Fezen 2024
A kemény fémzene híveinek, hazai vizeken a Rockmaratonon kívül, amin külföldi előadók is helyet kapnak, nem maradt csak a Fezen a választékban. Igaz, perifériára szorulva. Értem ezalatt azt, hogy nem a nagyszínpadon történtek számunkra az események, ahol a teltház táblát nem a Priest miatt rakják ki, hanem Majka, vagy a Scooter miatt…
A napot korán kezdőknek a „magyar Pro Painnal” kellett bulizniuk – a Don Gatto– val. Igazi fesztiválhangulatot teremtők ők, akik a világ legviccesebb összekötő szövegeivel szórakoztatnak, ellensúlyozva a másodszorra mindenki által énekelhető refrénjeiket, mint például a Hardcore babylon… A Petőfi sátort elhagyva, abból a szempontból lett volna érdemes a Butcher Babies-t megnézni/megjegyezni, hogy az egyik csaj épp Charlie Benatne (Anthrax, Pantera dobos) nője.
Velük szinte egy időben tolta boldogsághormont tartalmazó pop-punkját a Fish!
Új koncert-műsorukba bele is pakoltak egy Bad Religion klasszikust, a No Controll -t.
Innentől melegedett a pite : pár perccel a kezdés előtt a headliner sávban érkező Los Angeles-i Saint-eket, pár száz ember várta. A Wc-kből, büfékből elkezdtek szivárogni az emberek. Az első 2-3 dal alatt a hangzás nem volt kielégítő, de egyszer csak megérkezett a megfelelő hangkép, és ezek a hatvanéves kedves öreg bácsik olyan energiát szabadítottak fel, hogy az garantáltan pelenkacserével járt. John Bush, pont olyan energiával közlekedett színpadon, mintha több tízezer embernek játszana. A mozdulatai, testbeszéde, a karizmája a portól, és napfénytől fáradt embert is magával rántotta. A háttérvásznon az utolsó stúdióalbum, a Punching in the Sky fő motívuma volt látható.
Biztos vagyok benne, hogy az egyik legalulértékeltebb bandák egyike ők. Az Anthrax csinált belőlem John Bush rajongót. John Bush pedig Armored Saint rajongót!
Ha csak a nevét ismered a bandának, egy dal erejéig hallgass bele, ott fogsz ragadni… Azért némi progresszivitás iránti fogékonyság szükségeltetik, ez nem csak négynegyedes tempó gyűjtemény.
A zenekari árok itt vagy 15 méterre volt kihelyezve, az énekes / sic/ ki is jött a korlátig énekelni.
A Judas Priest-et nemrég láttam Dunaújvárosban, így adja magát az összehasonlítás a néhai fő dalszerzőről, és a Halfordot váltó Tim Ripper Owens-es felállás, és a ,,maradék 3”: Scott Travis- dobok, Ian Hill – basszusgitás, és a metálisten Rob Halford-ének közt.
A színpad méretét utcahosszal a Judas nyerte – kb. kétszeres volt az övék.
Két szélen színpadi felfutó volt elhelyezve, amit gyakran használtak is a srácok. És egy színpad a színpadban megoldás… Melyre előszeretettel állt fel KK Downing. Kb. így volt egy magasságban Tim-el.
Rob már a halál sikolyait nem énekli ki koncerteken, ellenben Tim inkább érettebb lett a Judas Priest évei után és alatt… A másod gitáros, A.J Mills a fiatal Downingra emlékeztetett. Várható volt , hogy az egyetlen debütáló albumra épül majd a műsor. A Hellfire / Thunderbolt-al robbantak a színpadra. (Na jó, a berobbanás túlzás.)
Az első 4 dal új volt, majd Tim Ripper Owens feltette a kérdést, hogy mi is az ő neve? És jött az első klasszikus a Ripper. Aztán volt itt még Night Crowler, Burn in Hell is. Észrevehető, hogy ezek épp azok a dalok, amiket Ken Downing írt – és a Judas Priest-nek esze ágában nincs ezeket játszani jelenleg.
A Green Manalishi pont az állandóan játszott dalok listáját erősíti, pedig biztos sokan nem is tudják, hogy eredetileg Fleetwood Mac szerzemény.
A Breaking the Law szintén alapnak számít mindkét oldalról, úgy a Judas-én, mint itt…
A Sinner-nél végképp tudatosult, hogy ezek nem épp a kihagyhatatlannak minősülő, de ínyenceknek ínycsiklandozó felvételek a programban. A Raise your Fist-el hopp, el is repült a vasárnap hajnalig tartó est. Hajlok afelé , hogy azért a Judas volt összességében a jobb, de évtizedeket nem lehet összevetni egy egyetlen stúdió albumos produkcióval, sem nagy neveket fiatal tehetségekével. Ez így 3:1 az összehasonlítási versenyben…
De a közönség mindkettővel csak nyert!
KK’s Priest fotók: Gomilko Bogdan
