A dilemma

Nagyon nehéz fába vágja a fejszéjét, aki a lemezein és esetleges video anyagain kívül más információkat próbál gyűjteni az ír gitáros zseniről.  Nem kevés forrást feldolgozva is kicsit tanácstalan az újságíró, vajon mit is csinált Rory Gallagher (ejtsd Ga-la-Her), amikor épp nem zenélt? Nem voltak híres, hírhedt magánéleti botrányai és úgy általában nem szerepelt semmilyen színpadon kívüli tevékenységével a címlapokon. Pedig hazájában félistenként tisztelték életében és sajnálatosan bekövetkezett korai halála után is. Szülővárosában szobrot kapott és mítosza távozása után majd harminc évvel is élő, sokakat inspiráló.

A kezdetek

William Rory Gallagher 1948. március 2-án született Ballyshannonban, Írországban, és sajnálatosan korán hunyt el Londonban, 1995. június 14-én. Egy évesen Derry-be költözött a család, majd 1958-ban Corkba, ahol Rory iskoláit is végezte, ami hatással volt egész életére és kiejtésére is. Munkásszülők gyermekeként született, édesapja hagyományos kelta zenekarokban játszott zongoraharmonikán. Édesanyja, Rory tíz éves koráig tolerálta apja ír népbetegségét – ti. alkoholizmusát-, és ekkor különvált a család. Apjáról később a Sinner Boy című számban emlékezett meg a gitáros. Lecsúszva, utcán kéregetve halt meg az öreg, de fia zenei karrierjét még elindította, midőn vásárolt neki egy egyszerű ukulelét egész kis korában. Édesanyja végig támogató hátteret biztosított fiai számára. Bátyja, Dónal is végig aktív része maradt Rory életének, szólókarrierje során menedzsere volt. A mama sajnos megélte azt, ami minden szülő rémálma, szeretett fia halálát.

A tini zenész

Rory tehetsége egész korán megmutatkozott, az akkoriban népszerű táncdal zenekarokban bontogatta szárnyait. A még bőven középiskolás fiút nagy örömmel vitték magukkal ezek a zenész utazó cirkuszok. A heti többszöri kisbuszos utazások, amikor gyakran hajnalra esett haza az előző esti vidéki fellépésről, természetesen nem tettek jót a tanulmányi eredményeinek. De iskolai magatartásával igaziból sosem volt különösebb baj, így elnézték neki a kisebb kimaradásait. Miközben ezekben a zenekarokban játszott a színpadi jelenlétért és a pénzért, közben egész fiatal korától otthon a blues nagy amerikai klasszikusait hallgatta, mint Big Bill Broonzy és Lead Belly. Az akusztikus blues  gyökerek iránti rajongása egész életében elkísérte és végig hatással volt pályájára.

Az ominózus gitár és az öltözet

Az ír rocktörténelem leghíresebb gitárjához tizenöt évesen jutott hozzá Rory (persze akkor még nem volt híres a gitár). A hangszer eredeti tulajdonosa Jim Conlon a Royal Showband zenésze volt. Eredetileg, mint minden európai akkortájt, Amerikában, New Yorkban vette a Fender Sunburst Stratocastert 1961-ben vagy 62-ben. Corkban, a később híressé vált Crowley’s Music Store kirakatában tündökölt a használt darab, amire a tizenöt éves Rory szemet vetett 1963-ban. Sok legenda kering ír körökben, hogyan is került hősünkhöz a gitár – az egyik leghihetőbb, hogy a Roryt ismerő tulaj, Marc Crowley hívta fel rá figyelmét az addigra ismert gitárőrült fiúnak. Szerelem volt első látásra, és évtizedeken át nem is volt hajlandó mással játszani. Miközben gyakran vonszolta a színpadon a show kedvéért egyre kopottabb gitárját, mint testének szerves részére tekintett a zenész, amitől színpadon kívül sem igazán vált meg. Az idők során, már elég korán is, sok változtatást hajtott végre a gitáron, de nagyon bízott benne. Ahogy elmondta:

„ Egy Gibsonon könnyű játszani, az vezet téged. Még, ha a nem megfelelő erősítőbe dugod is be, elég jól fog szólni. A Fenderrel nagyon kell tudni milyen hangzást akarsz és ahhoz képest összeválogatni az eszközeidet.”

A sunburst szín az évek alatt a ráfolyó izzadságtól nagyon megkopott (ez történt Sting hangszerével is), de addigra már Rory védjegyévé vált a gitár, eszébe nem jutott megválni tőle…

Nagyon jó harmóniában volt az egyre kopottabb gitárjával, színpadinak nem igazán nevezhető öltözéke. Checkshirt Wizard, azaz „kockásinges varázsló”, ragadt rá a kedves becenév. Minden stylist rémálmaként, mindig kockásingben és farmerban lépett fel. Csak legutolsó éveiben – amikor már nagyon nem volt jóban önmagával- váltott a kockásingről, akkor sem nagyot.

Ahhoz, hogy ez a két külsőség oly szervesen összeforrjon Rory színpadi megjelenésével, kellett természetesen a hiteles személyisége és elképesztő intenzitású és virtuozitású gitárjátéka is.

Tudatos karrierépítő

Mint az üstökös robban be a nemzetközi zenei életbe Rory a Taste zenekarral /1966-1970/, midőn Londonba költözött. Hatásuk mai napig jelentős, pedig csak két stúdióalbumot adtak ki együtt és egy hivatalos koncertlemezt, ahol már tudták, hogy nem maradnak együtt. A Taste feloszlását mai napig sok mítosz övezi, a két másik zenész megmaradt sértődöttségével. Azt utólag sosem tagadta Rory, hogy neki is köze volt a csapat feloszlásához, bár hangos szó vagy vita nem kísérte a válást. A banda feloszlása után azonban sosem szerepelt egy Taste dal sem a Gallagher repertoárban!

Minden, sokat emlegetett kedvessége ellenére, Rory a Taste-et is Gallagher és zenekaraként tekintette, miközben a többieknek nem tetszett ez a másodrangú szerep.

Miközben a szólózenekarához és a már eleve elrendelt szerephez keresett zenészeket, felmerült Hendrix power triójának épp facéran lévő ritmusszekciója is, azonban nem jött össze az együttműködés. Gerry McAvoy – aki több évtizeden át volt Rory basszusgitárosa- említette főhősünkről, hogy nem volt könnyű a zenekarában létezni a színpadon. Nemcsak azért, mert nagyon egyértelműen róla szólt a műsor, mint gitáros-énekesről, hanem mert Gallagher soha nem írt setlistet, nagyon kellett figyelni, épp mi jön az improvizáció jegyében…

Az elszalasztott világhír

Rory a Taste-es korszakában, majd az első szólólemezeivel útban volt a valódi világhír felé. Ami igaziból sosem jött össze, mint más hasonló kaliberű zenészeknek és énekeseknek. Ő is többször Springsteen hatásnak hívta a siker következő, soha el nem ért szintjét. Miközben több interjúban is eleinte elhárította, hogy egyáltalán lett volna ilyen célja, de élete vége felé egyre nyíltabban fejezte ki elégedetlenségét. Igaz, hogy igazán a klubokban és kisebb sportcsarnokokban volt elemében, ott tudott, szavak nélkül is, kapcsolatba kerülni a közönséggel és az is igaz, hogy életstílusához nem igazán kellett sok pénz. Öltözködése, mint tudjuk megegyezett utcai viseletével, Londonban jellemzően bérelt lakásokban élt – szinte élete végéig. Legnagyobb befektetése az volt, midőn megvette édesanyjának a bérelt házát Corkban.

Pedig a hetvenes évek elején Európában több nézőt vonzottak a koncertjei mint az akkor épp kevésbé tündöklő Stones. Sőt  Jeff Beck mellett Rory Gallagher is meghívást kapott a Stones megüresedett (másod) gitárosi posztjának betöltésére. Jameltek is együtt pár napig 1975-ben Rotterdamban, de Rory turnékötelezettségeit mindig is többre tartotta, így repült tovább Japánba. Másfelől elég határozott elképzelései voltak zeneileg és egy Jagger-Richards páros mellett felmérte mennyi esélye lenne gitározni és énekelni.

Rory a hetvenes évek elején-közepén egyedi volt színpadi megjelenésével és szenvedélyes gitárjátékával, miközben a kor domináns brit-blues zenészei (Hendrix már nem élt) Clapton és Jeff Beck leginkább álldigáltak a színpadon és nem igazán kommunikáltak zeneileg sem, ami  – velük szemben- pedig Rory nagy erőssége volt.

Az a csökönyössége sem segítette a sikeressé válásban, hogy mereven elzárkózott attól, hogy bármelyik dala kislemezként megjelenjen. Ez azért nem a biztos befutás receptje…

A különböző lemezkiadói szakemberek is próbálták rávenni, hogy meglehetősen szikár, mezítlábas hangzását – ami inkább koncerten érvényesült- vegye kissé rádióbarátabbra. Nagyon kevés lemeze van, aminek nem ő volt a producere, pedig elég komoly arcok próbálták neki segíteni a stúdióban. Rory hajthatatlan maradt, sőt amikor egy már majdnem slágeresre kevert lemeze elkészült, letiltotta, hogy valaha megjelenjen (végül halála után Notes From San Francsico címmel adták ki az anyagot 2011-ben).

A bevezetőben említett „sztoritlanság” sem segített – csak a színpadi teljesítménye és lemezei adtak okot arra, hogy beszéljenek róla. Több nyilatkozatát megismerve, azokban a beszélgetésekben is inkább a zenéjéről hajlandó nyilatkozni, akár a technikai részletekbe menően, mintsem önmagáról mint emberről.

A hetvenes évek vége felé egyre halványult csillaga, bár koncertjei teltházasak voltak Európában (Írország és Németország különösen), lemezei egyre kisebb példányszámban fogytak. Aztán szép lassan jöttek a nyolcvanas évek a csillogással és minden hangzásbeli új normával, amik nagyon messze álltak Gallagher földhözragadt zenéjétől. És az MTV világát sem Gallaghernek találták ki. Hát így nem futott be hősünk… Hiába jött aztán a kilencvenes évek elejének blues revivalje (Gary Moore, Eric Clapton, John Lee Hooker stb.) addigra Rory élete eléggé szétesőben volt.

Többször elismerte pályája vége felé, hogy önmaga volt legnagyobb ellensége az esetleges befutását illetően.

Írsége

Gallagher nagyon ír volt. De még írnek is vidéki, minden értelemben. Corki identitását sosem vesztette el. Minden év végén, essen hó, fújjon szél, koncerteket adott otthonában és Dublinban is. Azt a bátorságát és hazaszeretetét a mai napig emlegetik, amikor a legnagyobb, háborús állapototokat eredményező ír válság közepén nemcsak hazájában, de Észak-Írországban is mert turnézni – életveszélyes körülmények között. Ezt a turnét örökíti meg egyik legjobb albuma az 1974-es Irish Tour.

Írországban egész életében hatalmas népszerűségnek örvendett, gyökereit soha meg nem tagadó viselkedése, no és persze parádés gitárjátéka okán.

Egész generációk fogtak helyi koncertjei miatt gitárt, többek között David Howell Evans is, akit később The Edge-ként ismert meg a világ a U2-ban. 1982-ben még játszott is a U2 egy helyi fesztiválon Gallagher előtt. Egy év múlva nagyot fordult a világ a U2 körül, amit Rory is kissé kesernyésen vett tudomásul.

A leginkább sztár korszakában is íresen egyszerű volt főhősünk öltözői bekészítése, minden extremitást nélkülözve, szimplán egy rekesz Guinesst kért és néhány szendvicset…

A segítőkész barát

Az utólagos visszaemlékezések nagyon egy irányba mutatnak Rory személyiségét illetően. A színpadon a gitárját és a zenét dervisként hajszoló zenész, a magánéletben nagyon is szégyenlős halk szavú ember volt. Szívesen hallgatott másokat és segített rajtuk.

Brian May mesélte, hogy midőn egy londoni koncert után odamerészkedett a színpadról lepakoló (!!!) sztárhoz, hogy a gitár hangolásáról kérjen értékes tanácsokat, Rory hosszú perceken át magyarázta a tini Maynek a saját tapasztalatait. Ezért mondta a később Queenben világsztárrá vált gitáros: Rory Gallaghernek köszönhetem a hangzásomat.

Másik nem tipikus történet Alex Lifeson-tól, a RUSH akkor már befutott gitárosától származik, hogy egy nagyon jó esti beszélgetést követően egy évvel, midőn Rory megint Amerikában járt, hozta Lifesonnak a könyvet ajándékba, amiről anno este beszélgettek. Zenéről bárkivel, bármeddig hajlandó volt eszmét cserélni, ilyen szempontból nagyon is megközelíthető volt.

Az élet a gitáron túl

Ahogy többször említettem, nagyon nehéz Rory színpadi maszkja mögé nézni. Vagy minél inkább próbálja az ember, kénytelen rájönni, hogy nem volt igazán maszk. Világi hívságok kevéssé érdekelték, befektetései, drága autói sem igazán voltak. Viharos magánélete vagy nyugodt családi háttere sem létezett. Színpadon kívül is jórészt a zenével foglalkozott, vagy gyakorolt, vagy nagy kedvenceit, a már említett fekete blues előadók akusztikus lemezeit hallgatta.

”He was married to his guitar”– mondta róla Dieter Dierks producer (Scorpions, Accept), akinek stúdiójában többször is megfordult Rory. Mint egy megkésett tinédzser londoni apartmanjában is inkább olvasott vagy kedvenc filmjeit nézegette. Nagy kedvencei voltak Andrzej Wajda lengyel filmrendező és Alain Delon francia filmcsillag alkotásai.

A boldogtalanság hercege

Roryt mindig körül lengte a színpadon kívül némi melankólia. Sőt ő maga is hivatkozott rá, hogy ez nagyban segíti, hogy bluest tudjon játszani. Szerinte a blues egy életstílus, azt nem lehet a színpadon eljátszani, azt meg kell élni. Belső vívódásairól finoman a dalaiban vallott csak (Million Miles Away, Shadow Play).

Utólag, hozzá közel álló emberek, mint testvére és menedzsere Dónal, valamint a már említett (és Gallagher emlékzenekarával nemrég Budapest járt) Gerry McAvoy is próbálta megfejteni Rory titkát, ha volt neki…

Hosszú távú érzelmi kapcsolata nem alakult ki, noha rajongó jelentkezők lettek volna bőven. Röviden megpendítik, hogy volt ugyan egy barátságon túlmutató férfi kapcsolata is, de ennél tovább a megértésben nem jutunk. Sőt a saját családja utólagosan felvetette az autizmus lehetőségét is.

Az, hogy az említett nyolcvanas években elkezdett szétesni az egészsége is, kicsit a személyisége is, jól dokumentálható. Inkább turnén szeretett lenni, feldobni a közönséget és magát is. A köztes időkben nem igazán tudott mit kezdeni magányos voltával és alkotói válság is kialakult nála a megváltozott zenei közegben. Sajnos a kezdeti, hetvenes évekbeli néhány pohár – koncert előtt és után- más dimenziókba emelkedett és mindezt a romló egészségére kapott gyógyszerekkel keverte. Menekült bele a fellépésekbe és koncertekbe, sajnos egyre rosszabb produkciókkal és színpadi jelenléttel. Az őt szerető családtagjai és zenésztársai szerint is egyre vállalhatatlanabb koncerteket adott a valaha csodált kockásinges varázsló. Egy máj transzplantációt követő visszafertőződésben hunyt el – mindössze  47 éves volt.

Emlékét szerencsére gondosan őrzik világszerte. Emlékzenekarok, szobrok szülővárosában és Corkban. Utóbbiban a zenei könyvtárat is róla nevezték el.

Végezetül álljon itt egy soha meg nem erősített, de közismert sztori. Midőn Jimi Hendrixet megkérdezték milyen érzés a világ legjobb gitárosának lenni, azt felelte: „Nem tudom, kérdezzék meg Rory Gallaghert!”