„The sky is red” and the stage too…

Glenn Hughes: BURN koncert – Barba Negra, április 30.

Glenn Hughes… Szerintem a Deep Purple fanok számára nem kérdés, hogy ki ő, de a neve még azoknak is ismerős lehet, akik nem a 70-es, 80-as, 90-es évek rock kazettáit (szerencsésebbek LP-it) nyúzták reggeltől estig, de még azok is hallhattak róla, akik akkoriban még meg sem születtek. Mert Glenn Hughes basszusgitáros-énekes önmagában egy „név”, egy két lábon járó élő legenda. Hosszú pályafutása során számtalan zenekarban megfordult, ezek közül is kiemelendő a Deep Purple, a Black Sabbath, majd később a The Dead Daisies, Black Country Communion. Bármennyire is hihetetlen (hiszen úgy néz ki, mintha Marty McFly utazott volna vissza a 70-es évek rock korszakába), már 72 éves. Tutira az ilyenek miatt emelik mindig a nyugdíjkorhatárt.

A mostani turnéja viszont valóban visszaröpített minket a 70-es évekbe, hiszen a Deep Purple 1974-es Burn albumának 50 éves jubileumi utazásán vehettünk részt. A Burn az angol Deep Purple nyolcadik stúdióalbuma, amelyet 1973-ban írtak és rögzítettek, és 1974 februárjában adtak ki. A 2024-es európai turnét megelőzően Skandináviában turnézott, Európból pedig az USA-ba megy a produkció, majd az évet az ausztrál turné zárja. Átlagember a koncerthelyszínek összeszámolásába elfáradna, ő végig is csinálja. Csak Európában 24 fellépése lesz összesen másfél hónap alatt.

A pesti koncert helyszín a Barba Negra Red Stage volt. A kezdés kissé felemásra sikeredett, mert a program szerint az előzenekar, a Rook Road 20:00-tól lépett volna fel, ehhez képest a 19:40-es megérkezésünkkor már javában játszottak, és nyolcra be is fejezték. Ez komoly szervezői hiba lehetett, hiszen nagyon sokan voltunk, akik a 8 órás kezdésre tervezték a megérkezést. Mint később megtudtam, negyed 8-tól voltak színpadon, emiatt sajnos alig volt közönségük, pedig a zenéjük akár sok nézőt is odavonzhatott volna. Róluk azt kell tudni, hogy viszonylag fiatal német banda, mindössze néhány éve alakultak. Eddig csak egy albumuk jelent meg, zenéjük az oldschool rock jegyeit hordozza magán. A jóval korábbi kezdés miatt mindössze 3-4 számot hallhattunk tőlük, pedig én is szívesen megnéztem volna az egész műsort. Szerintem teljesen élvezhető, szerethető rockot nyomtak.

Ezután egy hosszabb, 45 perces szünet következett, amiből 25 percig semmi nem történt, csak bömbölt a rock a hangfalakból, miközben a LED kivetítőn az év fontosabb – és gondolom, már lekötött – koncertjeiről mentek a flyerek. Aztán végre megjelentek a technikusok, így én már el sem mozdultam a kordontól.

Háromnegyed 9-kor végre megjelent Glenn Hughes és kísérete: Soren Andersen (gitár), Ash Sheehan (dobok) és Bob Fridzema (billentyűk). Az induló dal a Stormbringer volt, amiben volt némi hatásvadászat, hiszen egy jól ismert, sokak által játszott nóta. Sajnos a hangosítás a koncert elején távolról sem volt tökéletes, és ez az első számnál nagyon érződött. Az ének alig hallatszott, a gitáros dupla Marshall erősítője elnyomott mindent. A nyitó számot követte a Might just take Your life, ami alatt a technikusok már valamennyit korrigáltak a hangzáson, kicsit kiküszöbölve az első szám hangosításának hibáit, de a szub basszus továbbra is elnyomott mindent. Zenéhez, hangzáshoz kiválóan értő fotóstársam szerint a túlvezérelt mélyládák miatt „egy sűrű dzsuva volt, amit az emberi fül már csak egy nagyon mély masszaként érzékel, de amiből már nem tudod kihallani a basszusgitárt”. Nos, a hangzás az érzékelhető beavatkozás ellenére sem lett tökéletes, de ekkorra már sokkal élvezhetőbb volt. Harmadikként a Sail away-t hallhattuk, majd a You fool no one következett. Ezután a Mistreated című klasszikust játszották, ezt a Getting tighter követte. A „rendes játékidő” záró dala a szintén nagyon jól ismert, és az elmúlt 50 év alatt sokak által feldolgozott You keep on movin’ volt. Természetesen a közönség most is, mint mindig, kikövetelte a ráadást, ami mi más lehetett volna, mint az 50 évvel ezelőtt kiadott album címadó dala, a Burn.

Ha most nekiállunk matekozni, rögtön szembetűnik, hogy mindössze 7 dalt játszottak a 90 perces koncert alatt, de tudni kell, hogy a dalokat hatalmas szólókkal színesítették a zenészek. A sok kiváló szóló közül is kiemelném Ash Sheehan kb. 15 perces dobszólóját, ami az élvezhető szóló mellett egy pantomim előadás is volt.

Amit szintén muszáj megemlíteni, hogy Glenn Hughes néhányszor mindenféle hangszeres kíséret nélkül énekelt. Hihetetlen erő van még mindig a hangjában, és a jellegzetes sikítás mellett kristálytiszta hangon is tökéletesen énekel. Ha kell, akár egy-egy hangot hosszan kitartva, nem megremegve, nem erőtlenül belehalkulva. Egyszerűen tökéletes, amit a hangjával – s persze a basszusgitárjával – művel. Amikor vége lett a koncertnek, a folytonos hitetlenkedésemre, hogy hogyan lehet valakinek ennyi évesen ilyen hangja, fotóstársam csak ennyit mondott: „Neki még most is jobb hangja van, mint a Deep Purple bármelyik énekesének valaha is volt”. Értem, de akkor is 72 éves!

Tele élménnyel, és a régmúltból feltörő emlékekkel egy olyan koncerten vehettünk részt, amiért ismét érdemes volt 400 kilométert utazni.