„A maják tudták, hogy nincs holnap”
Nem egyszerű dolog meghatározni a progresszív zene valódi mibenlétét. Egyre inkább azt gondolom, hogy nem is zenei stílusról, sokkal inkább a zenéhez való hozzáállásról ismerszik meg az említett genre igazi képviselője. Éppen ezért tartozhat egy “csapatba” a zenei síkon azért egymástól jócskán eltérő ELP, Haken, Genesis, Dream Theater, vagy például az Opeth. Örömmel jelentem, hogy újabb magyar csapat lépett a szorítóba a színtéren, és progresszivitásukat tekintve még véletlenül sem lepke-, sokkal inkább szupernehézsúlyban. Már hónapokkal ezelőtt belehallgathattam – úttörő becsszó és titoktartási fogadalom után – a készülő albumba, amely végül, talán pici cinizmustól is vezérelve EP-ként került a stream szolgáltatókhoz. Manapság negyvenöt perc tiszta zene, pop előadóknak majdnem két teljes lemezanyag.
Örömmel vállaltam, hogy jól “megkritizálom” az anyagot a Rockinform hasábjain, de miután nekiültem megírni ezt a cikket, rájöttem, sokkal nehezebb lesz, mint gondoltam. Miért? Mert ez a zene olyan sokrétű, annyira varázslatos, hogy az ember újra és újra csak hallgatja, kéz a kézben kóborol vele, együtt repülnek az égen, leül egy terebélyes fa árnyékában, vagy éppen zuhan a szerelem legmélyebb bugyraiba. Szóval előre bocsátom, az ismertető nem csak nyomokban tartalmaz majd szubjektivitást.
Böngészve egy kicsit a csapat weboldalán, egy pillanat alatt kiderül a srácok (Fecske Dávid – gitár, Szabó Gergő – billentyűs hangszerek, Gosztola Péter – basszusgitár, basszuspedál, Nádházi Tamás – dob, percussion, hangeffektek), és persze a fantasztikus énekesnő, Garda Zsuzsa, bizony nem ma kezdték a szakmát. Pink Floyd, ELP és Yes cover band-ek, blues projectek széles spektruma áll a hátuk mögött, és ez a hihetetlen tapasztalat minden egyes hang mögött hallatszik is. Ami számomra a csapat egyik legfőbb erénye, hogy még véletlenül sem akarnak elszakadni az említett ősöktől – és itt megint főleg az igényről beszélek! –, de pontosan érzik azt, hogy miként kell úgy hozzányúlni a dalokhoz, hogy mégis teli legyen egyéni ízekkel, izgalmas és eredeti hangszeres/énekes megoldásokkal.
Nagyon nehéz bármelyik dalt is kiemelni, vagy inkább azt mondanám, mindet ki kéne emelni, csak akkor meg erőteljes szpojlerveszély állna fent, és elvenném az első hallgatás izgalmát. Meg a másodikét, meg a harmadikét…mert ebből a lemezből egy hallgatás nem elég. Annál is inkább, mert angolul és magyarul is rácsodálkozhatunk a dalokra, a két nyelv közötti különbségre. Itt az én botcsinálta költői vénám azt súgja, hogy a szövegek magyarul olvadékonyabbak, szebbek, viszont angolul szervesebben kapcsolódnak az instrumentális anyaghoz. (Dalszövegek a weboldalon.)
Mesteri minden hangszeres játéka. Fecske Dávid kezében ott van David Gilmour (Pink Floyd) és Steve Howe (Yes) egyaránt, és persze az új generáció tagjai is, de sosem él vissza a tudásával, és ez óriási erény a mai világban. Ráadásul ő keverte és maszterelte a lemezt, ami apróságoktól eltekintve (egy-két millió dollár…ha-ha!) gyönyörűen szól. Szabó Gergőnek külön köszönöm az old-school hangszínek bevetését (Viva la Moog!) és a Hammond használatot, amitől egyszerre éreztem magam mellett Rick Wakeman-t (Yes), Keith Emersont (ELP) és Tony Banks-t (Genesis). Nem beszélve a gyönyörű vonós betétekről, bár utóbbiakra remélem legközelebb élő zenészeket hívnak. Gosztola Péter Rickenbackerje és basszuspedálja is szentimentális emlékeket hívott elő, pedig minden hangszíne mai és modern. Nádházi Tamás izgalmas és a dalokhoz illeszkedő játéka mellett még a finom „zajszínezékért” is vállalta a felelősséget. Jelentem: minden a helyén volt.
Végül, de nem utolsósorban Garda Zsuzsa hangját kell méltatnom. Érdekes, hogy fekvésében pontosan Jon Anderson (Yes) kontratenor hangjával kompatibilis, de mivel hölgyről van szó, az ő hangja sosem veszít erejéből, és azon a pár helyen, ahol a banda igazán odadörrent, Zsuzsa acélosan formálja kerek egésszé a hangzást. Persze a vokálokban nem csak ő, hanem a srácok is részt vesznek, és ezek bizony gyakran Yes/Spock’s Beard szintű dolgok.
A hangszerelés szerintem világszínvonalú, fejhallgatón keresztül újabb és újabb mélységek és magasságok kerülnek elő. Tényleg azt hiszem, hetekig-hónapokig lehet lubickolni a lemez szépségében. A dalok hossza, két opus kivételével átlagban tíz perc, egyetlen üresjárat nélkül. Én most mégis, máris cáfolva a cikk elején tett kijelentésem, a négypercnyi „rövidségű” Falling/Zuhanás című szerzeményt emelném ki. Ezt egyfajta kegyelmi pillanatnak érzem. Leheletfinom dobgéppel, mágikus vonósbetéttel, és olyan dinamikai építkezéssel, amit tanítani kéne. A gitárszóló szinte másik énekesként jelenik meg a nóta közepén. A szöveg pedig varázslatos. Abszolút favorit! És akkor még ott a Verdi Requiem részlet. Nem mondom meg melyik dalban, találjátok meg!
A bandát egy lengyel kiadó vette a szárnyai alá, remélhetőleg ez mind a terjesztésben, mind pedig a koncertek szervezésében erős lökést ad a MAYA-nak. Hallgassátok, keressétek őket, mert az ő holnapjuk nem halványodik, sokkal inkább most kezd igazán kontúrossá válni.
Infók és CD rendelés
Stream
angol verzió:
magyar verzió:
