni, hogy átverték, majd kitúrták őket a saját projektjeikből.
Az ilyen-olyan rocktörténetinek mondott irományokban, cikkekben, nekrológokban, könyvnek hívott fércművekben olvasható sületlenségeken sem húzták fel túlságosan magukat. Igen, sajnos megint az van, ami szokott. De pont ez az, amiért érdemes végigvinni az RTI és nemzeti rockarchívum ügyét, a sok egyéb más fontos tennivalónk mellett. Esetleg, ha valamelyik öltönyös értetlenkedik, elég az orra alá nyomni egy-két címeres ökörséget, ami nem csak, hogy terjed, de még nyomtatásba is került.
Szóval volt egy rosszhangulatban indult asztalhoz ülés, ami düh és depresszió szép lassan feloldódott. Onnantól fogva viszont Ádám végig nyugodt maradt. Részben, hogy sebaj, csináljunk mást. Részben pedig, hogy persze, hogy borzalmas gyenge az a kiállítás, tele van baromsággal az az iromány, még szegény elhunyt barátunk nekrológjában is hemzsegnek a hülyeségek, de lehet ez még másként. Kerülhet oda egyszer olyan is, aki valóban ért hozzá. Ne sértsük meg azokat, akiktől csak ennyi telik, mert, ha rájuk húzzuk a lepedőt, akkor sem lesz tőle több eszük, műveltségük és erkölcsi érzékük…
Miközben tehát aránylag gyorsan túljutottunk a csalódás és megcsalattatás stációin, egyre nagyobb tisztelettel néztem az öregeket, Lacit, Fecót, Gidót, Csigát és persze Ádámot. Hegyként magasodtak a környezetük fölé. Nem csak művészi, hanem emberi értelemben is.
Mert Török Ádám még azt is mosolyogva tűrte, hogy azok mennek hozzá smúzolni, akik megfúrták a terveit, akik plagizálták a munkaanyagait. Akik a konkrétan, személy szerint neki szánt költségvetést térítették el, hogy aztán saját sekélyes és belterjes kis konferenciázgatásaikra és egyéb hasonlóan roppant hasznos dolgokra verjék el. Igen többek között azt a lóvét, amit a jó Csiga és a jó Gyugyó például az éhező és fázó, már munkaképtelenné vált idős roadoknak szántak, nem pedig saját maguknak. De míg őket, bennünket, sokáig csak hitegettek és hintáztattak korunk hősei, a hihetetlenül nagy „ef”-ek, a nyakunkra ültetett vízfejek, addig az ügyesen könyöklő senkiháziak talicskával tolták ki a könnyűzenei projektekre szánt lóvét.
Ádám taktikája részben bejött. Ha nem is azt és annyit, amennyit mások támogatására kért, kértünk, azért valamennyi beindult. Igaz, önjelölt zsenik vezérlésével és elég alacsony hatásfokkal, de ő azt mondta, sebaj, legalább beindult. Majd lesz még jobb is. A modern világ Erdős Péterei dobtak néha neki valamit. Persze kénytelenek is voltak, ha parolázni akartak vele. Mégsem mehettek úgy hozzá, hogy szeretnénk egy közös fotót művészkém, de az elmúlt évben egyik pályázatodat se fogadtuk be, egy projektedet se támogattuk. Maradt hát az ősrégi macska-egér játék. Íme, idén ezt kaptad, mosolyogjunk hozzá, aztán majd jövőre folytatjuk. Utóbbi persze minden konkrétum vagy dokumentum nélkül, a levegőben lebegtetve… Sebaj, kacsintott ki az öreg, látod, ez a fontoskodó sem tudja még, hogy repülő nem marad fenn…
Így aztán valami apróságot azért be tudott indítani a nyugdíjas zenészek támogatására. Persze később nyilván nem ezért a szolgálatért kaptak hajba egymással a hamis barátai, azóta sincs folytatója, folytatása Gyugyó ezen missziójának. Pedig ő sem magért kilincselt, hajlongott alamizsnákért és szervezett töretlen lelkesedéssel, hanem a nála rosszabb helyzetben lévő társaiért. Török bácsi, köszönte szépen, jól volt. Az utolsó hónapjaiban is játszott. Voltak bevételei. Segítették a szerettei.
Ádám azokért aggódott, akiknek mindez nem adatott meg. Az irgalmas szamaritánushoz hasonlító evangéliumi szeretet dolgozott benne. Mert, míg mások azt nézték, kiknek a hátán mászhatnak minél magasabbra, addig Ádi gyakran tekintgetett lefelé, a rászorultak irányába. Különösen, ha azok fiatalkori ismerősei, barátai, zenésztársai voltak.
Hogy, hogy nem, az Első Magyar Nyugdíjas Rockzenészek Klubja projektjét vagy a Bulányi elvtárs halála után eltűnt(etett) ORI-papírok miatt nyomorgó idős roadok támogatását célzó erőfeszítéseit valamiért nem másolták, nem másolják tőle a hamis barátok…
Kéne már némi lazítás, napfényes napok
Kevésbé ismert tény, de Ádám az egyik végtagján hat ujjal született, melyet később eltávolítottak. Mivel az ősmagyar hagyomány szerint a hat ujj a táltosok, sámánok jele, Ádi akár rá is játszhatott volna a dologra. Azonban Ady Endrével ellentétben Gyugyó sosem tekintette magát kiválasztottnak. Kerülte is a témát, kivéve szűkebb körben, de akkor is inkább csak, ha ittas volt. Mert mindvégig azon az állásponton volt, hogy inkább csak a szépen gondozott és kiaknázott tehetségéért és a zenéjéért kapja az elismerést, ha éppen kapja, azért, amiért ő tett, amiért ő tehet, nem pedig olyasmiért, ami születési adottság.
Egyszer, az egyik Radics Emlékkoncert alatt sokáig dumáltunk az öltözőben. Közben jöttek, mentek az emberek, így hát nem tervezgettünk semmit, nem dolgoztunk, inkább csak buliztunk, locsogtunk. Főleg, hogy hamar megjött a jókedv is, mivel míg Török bá’ kivárta, hogy a maga idejében a színpadra lépjen, amolyan „kímélő diétaként” finom fehérborokat ittunk, majd a jókedvtől felbátorodva végül persze csak nekiestünk a „nagyon nem diétás” tortának is.
A nagy dumálás közben egyszer csak rám nézett és így szólt: „Igazából a származásomnak köszönhetem a hat ujjamat, mert mikor szerecsen szaracénok portyáztak Szicíliában, és az egyik teherbe ejtette az ük-ük-ük-ük szépanyámat…” Húúúú b@zdmeg, ez ám a vaker, gondoltam magamban. De nem tudtam tovább filózni az elhangzottak értelmén, mert kis hatásszünet után Gyugyó a követezőkkel folytatta: „De tudod ebben a kis mór vérben az a legjobb, hogy hatalmas lett tőle a puska…” – mutatott közben röhögve félreérthetetlenül a slicce felé. „…ami ráadásul szerencsésen öröklődött, mert azóta szerencsére minden szerecsen szaracén férfi jó nagyra nőtt!” Majd, mint egy jól sikerült tószt végeztével pohárként emelte magasba a kezében tartott borosüveget. „Egészségetekre!” – kiáltott az időközben az öltözőbe özönlött zenészeknek, illetve Radics társaságos és Illés klubos haveroknak.
Annak rendje módja szerint pillanatok alatt a nyakába is mászott mindenki. Lőttem róluk egy csomó közös fotót, miközben ismét erősen megcsappant az öltözői catering kínálatban szereplő étel- és italmennyiség. Épp ezért nem tudtam csípőből visszakérdezni, hogy: ez most vajon mennyire volt spicces marhulás, vagy mennyire volt őszinte kitárulkozás? Már csak azért is, mert az est folyamán bőségesen elfogyasztott „igazságszérum” mindkét esetben kellően katalizálhatta, illetve katalizálta is az egyre inkább elszabaduló dumákat, azok mennyiségét és tartalmát tekintve is.
Mindenesetre a szerecsen szaracénok és maga a mór kifejezés is stabilan megmaradt köztünk, a későbbiekben is, amolyan kis egymás felé kacsintó privát poénnak. Főleg, mikor valaki miatt disztingválni kellett, de azért persze Török bácsi a maga finom módján mindig jelezte, hogy miről mi a véleménye. Korunk hőse, barátom…
Bő három évvel később, mikor már komolyabban is nekiestünk a könyvnek, egyszer vettem egy nagy levegőt és rákérdeztem, hogy akar-e erről beszélni? Vagy csak a piálás miatt hülyéskedett az Adyban, a Radics Béla születésnapjára időzített bulin? Azt felelte, hogy persze szívesen felel. De továbbra is csak mókázott. Az aktuális falatka után ivott egy korty vizet, majd rákezdett a maszatolásra. Nagyjából úgy, hogy Szicília csak poén lehetett, nem is emlékszik rá, inkább a szerb vonal volna érdekes a családfájában. Mi van? Néztem ki döbbenten a fejemből. A legkevésbé sem erre számítottam, de nem tudtam összekapni a gondolataimat, mert ismét elkezdett süketelni, hogy a végén már nem tudtam eldönteni, hogy megint szórakozik, vagy csak nem akart direktbe nemet mondani. Gyorsan ki is kapcsoltam a diktafont, kikértem a következő kör fokhagymás spenótot és laskagombát, majd újra nekiszegeztem a kérdést: „Akarsz erről beszélni? Benne legyen a könyvben?”
„Nem – felelte, – mert nem fontos. Sosem tartottam fontosnak, hogy így születtem. Gyermekkoromban le is operálták. Nem titkolom, beszéltem is már róla, de lényegtelen. Ha most előállnék ezzel és elkezdenénk hangsúlyozni, csak jönne a sok [félőrült] a [hülyeségeivel]… – itt némileg ízesebb kifejezéseket használt. Majd azzal fejezte be, hogy félrevinné a témát, mert egészen mást szeretne megmutatni magából és az életútjából. Azt, amiről már ő tehet, amit már ő tett le az asztalra. „Rendben, értem, lapozzunk a következő témára! Iszunk egy limonádét?” – engedtem el a témát.
De nem lapoztunk, csak félig. Ugyanis a jókedvű piás este ilyenfajta felidézése kapcsán mégiscsak feltört belőle egy csomó emlék a gitárkirályról és azokat kezdte derült arccal sorolni, a maga ízes, poénos módján.
Szintén kevesen tudják és alig ismert dolog, de Török Ádám rövid ideig tagja volt a Sakk-Matt együttesnek is. De azzal a felállással csak a próbateremig jutottak, koncertig már nem, mert Béla nem tűrte, hogy valaki jobban tudjon nála angolul, ami ez esetben a füllel leszedett dalok fonetikus kiejtésének egyfajta dogmáját jelentette…
Még ennél is kevésbé ismert, hogy ennek ellenére jóban maradtak. Mi több, Török Ádám egészen a haláláig segítgette Radicsot, nyilván a saját lehetőségeinek erejéig és mozgásterének határaiig. Mindezt persze sosem kürtöltette maga előtt, a többi jótéteményéhez hasonlóan. Az írók, újságírók, a szalon tagjai és az önjelölt tényezők meg nem igazán kérdezték róla. A magukat nagy-nagy Radics tudoroknak kiállító történelemhamisítók talán azt sem tudják, hogy miket is kellett volna kérdezni. Vagy ha igen, akkor meg rosszul közelítettek Ádámhoz.
Mert Gyugyó ritkán szólt vissza és csak nagyon ritkán, kivételes esetekben vállalt fel konfliktusokat, egyszerűen csak ignorált bizonyos dolgokat. Így aztán, ha például fellengzősen, magas lóról szóltak le hozzá az ilyen-olyan gittegyletek tagjai, békésen felelt, de nem törődött velük. Vagy amit még jobban utált, mikor valaki látványosan sunyin-alattomosan közelített felé, annak biztosan nem szolgált új információkkal.
Furcsa dolog, de hiába volt Ádi néhány évig a Radics Béla R. B. Emléktársaság elnöke, ugyanúgy nem kérdezték Radicsról, mint előtte se, mikor csak mezei Radics rajongó volt, egy a sok régi arc közül. Pedig sokakkal ellentétben Gyugyó valóban ismerte Bélát, ráadásul nem csak futólagos beszélő-viszonyban voltak, hanem a kölcsönös elismerés szintjén. Ráadásul, mint már említettem, de nem lehet elégszer aláhúzni, hogy Ádám akkor is figyelemmel kísérte a gitárkirály sorsát, amikor már a vége felé közeledett a lejtmenet. Mert Ádám valóban barát volt, aki a nehéz helyzetben is barátként viselkedett. Nem pedig önző szélkakas.
Ehhez képest az elmúlt tizenöt-húsz év szomorú mérlege mégis az marad, hogy mostanság leginkább olyanok okoskodnak és szakértenek Bélával kapcsolatban, akik sosem látták, sosem találkoztak vele. De még csak a városban sem voltak annakidején, hogy legalább másodlagos élményeik, emlékeik lennének. Amitől, ha más nem is, de legalább közösségi benyomásaik támadhattak volna vele kapcsolatban a ’60-as, ’70-es vagy ’80-as években. Mert mikor az átkosban a pesti melósok a munka végeztével hazaindultak, többségükben lelkesen vitték haza a szeretteiknek, barátaiknak, szomszédaiknak a híreket, mit hallottak az üzemben vagy a gyárban a hétvégi nagy bulikról. A szerencsésebbek és az elhivatottabbak pedig már bootleg szalagokhoz és kazettákhoz is hozzájutottak másolatban. Ez az, amit ha nem élt meg valaki, sosem fogja tudni a maga teljességében átérezni, milyen nyomot is hagyott az akkori pestiekben a Scampolo, a Liversing, a Record, a Sakk-Matt, a Tűzkerék, később pedig a Kugli és a HIT együttes.
De a fővárosban működő rockszíntér szereplői is tisztában voltak egymás dolgaival kapcsolatban. Gyugyó például már akkor mindent tudott Radics aznapi fellépéséről, akár még arról is, hogy hazafelé menet Béla melyik fát hugyozta oldalba, miközben ő még csak indulófélben volt az aktuális csajával annak lakására a Bem rockpart, az Ifipark vagy KEK után.
Török Ádámnak szép számmal voltak történetei, első kézből és az ilyen utcahírmondós korabeli beszámolók nyomán is, de nem igazán kérdezték. Ő meg nem szeretett kéretlenül megnyilvánulni. Hát megmaradt, Benkő Laci szavaival élve, egyfajta díszpintynek.
Akit persze nyilván, mindenféle előadáson ki lehetett írni a plakátra. Aki örömmel fújt egy jót, bármiféle emlékkoncertre vagy fesztiválra kérték fel vendégnek. Főleg, ha még gázsi is járt a fellépése fejében. Mert azért azt nem szerette, ha teljesen hülyének nézték. Nem szeretett ingyen játszani -legalábbis úgy nem, hogy ő hozza be a közönséget, aztán meg mások teszik zsebre az állami támogatásból befolyó lóvékat.
Béla kevés valódi barátai egyikeként nem igazán érdeklődtek nála – talán azért is, mert erényei mellett a gitárhős gyarlóságait sem rejtette véka alá. Miként azt a véleményét sem, hogy bizonyos dolgok következményeként Béla maga is tehetett a sorsáról.
Valójában Radics témában is sokat nyelt, de Gyugyó kerülte a hangoskodást, inkább nem szólt. Vagy csak szűk körben tette szóvá a nyilvánvaló blődségeket, amik Radiccsal kapcsolatban elhangzottak vagy leíródtak. Azon viszont már ő maga is elképedt, mikor egy véletlen elszólás során kiderült, hogy mozifilm készül Radicsról. Persze akkor sem szólt egy szót sem, de láttam az arcán a lemondó csalódottságot. „Hurrá! Egy újabb önfényező projekt, ahol a csókosok egy újabb csodás emlékművet emelnek majd saját maguknak…” – gondoltam magamban. Amit később kettesben Gyugyónak is elmondtam, de nem felelt.
Nem sokkal később azért csak kibukott belőle az asztal mellett: „Most mondd meg, b@zdmeg, hogy lehet Radicsról filmet csinálni a Radics Emléktársaság nélkül?” „Így, b@zdmeg.” – feleltem, majd magam se tudom miért, de elnevettem magam. „A mór megtette kötelességét, a mór mehet…” – tettem végül hozzá, a kifejezés, eredeti ironikus, schilleri értelmében, egyben a korábbi hülyéskedés folytán köztünk maradt „hihetetlenül nagy f…”-ekre is utalva. Ezt persze akkor nem kellett így külön narrálni, félszavakból is értettük egymást. Legyintett, majd ő is elröhögte magát és folytattuk tovább a kajálást és sztorizgatást.
Mert a haláleseteket leszámítva nem tudott olyasmi történni, ami tartósan el tudta volna venni a kedvét.
Bármit is kavartak a háta mögött az irigységükbe belesárgult savanyújóskák, mindig megmaradt a derűje. Amit lenyűgöző előadásmóddal elővezetett történetekkel húzott alá. Mert nem elég, hogy sziporkázott, de Ádám sztorijaiból mindig kiviláglott az a bizonyos életigenlő szemlélet, emberszerető hozzáállás. Török bácsi vidám ember volt, aki maximum tíz percig akadt fenn a szemétségeken, majd azonnal újrakezdte a poénkodást, valamelyik vicces régi sztori felemlegetésével.
A bővebb lére eresztett történetekből pedig az is egyértelműen kiderült, soha nem adta fel az álmait. Erre a legjobb példa a Bartók lemez, de a többi projektjével kapcsolatban sem engedte el a dolgokat, maximum időlegesen. Élete utolsó szakaszának talán legnagyobb művészi vesztesége is egy ilyen, fel nem adott, de végül sajnos megvalósulatlan álomhoz kötődik.
Török Ádám ugyanis egy utolsó nagy koncert, vagy turné erejéig még feltétlen fel akarta támasztani a RABB-ot. Nem volt könnyű dolga, mert a könyvbe be nem szerkesztett emlékei szerint egy-két egykori zenekari tag között a végére már eléggé megromlott a viszony. Persze Gyugyó ettől még elkezdte a puhatolozó beszélgetéseket és a rá oly jellemző tapintatos diplomáciát.
Az elő kört úgy összegezte, hogy szerencse, hogy nem jutott a végére, illetve, hogy még nem kötött le konkrét koncertdátumokat, mert a Kongresszusiban tartott Álomkoncert után érkező karantén-időszakban úgysem tudták volna megtartani. Csak jó nagyot hasalt volna anyagilag, ami könnyen kiújíthatta volna a feszültséget.
Majd rá egy évre jött az agyérgörcs, de még járókerettel vánszorogva is a nagyobb céljain, illetve kisebb „célocskáin” dolgozott, illetve járt egyfolytában az esze. A RABB visszatérést ezúttal is egy nagyobb buli után tervezte, hogy a RABB koncert se sikkadjon el, hanem az is eseményszámba menő kiemelt rendezvény legyen. Sajnos másodjára is csak a beszélgetéseikig, tervezgetésekig jutott, lekötött dátumokig nem. Hiszen előbb a Syrius-Mini Jam 50 előadást kellett az egészségi állapota miatt későbbre halasztani, majd a Török Ádám 75 / Mini 55 jubileumi koncertet is. Utóbbit már az energiaválság nyomán elharapózó szénszünetek akadályozták meg a maga idejében, januárban.
Időközben viszont sajnos az utolsó hajó is elúszott az ügyben. Ugyanis készült egy RABB válogatáslemez, aminek a tartalma kapcsán ismét előtörtek az ellentétek. Van, aki azt nehezményezte, hogy a kompiláció nem az egész karrierből szemezget, csak a három sorlemezből. De még nagyobb baj lett, hogy sajnos senki sem figyelt oda arra a szerkesztésnél, hogy több olyan egykori RABB-tag is van, akinek egy szerzeménye sem kapott helyen a RABB vinilen, miközben mások több szerzeménnyel szerepelnek. A tracklista nyomán fellángoló viták aztán végképp kútba lökték Ádám egyik utolsó nagy álmát.
„Látod, ez van, ha valamit nem én csinálok…” – sóhajtott lemondóan. Majd azzal folytatta, hogy „…és nem ez az első eset. Nem tudják, mire kell odafigyelni. Nem ismerik ezt a világot…”
„De nem vettél részt a szerkesztésben? Vagy, amikor megláttad a lemeztervet, nem tudtad volna még megváltoztatni?” – kérdeztem meglepődve. „Nem! Sz.rul voltam.” – válaszolta tömören, amolyan ádámos grimasszal, aztán mindent eláruló arckifejezéssel a kávéjához fordult. Majd kicsivel később részletesebben is kifejtette az eseményeket. Különösen az egyik egykori zenésztársa „sértődött meg”, illetve „rágott be”. Mikor rákérdeztem, hogy szeretné, hogy beszéljek vele, csak legyintett. „Felesleges. Igaza van.” Majd, miután bővebben is kifejtette, hogy az illető okkal neheztel, azzal fejezte be, hogy mások között is van feszültség. Ráadásul olyan arc is van, akit nem is igazán mozgat egy RABB reunion…
Mindezt persze hosszabban, bőséges cifra kiszólásokkal fűszerezetten adta elő. De persze megértettem, ez a délután is azon ritka alkalmak közé tartozott, amikor hosszabb időre is elment a kedve, oda lett az optimista derűje. Nem volt túl jó bőrben és látszott az arcán, hogy azt latolgatja, hogy vajon megéri-e még a következő lehetséges RABB-os évfordulót, mikorra újra belevághat, mikorra már biztosan elülnek a jelenlegi hullámok.
Pedig Török Ádámban sok egyéb mellett az volt a csodálatos, hogy nem volt haragtartó. Azokkal is szóba állt, akik átverték. Azokkal is beült Patázni, akik korábban hülyeségeket írtak róla. Azoknak a zenészeknek is újra és újra adott esélyt, akik anno cserbenhagyták. Vagy akik vendégművészként olyan gázsit kívántak maguknak, hogy sem Gyugyónak, sem a produkció egyéb szereplőinek nem maradt volna belőle. Az előadás egyéb költségeiről nem is beszélve. Mikor ilyen szereplőkhöz ért a mesélésben, például egy olyan kérdésre, hogy XY miért nem játszott a következő lemezeden, nagykoncerteden, akkor őszintén válaszolt, főleg, ha csak ketten ültünk az asztalnál, de azonnal hozzá is tette, hogy: ezt ne írd meg!
Nincsen minden hivatal ellenünk
A kiadók szemétségeit soroló újabb panaszos beszéde utáni héten Gyugyó egy hivatalos papírral várt a Patában. „Gyere!” – invitált a szokásos asztalhoz. „Ezt nézd meg! Erről dumáltam.” Majd, miközben jelzett a pincérnek, a kezembe nyomta a papírost, aztán kirendelt két ristrettót. Az írást persze kíváncsian vettem a kezembe, majd gyorsan átfutottam és annak ellenére is elképedtem, hogy tudtam a dologról. Az ominózus irat egy szerződés másolata volt, melyben egyebek mellett az állt bürokrata bikkfanyelven, hogy a Tabán csak és kizárólag úgy vehető bérbe ekkor és ekkor, az ilyen és ilyen rendezvényre, ha és amennyiben Török Ádám és valamelyik formációja is a fellépők között van… Aztak.va! Ez nem semmi.
A sztori persze régebb óta közismert volt. A szűkebb baráti társaságban Ádi többször is felemlegette, mint az új korszakra olyannyira jellemző momentumot. Azt, hogy azért nem múlt el nyom nélkül a komcsi idők hatalmasságainak packázása. Íme, itt vannak az új idők új arcai, ugyanazzal a mentalitással. Mi pedig újra és újra elképedtünk, hogy miféle alávaló világ lett ez, hogy a mammon hajszolása tényleg ennyire maga alá gyűr mindent, ami emberi. Hogy bizonyos alakok már annyira eltévedtek ebben a rablókapitalista ördögi cirkuszban, hogy nem ismernek sem Istent, sem embert, se hűséget, se tiszteletet. Ádám sokszor beszélt arról is, hogy végül miként védték meg őt a mutyistáktól az önkormányzat ilyen ügyekben illetékes emberei. Arról, hogy bár néhányan tényleg nagyon szerették volna, de a végül mégsem tudták hátba szúrni. A Tabán tekintetében győzelmet aratott. Amit a rá oly jellemző optimista világlátással vett tudomásul. Ráadásul úgy, hogy egy pillanatig sem kívánt a rosszakaróin revansot venni. Bőven elég volt neki, hogy nem tudták a saját projektjéből kitúrni.
Mert Török Ádám még ebben az alávaló próbálkozást követő cirkuszban is meglátta a jót. „Látod, nincsen minden hivatal ellenünk!” – emelte tósztra félig komolyan, félig viccesen a kávéját. Nekem meg megállt a kanál a kezemben, amivel a leveskémet vártam. B@sszus, még ebből is képes kihozni a pozitívumot, gondoltam magamban. Elképesztő fazon volt. Felfoghatatlan veszteség, hogy többé már nem tanulhatunk tőle.
Folytatjuk!
Fotók: Tőrösné Kolozsy Erika, Kántor Attila, Nagy Immánuel, TTT Nemzeti Rockarchívum
