BOOOK Kiadó 2022
Ismét egy régebbi adósságunkat törlesztjük ezzel a recenzióval. Bár ez ügyben most kivételesen csak és kizárólag magamat okolhatom, hiszen hirtelen felindulásból már a megjelenés napján megvettem a kötetet, aminek bő egyharmadát még aznap éjjel ki is olvastam. Viszont voltam olyan balga, hogy másnap kölcsönadtam… Azóta is kering valahol. Hahó! Aztán az Edda Művek bélyegblokk és díszboríték ünnepélyes forgalomba bocsátásán kaptam Pistitől egy másikat. Gyorsan el is kezdtem befejezni az olvasást, miközben az ilyen-olyan produkciók kapcsán kis túlzással még beutaztam a fél kontinenst. Nem mindenhová cipeltem magammal a könyvet, főleg ahol a csomag mérete is számított. Nem sok időm maradt írogatni sem, augusztus végégig szinte kizárólag csak a januárig lejegyzett vázlatok gyors átnézése fért bele az időmbe. Mindenesetre most, mikor lett egy majdnem fél délelőttnyi szabadidőm, végre nekiülhettem, hogy legépeljem az Alapi könyv kapcsán azóta is bennem forgolódó gondolatokat.
Első körben magáról a kiadványról következik egy rövid ismertető, majd a korai korszakból és az eddás sztorikból egy válogatott csokornyi érdekesség, kedvcsinálóként.
A 2022. októberében megjelent Álmodtam egy világot magamnak…?! című könyv egy ultraigényes, keménytáblás, nagyalakú kötet. Mely leginkább a Helikon korábbi Trubadúr kiadásaira hasonlít. Vagyis mind a kiadvány mérete, mind a tipográfia, mind a képmelléklet és a szöveges rész tartalmi igényessége tiszteletet parancsoló. Nem véletlen lett 2023-ban az év könyve, életrajz kategóriában.
Köztudomású, hogy nincs túl jó véleményem az elmúlt tíz-tizenöt évben megjelent hazai rockzenei kötetekről, illetve a magukat rocktörténetinek beállítani kívánó művek többségéről. Igénytelen papír, széteső gyenge kötés, elütések és tárgyi tévedések tömkelege, módszeres hazudozás, kiradírozott egykori (elv)társak, a múlt szándékos átfestése és végképp eltörlése, kontra-produktív gyűlölködés, a mindenki hülye, csak én nem mentalitás, valamint hasonló borzalmak jellemzik a félművelt wannebe rockszakértő szerzők által jegyzett fércműveket. Továbbá elmosódó gagyi képekkel letudott könyvek, melyek bizonytalan szerzői, illetve egyéb jogi háttere csak tovább súlyosbítja az egész színtérre jellemző újabb és újabb gyalázatokat. No, végre megint készült valami sokkal jobb! Valami, ami egészen más ligában mozog. Íme, egy újabb kivétel: egy nagybetűs rockkönyv, mely az őszinteségével és a jól láthatóan komoly befektetett munkájával egyaránt példát mutat, hogy így is lehet.
Alapi István könyve a lehető legnagyobb igényességről és hozzáértésről tanúskodik. Ha az arculatot tekintjük, Havancsák Gyula munkája ezúttal is minden vitán felül áll. De a grafikai tervezés és a tördelés is felsőfokú. Jó néhány könyv készítésében voltam benne az elmúlt években. Ilyen szakértelem még csak-csak lenne, de hozzárendelt költségvetés és igény már kevésbé. Hogy az idő szorítása vagy a kiadói önkény miatti last minute átszabásokból adódó hibákat már ne is nagyon boncolgassuk! Néha konkrétan sírni támadt volna kedvem, miként sikerült egy-egy jónak indult munkát szétbarmolni. Mindezekkel ellentétben a Kiss I. Krisztina és Szilágyi Norbert szöveggondozásában, Lénárt Emese szerkesztésében, Török Judit korrektúrájával és Ferenczi Dóra tördelésével készült kötet egy minden tekintetben felsőfokú kiadványt, világszínvonalon az olvasók elé tárt szöveget eredményezett. Könyvek recenziója esetében általában nem igazán szoktuk a stábtagokat felsorolni, de ez a munka tényleg annyira etalon, hogy akár még megénekelni sem volna őket túlzás.
Alapi István megdöbbentően jól ír. Egy újabb talentum, melyet most a könyve kapcsán mindannyian megismerhetünk. Ráadásul a gazdag filmes, irodalmi, történelmi és egyéb utalásai olvasottságról és komoly műveltségről tanúskodnak. Nyilván neki is könnyebb így az információkat rendezni, miként az olvasónak is jó kapaszkodókat, példákat, hasonlatokat, metaforákat adhatnak a közismert kulturális hivatkozások.
A jellemzően időrendben, illetve témánként következő főfejezetek jól elkülönítve vannak tálalva. Melyek nagy segítséget nyújtanak, ha a zsebkönyvként, vagy jó értelemben vett ponyvaként is működő kötet egyes történeteit vagy kisebb fejezeteit szeretnénk újra megtalálni. Vagy csak onnét folytatni az olvasást, ahol legutóbb abbahagytuk.
Ugyanis Alapi Pisti könyve kisebb, egy szuszra is végigolvasható apróbb sztorikra tagolódik. Így a kötet egyaránt felkínálja az élettörténet egyben, a történések időrendben egymás után történő végigolvasását, miként a kis sztorikból történő válogatást, találomra felcsapott szemezgetést is. Előbbihez jó az éjjeli lámpa, némi kis tea vagy bor, és persze az ilyesmihez szükséges békés szabadidő. Utóbbi esetben viszont tényleg annyira kompaktak a kisebb részek, hogy egy-egy rövidebb utazás, váróterem, öltőzői szünet vagy akár budira ülés közben is gyorsan elolvasható és befogadható egy-egy viccesebb sztori vagy szomorkásabb történés.
A kötés masszív és bivalyerős, a lapok úgyszintén. Ez egy komoly, tartós darab. Ami már csak azért is jó, mert mint már említettem, a kitűnő szerkesztés mellett a szöveggondozás és a korrektúra példaértékű. Itt nincs miért gagyizni, mint mondjuk máshol, a digitális nyomdákban tízesével kinyomott digitális kópiákat kéthetente újra és újra átjavítani. Az egyedüli kritika talán csak a célközönség átlagéletkorát tekintetbe véve kis betűméret miatt érheti a kiadványt. De tekintve, hogy a terjedelmes szöveg miféle gazdag ismeretanyaggal lett telepakolva, már egy apróbb módosítás is szószékre való díszkiadású bibliaméretet eredményezne. Tehát összességében a fonttípusokat és -méreteket illetően is jó döntés született. Ha mégis szükséges az olvasószemüveg, ez a kötet megér ennyi kényelmetlenséget vagy kis plusz aktivitást.
Tartalmát tekintve Alapi István könyve a gitáros élettörténetét, az addig eltelt hatvan évet összegzi. Meglehetősen bevállalósan és őszintén. Külvárosi kölyökként mindig is viszolyogtam a belvárosi ficsúrok fennhéjázó viselkedésétől, illetve a hegyvidéki elit urizálásától. Aminél már tényleg csak a hirtelen felkapaszkodottak megjátszott nagysága, műmájerkedése volt a visszataszítóbb. Főleg, hogy az átkosban mindenféle egyenlőségről és testvériségről hazudoztak nekünk a csapatvezető és egyéb elvtársak. Aztán persze a Valóság nevű nagybácsi idővel ugyanúgy bemosott egy-egy nagyobbat a hagymázas álmoknak, mint genderboxszoló a nyári olimpián. Szóval mindig is rokonérzelemmel tekintettem a vidéki srácok egyszerűségére, a közléseik vetítésmentes, direkt voltára. Alapi Pisti pedig minden sikere és kudarca mellett is megmaradt annak az egyszerű salgótarjáni srácnak, aki nem komálja a mellébeszélést. Sem a maga, sem más dolgában, így hát a mai, vetítőkkel teli művészvilágban is meglepő őszinteséggel vall az általa megtapasztalt dolgokról. Lett légyen az egy már előre lezsírozott tehetségkutatós eredmény; vagy, hogy az egyik egykori közkonyhán miféle moslékot készítettek a lelkiismeretlen munkások a gyanútlan klienseknek.
A legtöbb zenebarát természetesen elsősorban a zenei dolgok, azon belül is az Edda Művek miatt lapoz majd bele a kötetbe. Amivel semmi baj nincs. De mindemellett Alapi István erős írói vénáról tanúskodó könyve a konkrét zenei dolgok, zenekari sztorik felidézése mellett egyfajta kis magyar szociográfiaként is szolgálhat, az elmúlt évtizedekkel kapcsolatos rengeteg kisebb nagyobb értékes megfigyelése révén.
Nehéz a konkrét történetek közül bármit is kiemelni, mert a kötet annyira gazdag sztorikban és tanulságokban, hogy szinte biztos, hogy mindenki mást és mást fog megjegyezni magának. De például az nemcsak szomorú, hanem egyben tragikus történés volt, egyben rettenetes bizonyítvány a világunkról, mikor egy, a nehézsorsú ifjak neveléséhez jó érzékkel rendelkező, elhivatott nevelő csak és kizárólag azért kényszerült a társadalmilag nagyon is hasznos munkája feladására, hogy ne kerüljön ő maga is anyagi nehézségekbe, majd az abból adódó hasonlóan keserű társadalmi csapdahelyzetekbe.
Vagy ott volt a nagy tehetségekből és kitűnő muzsikusokból álló Moho Sapiens, amelyik együttesnek jóval több próbája volt, mint koncertje. Mivel pedig a zenélésből azon a módon nem lehetett megélni, néhány tag annak ellenére is lépéskényszerbe került, hogy amúgy egy igen jó produkciót csináltak, melyben mindenki örömmel vett részt. Csak hát a fránya realitások, a számlák és a megélhetés, a kenyérharc és az előre lezsírozott helyek okán a Moho sosem futhatta be azt a pályát, ami pedig bőven benne volt a zenekar tagságában. Apró szépségtapasz, hogy a Pisti távozása utáni felállás azért besöpörhetett egy országos sikert az Angyalbőrben filmzenével. De persze az Edda felkérését nem lehetett visszautasítani. Ilyen lehetőség csak egyszer adódik az életben – gondolná naivan az ember. De aztán kiderült, hogy van, akinek kétszer is.
Szintén fontos felidézni, melyről a könyv is beszámol, hogy azért az Edda Művek sikereit sem adták ingyen. Mi, akik gyerekkorunktól fogva ott voltunk, pontosan jól tudjuk, hogy Patakyék esőben, sárban, fagyban és kánikulában egyaránt helyt álltak. Attis még az olyan szakadó esőben sem hagyta félbe a koncertet, mikor már minden elektromos berendezést kinyírt a vízözön. Hát némi kierősítetlen puffogó dobkísérettel ordította keresztül a rettentő távolságot. Az alkalmi Donászy-Pataky duóvá olvadt együttessel pedig ugyanúgy együtt énekelte a tömeg a dalszövegeket, mintha nem szakadt volna a földre az ég szinte összes esővize. Szegény Pisti meg hittel a jövőbe tekintve szárítgathatta az egyetlen hangszerét és az erősítőjét, hogy aztán a hajszárító mentse meg a drága gitárt és a másnapi előadást. Egyebek mellett ezért is tart még ki rendületlenül az Edda Művek sikere, hiába minden egynyári sztárocska rosszindulatú irigykedése. Mert az akkori srácok -köztük én is- sosem fogják elfeledni, milyen elkötelezettséggel szolgálta az Edda tagság a közönséget és a társadalmilag akkoriban nagyon is fontos kérdéseket felvető rock and roll ügyét.
Olyan sportcsarnok bulira is emlékszem, ahol egyik lábunkról a másikra álltunk, míg végre a testünkkel bemelegítettük az aznapi koncerthelyszínt. Ha belegondolok, hogy milyen gáz lehetett a zenészeknek is ilyen hidegben dolgozni, megérkezni, majd beállni, ahol később a tömeg által ideiglenesen felmelegített csarnokban miféle elhangolódásnak volt kitéve a gitár és a basszusgitár, akkor nem csak mi hoztunk komoly áldozatot az aznapi előadásért. Persze aztán alaposan felhevülten a metsző hidegbe való kilépéssel és a didergős hazaúttal még egy jókora megfázással is megfejeltük a napi betevő rock and rollért fizetendő árat. Ők is, mi is szétszakadtunk a rockzenéért. A Csillag-Alapi váltáskor például Pistinek egy nap alatt kellett megtanulnia a koncertműsort. Oké, nyilván ő is ismerte a slágereket a rádióból. De azért csak próbálja meg akárki, holnapra úgy kigyakorolni, majd a megfelelő minőségben és elánnal elő is adni A kör, az Ünnep vagy a Kölyköd voltam dalokat, hogy ne dobálja le másodpercek alatt a sportcsarnok színpadáról párezer megvadult Edda-fanatikus…
Alapi könyvében a zene mellett megismerkedhetünk a késő Kádár-kor fullasztó légkörével is. A vidéki Magyarország átlagos iskolai és melós miliőivel. Benne a kamaszkor és természetesen a csajozás örömeivel és nehézségeivel. Pisti zenész munkái, melyek közül jó néhány az úgynevezett sportállásokkal volt rokon, legalább annyira tanulságosak, mint a zenészként eltöltött katonaideje. A seregben eleve minden leképződik, ami a társadalomban található. De azok látnak csak igazán csodákat, akik ott lehetnek a tisztek bulijain, mikor mindenkiből kijön a valóság, az elfogyasztott piák és könnyű nőcskék hatására. Alapi sztorijait olvasgatva nem tudtam nem apámra és a haverjaira gondolni, akik teljesen paralel katonatörténeteket meséltek, bár pár évvel korábban hívták be őket, mint Pisti nemzedékét.
Annakidején az Edda csajozásai ugyanúgy legendaszámba mentek, miként korábban mondjuk a Piramis országos szexmisszióba forduló turnéi. Az Alapi könyv szerencsére ezzel a témával kapcsolatban sem hipokrata. Őszintén bevállalja, hogy bár ő maga is nős volt, de mindannyian éltek a gyakorta felkínálkozó lehetőséggel. Mi több, azt cikizték, aki nem udvarolt eredményesen valamelyik csajnak az aktuális koncert előtt vagy után. Mindezt nem azért öröm olvasni, mert egy kicsit is egyetértenék a házasságtöréssel. Távol álljon! Viszont nagyon is jót tesz a többi sztori komolyan vehetőségének, hogy nincs letagadva a nyilvánvaló. Az, amit rajongó kölykökként amúgy is mindannyian láthattunk, mikor autogramokért vagy csak egy-egy kézfogásért vártuk a bulik után az eddás fiúkat. Akikre egyébként akár haragudhattak is volna a helyi srácok, hogy Patakyék mindig lenyúlták a legjobb csajokat. A realitás azonban az volt, hogy a könnyűvérű lánykák másnap is elérhetők voltak, míg az Edda Művek évente csak néhányszor játszott a szélesebben vett környéken.
Budapest és Debrecen mellett Salgótarján is jó néhány elhivatott zenészt adott az országnak. Mások mellett legalább két világszínvonalú prog rock formáció, a Front és a Fanyúl is onnan indult. Márpedig a Front, Pisti első komolyabb zenekaraként még Pestre is feljutott. Mi több, a prog rock hívők már akkor szuperlatívuszokban nyilatkoztak róluk, mikor a srácoknak még esélyük sem volt önálló nagylemezre. Később, már jóval a módszerváltás után, mikor újra összejöttek és végre CD-re rögzítették a szerzeményeiket, olyan legendás arcok rajongtak értük, mint például a szintén prog rock legenda, Török Ádám. De például a szintén tarjáni Vertig Józsi, a néhai énekes régi rajongójaként nagy örömmel olvastam az ős-Tátrai Band-ről szóló sorokat is, benne az akkori keverő-technikusuk, Szűcs Antal Gábor születésnapi gyűrű-gyakorlatával.
Érdekes gondolatokat olvashatunk azzal kapcsolatban is, hogy volt olyan időszak, mikor az eddások nem vehetek részt más produkciókban. Később viszont, mikor elindult a Dáridó turné, az már egzisztenciálisan is érzékenyen érintette a zenekar tagjait, annyival kevesebb Edda buli volt, mint korábban. Pisti szintén rendet tesz a Donászy Tipcsi kilépésével kapcsolatos híresztelések kapcsán. Miként az Edda különféle jubileumi koncertjeinek össze-vissza dátumait és az azokkal kapcsolatos következetlenségeket is megpróbálja helyre tenni.
Óriási sztorik, egyben mélyen elgondolkodtató háttértörténetek a Vice együttessel közös turnéról, melyben oda-vissza először szembesülhettek a keleti- és nyugati-blokk zenészei az eltérő körülményekkel. Majd ugyanez egy másik szemszögből, a szovjetunióbeli Edda-turné vicces, döbbenetes, néhol pokoli történeteivel. Benne Pisti érzéstelenítés nélküli foghúzásával, ami után a koncertkörútnak ugyanúgy mennie kellett tovább, mintha csak egy szúnyog csípte volna meg. Szintén döbbenetes az első erdélyi turné utóélete, mikor többek között az Autostop MS tagját, Zoltner Rudit csak és kizárólag azért verték meg hatóságok, hogy kiszedjék belőle, miről is beszélgetett az Edda tagjaival.
Nem kevésbé tanulságos, hogy a Csupasziv eredetileg ugyanúgy rocklemez lett volna, mint egy normál Edda album. Csak épp Gary Moore, Europe, Guns N’ Roses vagy Queen feldolgozásokkal. Az engedélyek azonban sosem érkeztek meg, hát maradt, ami maradt… Szintén beszédes tény, hogy a Nekem nem kell más esetében az azóta már rég megszűnt kiadó erőltette a koncepcióváltást, a popos irányt és a hajvágást. Mondván, hogy a rocknak már leáldozott. Bocsi, de mi még mindig itt vagyunk! Rockernek lenni ugyanis stabil értékrend és életforma, nem pedig üzleti megfontolású szélkakaskodás…
Az eddás olvasmányok között kifejezetten érdekfeszítő még, hogy miként fulladt önismétlésbe és unalomba a csodás ünnepi együttlétként indult éves agárdi találkozó. Miként az is, hogy hogyan gyötörte Attis a zenésztársait és az ilyesmire kapható táborozókat is a reggeli tornával, hogy a banda sportos imidzsét erősítse. Pedig az esti piálás és esetleges egyéb testmozgások után magától senkinek sem akarózott volna korán kelni és mozogni… Ugyancsak vicces, egyben mélyen emberi, hogy az Edda Művek focis kötelezettségeinek is mindig eleget kellett tenni, akkor is, ha az adott zenész nem volt különösebben oda a labdarúgásért. Kedves történet, hogy mikor egyszer a nem éppen labdamágus Alapira is rámosolygott a sportszerencse, Pisti leginkább akkor is azt fájlalta, hogy a focirajongó édesapja nem láthatta a nagy bravúrt.
Kevésbé vicces, hogy a szélessávú internet elterjedése előtt olyan pofátlanul gyakorolták az érintettek a nagyüzemi CD- és kazettahamisítást, hogy még a lemezboltba szervezett dedikálások alkalmával sem tüntették el a hamis matricákat. Szintén az élet árnyas oldalát jelentik a börtönkoncertek tanulságai. Különösen a női fogvatartottak viselkedésével kapcsolatos tapasztalatok. Miként az Edda repülős akusztikus koncertjei, majd az azokat szervező cég kamucsődje is a hazai vállalkozói világ állatorvosi lova.
Nem kevés tanulsággal bírnak, egyben erős önkritikáról is tanúskodnak a piás vezetésről szóló részek is. Ez ügyben a Rudán könyvvel érezhető némi párhuzam. Abban is, hogy anno mit meg nem mertek engedni maguknak a könnyelmű zenészek. Miként abban is, hogy szerencsére egyikük sem okozott halálos balesetet. Bár ez utóbbi kapcsán néhány köszönő ima nyilván a mennybéli Magasságosnak is kijárna, mert bizony nagyon nem a bohém rockereken múlt a dolog… Mindenesetre, arra mindenképpen jó a téma, hogy mit nem szabad az életben még csak kipróbálni sem. Az okos elkerüli a bajt.
Folytatjuk!
