Nazareth: Egy sziklaszilárd rocklegenda

Barba Negra Blue Stage: 2023. november 11.

Harmadik alkalommal láttam élőben a 60-as évek végén alakult, a hard rock és heavy metal zenekarok első generációjához tartozó, és azóta is hatalmas rajongói táborral rendelkező skót Nazareth együttest. Az első alkalom viszonylag sokat váratott magára, mert – bár tinikoromtól ismertem a zenekart, – 2018-ban Mezőkövesden a Kavicsos tó melletti szabadidőparkban láthattam őket. Tudom, s én is érzem, hogy ez kicsit utópisztikusnak tűnik: mit keres a világ egyik legrégebbi és legismertebb rock-metal bandája egy Bükk-aljai kisvárosban, egy réten, ráadásul ingyenes koncerten? A Nazareth a „Rocklegendák Mezőkövesden” koncertsorozat 2018-as fellépője volt (zárójelben megjegyezném, hogy következő évben a Uriah Heep lépett ugyanitt fel, és a 2020-as Deep Purple koncertet is csak a Covid söpörte el). A második alkalom tavaly ősszel volt, amikor már tudatos Nazareth rajongóként mentem az A38 hajóra. A harmadik, mostani koncertre a Barba Negra Blue Stage-ben került sor.

A Nazareth alapítói közül még ma is a zenekar tagja Pete Agnew basszusgitáros, akinek a fia, Lee Agnew már 24 éve a zenekar dobosa. 1994-től Jimmy Murrison a gitáros, a zenekar énekese pedig Carl Sentance, aki a „legfiatalabb nazarethes”, mivel csupán 9 éve csatlakozott a csapathoz.

A Nazareth előtt két előzenekar is fellépett, a svájci illetékességű The Ground Shaker, és a német Sons of Sounds. A főleg fiatalokból álló mindkét banda metált játszott, számomra eléggé felejthető szinten. Bár a zenéjük nem lépett túl a tizenkettő-egy-tucat kategórián, legalább a The Ground Shaker frontembere és basszusgitárosa eléggé meghatározó egyéniség volt a színpadon. Ugyanez nem mondható el a Sons of Sounds tagjairól, amelyiknek sem az énekese, sem a gitárosa nem igazodott a metál zenekaroktól elvárt képhez. Bár próbálkoztak a kemény hangzással, megjelenésükkel leginkább egy csiribiri gyerekzenekar tagjainak tűntek. Mindkét csapat 35 perces műsort adott, de véleményem szerint bármelyik klubban, akármelyik feltörekvő önjelölt sztárpalánta metálbanda hozza ezt a szintet. Színvonalban, zenében, énekben a The Ground Shaker oldalára billen a mérleg.

A koncert lebonyolítását a kőkemény profizmus jellemezte. Percre pontosan tartották mindhárom zenekar szervezők által meghirdetett kezdési és befejezési időpontját, ami azért valljuk be, elég ritka. 5-10 perces csúszásokat a tapasztalt koncertre járók már észre sem vesznek. Kis negatívum volt ugyanakkor a hangosításban és a világításban, mert mindkettő hagyott némi kívánnivalót maga után. A hangosításnál sajnos nem minden, és nem mindig hallatszott, bár ez igazából az előzenekarok fellépése alatt volt jellemző. A világításról meg csak annyit, hogy so-so, de nemrégiben voltam egy koncerten Miskolcon az Ady Endre Művelődési Házban, ahol ennél jobb színpadi világítás fogadott. Ez persze engem a zenei élmény élvezetében csöppet sem zavart, inkább akkor éreztem ezt a hátrányt, amikor – fotós kollégám mellett – én magam is megpróbálkoztam a fotózás gyönyörűségével.

De térjünk vissza a koncertre: a Nazareth másodperc pontossággal fél 10-kor lépett színpadra a Rock Solid 2023 turné budapesti állomásán. Ekkorra az addig eléggé szellős nézőtér is rendesen megtelt, így amikor a szokásos intró skót dudájára elsőnek Pete Agnew megjelent a színpadon, fel is robbant a nézőtér.

A zenekar pont azt nyújtotta, amit vártam, vártunk a színpad előtt sok százan: profi, pörgős, fergeteges játékot, a tőlük megszokott nagyon magas színvonalon. Setlist-et nem írtam, de kiemelendő és pozitív, hogy néhány nagy klasszikus mellett nagyon sok új, vagy újabb nóta is elhangzott.

Nagy bajban lennék, ha bárkit is ki kellene emelnem, hiszen szerintem mindenki tökéletes része volt annak az egésznek, amit egyetlen szóval Nazarethnek hívunk. Pete Agnew basszusgitárjával a tőle megszokott, és sokunk által imádott pattogós stílusában a dobok mögött ülő fiával, Lee Agnew-val együtt kiválóan hozta a ritmus-szekció feladatát, ami mellett mindketten vokáloztak is Carl énekét kísérve, kiegészítve. Szubjektív leszek, de én imádom a gitáros Jimmy Murrisont a színpadon látni, hallgatni, mivel annyira különleges, senkivel össze nem téveszthető egyéniség, még akkor is, ha a rosszindulatú gitárosok szerint „egyetlen egészséges hangot sem tud lefogni”. Én így szeretem, és kész! Nem használ színpadi allűröket, legtöbbször lehajtott fejjel, arcát hófehér hajával takarva játszik; nem ugrabugrál, nem rohangál, nem színészkedik, azaz nem tesz semmi olyat, amivel fel akarná hívni magára a figyelmet, de még akkor is minden idegszáladdal érzed, hogy ott van és a játékra koncentrál. És persze Carl Sentance, a zenekar énekese: ő az, akire ezer százalékosan igaz, hogy színpadra termett. Nemcsak amiatt, hogy iszonyat jó rockhanggal rendelkezik, tűpontosan énekel, de az egész megjelenésével, létezésével egy igazi frontember. Megbocsátjuk neki a lekopott fekete körömlakkot, az elkenődött szemfestéket, mert ezek – akárcsak a több kiló lánc – színpadi kellékek. Ő az az előadó, aki a kőkemény rockot hitelesen, de emberien közvetíti. Egy szám erejéig még azt is megmutatta, hogy ha kell, kíséri magát gitáron. (Kicsit előre szaladva az időben Carl Sentance a koncert befejezése után 5 perccel már ott állt a butik-pultnál, ahol kedves mosollyal fotózkodott a rajongóival (többek között velem is), dedikált, és árulta az önálló albumát.)

Az előadás során természetesen megtalálhatóak voltak a kötelező koncertelemek, mint a közönséggel együtt éneklés, vagy éppen egy felejthetetlen jamelés, de ezek csak hozzáadtak, és nem elvettek az élményből. Jó volt látni, hogy gyakorlatilag minden korosztály együtt élvezte a zenét, együtt őrjöngött, és együtt énekelte Carl Sentance-szel a Love Hurts-öt, vagy a Dream On-t, ami azt jelenti, hogy zenéjük ugyanúgy megérinti a legfiatalabb korosztályt, mint azokat, akik kamaszként a 60-as, 70-es években az ő zenéjükre szocializálódtak.