Alapi István: Álmodtam egy világot magamnak…?! könyvajánló – 2. rész

BOOOK Kiadó 2022

Ismét egy régebbi adósságunkat törlesszük ezzel a recenzióval. Bár ez ügyben most kivételesen csak és kizárólag magamat okolhatom, hiszen hirtelen felindulásból már a megjelenés napján megvettem a kötetet, aminek bő egyharmadát még aznap éjjel ki is olvastam. Viszont voltam olyan balga, hogy másnap kölcsönadtam… Azóta is kering valahol. Hahó! Aztán az Edda Művek bélyegblokk és díszboríték ünnepélyes forgalomba bocsátásán kaptam Pistitől egy másikat. Gyorsan el is kezdtem befejezni az olvasást, miközben az ilyen-olyan produkciók kapcsán kis túlzással még beutaztam a fél kontinenst. Nem mindenhová cipeltem magammal a könyvet, főleg ahol a csomag mérete is számított. Nem sok időm maradt írogatni sem, augusztus végégig szinte kizárólag csak a januárig lejegyzett vázlatok gyors átnézése fért bele az időmbe. Mindenesetre most, mikor lett egy majdnem fél délelőttnyi szabadidőm, végre nekiülhettem, hogy legépeljem az Alapi könyv kapcsán azóta is bennem forgolódó gondolatokat.

Másodszorra Pisti további zenekarai és produkciói kerülnek előtérbe, közte érdekes sztorik a stúdiómunkái, a szólólemezei és az egyéb közreműködései kapcsán. Miközben az élet vidámabb és keményebb oldala is egyaránt megjelenik az általa megélt dolgok felidézésekor. Így például a roadok sajátos világa, vagy a hazai sideman-ek a bérmunkáról vallott felfogása. De aggodalomra továbbra sincs ok. Csak semmi pánik!

Amivel kapcsolatban Pisti szintén elég alaposan a dolgok közepébe vág a könyvében, az az Eddából való kilépése és a kanadai szerencsepróbálás időszaka. Más ember inkább palástolná, hogy hagyta magát megmajmolni és inkább nem feszegeti, hogy miként is hitegették, csapták be, hagyták magára, majd futott rá a vékony jégre… De Alapi István egy bevállalós, tökös srác, aki ezúttal sem ijedt meg a saját árnyékától. Hát nemcsak a kinti próbálkozásait és kudarcait élte túl a pozitív életszemléletével, de utólag sem tagadja le, hogy az életének bizony egy ilyen, nehézségekkel teli szakasza is volt.

Mindeközben rengeteg tanulsággal is szolgál Alapi kiutazásának története. Kezdve a leendő zenésztárs-jelölt fekete fiúk leplezetlen rasszizmusával, amit csak igen jó zenéléssel lehetett lecsendesíteni, mellyel kapcsolatban szinte csak a fordítottjáról hallhatunk a mainstream médiában. Folytatva egy olyan születésnappal, ahol az idegenben magára maradt hősünknek csak egy kólára maradt pénze, mégsem omlott össze. De, hogy a jó dolgok se maradjanak ki, Pistinek odakinn alkalma nyílt együtt dolgozni a nagyszerű Kathy September-rel is. Akiből bár sosem vált világsztár, itthon meg aztán végkép alig ismerik, de egy végtelenül tehetséges, ihletett előadóművész.

Szintén érdekfeszítő, tanulságos, egyben a hazai zenei élet egyik állatorvosi lova, az XL Sisters megalakulása, majd kisstílű szétverése. Abban a bizonyos sunyiban letudott rétsági hakniban minden benne van, ami kicsinyesség és rövidlátás, mint az önsorsrontásra való erős hajlam mindig is jellemezte a szakmát, legalábbis annak egy igen jelentős részét.

Ezzel merőben szemben áll, hogy néhány évvel később az Alapi Band által megtermelt kisebb-nagyobb gázsikat a főhős mindig szétosztotta a zenészei között. Mondván neki vannak egyéb, jövedelmezőbb munkái is. Hát legyenek megfizetve a társai a munkájukért.

Óriásiak a technikus és road-sztorik. Egy részük persze már régebb óta is ismert volt a szakmai körökben, de jó egy ilyen hiteles forrásból, első kézből, olyantól olvasni, aki jelen is volt a történéseknél. A személyes kedvencem Kraft Tomó esete a Zappa koncertfelvétellel. Aki még monitorkeverőként is mély átéléssel hallgatta Frank-éket egy fülessel a fején, mit sem sejtve arról, hogy az Edda aznapi közgázas bulija egy ideje már megszakadt egy apró technikai malőr miatt. Szintén mindig görnyedve nyerítős a sztori, mikor Cseresznyés Gyula, azaz Cserkó intézett az XL Sistersnek egy gyors haknit… Nagyon jó, hogy ezek írásban is rögzültek. Ráadásul olyan szerző tollából, aki nem hasból találja ki a könyvei sztorijait, hanem fül- és szemtanúként átélte, aki jelenleg is meg tudja erősíteni a történetei valóságtartalmát.

Nincs hiány Alapi Utópia Stúdiós sztorijaiból sem. Fontos téma, mert az ott dolgozó zenekarok története és ott készült felvételek egy jelentős része mára már szintén fontos részévé vált a hazai- és nemzetközi rock and roll kirakósnak. Kezdve az általam amúgy igen kedvelt Szürkeállomány együttes Rossz helyen születtem című albumának rettenetes hangzásával. Mellyel kapcsolatban Pisti meg is fogalmazta a hazai keverések átkával kapcsolatos általános igazságot. Arany szavak, melyeket tanítani kellene, melyeket érdemes alaposan átgondolni.

„Egy külsős embernek, akit felkérnek egy ilyen anyag összekeverésére, miért is lenne bármiféle emocionális kötődése az albumhoz? A baj általában az, hogy néha az adott zenei stílushoz sincs. Gyorsan túl akar lenni rajta, miközben ezer másik munkát is csinál párhuzamosan, nyilván nem várható el, hogy saját gyerekeként foglalkozzon a produkcióval.” – Alapi István

Igen, pontosan ezért szólnak úgy a napjainkban piacra dobott lemezek, ahogy. Főleg a szinte gyárként működtetett dömpingkiadóknál, ahol legtöbbször sem az idő, sem az eszközpark, sem a megfelelő szaktudás nem áll rendelkezésre, de sajnos még a minimális igény sem, hogy adjunk már valami igazán jót az embereknek a pénzükért.

Nem kevésbé tanulságos, vicces, egyben tragikomikus a sztori, hogy mikor Vörös Gábor szervezett egy országos sajtóturnét a Szürkeállománynak, mindenki ráért az érintettek közül, csak épp a frontember, Oláh „Szürke” Zoli nem. Hát oda is lettek a nagy álmok…

Mindezeken túl olvashatunk még érdekes történeteket egyebek közt a Jeff Porcaro Emlékzenekar, az Alapítvány projekt, a G-Pont, az Azok a fiúk, Holéczy Ákos, a Front, Török Ádám & Mini, a Muckshow és a Besenyő Blues Band működése, valamint a Gitárpárbaj, illetve a különböző művészek Pistivel való együttműködése kapcsán. Nem kevés tanulsággal szolgálva a hazai jazz-, blues-, prog- és rockélet különféle bugyrairól. Pedig a zenélésnek elvileg mindenki számára egy örömteli és gyümölcsöző dolognak kéne lennie. Csak épp az a fránya emberi gyarlóság ne volna. Mely nem csak az anyagi javak elosztásában képez anomáliákat, de nem ritkán még magának a foglalkozásnak a célját is messze eltéveszti.

„Mára a progresszív zene – itt nem annyira a progresszív rockra, mint inkább a progresszív metálra gondolok -, megváltozott, valahogyan kiveszett a dolog lényegéből a muzikalitás. A muzsikálás, technikailag és hangszerkezelés szempontjából elment egy minél inkább attraktívabb, cirkuszi akrobata show irányába, hogy hangszeresen minél nehezebben megvalósítható dolgok történjenek a zenében. Ez nagy mértékben háttérbe szorította zenének a valódi célját, ami, mégiscsak,bármennyire tetszik, vagy nem, egyfajta érzelemtolmácsolás.” – Alapi István

Ez az, amit a mi nyelvünkben olyan szépen kifejez a hang és a hangulat szavaink közti természetes összecsengés. De nem elég, hogy mára szinte már maradéktalanul üzlet lett a zenéből, még a maradék lelket is kiölnék belőle a janicsárok és a technokraták.

Apropó, Török Ádám és a Mini! Mikor Gyugyó 2021 őszén a Lemezleltár Török Ádámmal című utolsó könyvét diktálta a Pata Negrában, egyfajta zenei testamentumként összefoglalva az eltelt ötven év tanulságait, többek között a következőképpen emlékezett meg a maga sajátos, fésületlen galcsis stílusában az Alapi Pistivel közös munkáról:

„A felkérésem előzménye, hogy előtte körülbelül egy évvel játszottunk együtt valamilyen dzsemelés alkalmával. És elájultam, attól, hogy milyen jól gitározik. De elájultam attól is, hogy egy ilyen csodás rockzenész szereti azt, amit én csinálok. … Meg is lepődtem, hogy Steve mennyire képben van és mennyire szereti a zenénket. Alapi óriási gitáros. Az első ember volt, akivel elkezdtünk a jubileumi koncertre próbálni. Megérkezett és minden hang a helyén volt, a gitárszólók alaposan kidolgozva. Gitárosoktól nem szoktam ilyesmihez… A csávó egy zseni. Kurva jó muzsikus.” – Török Ádám

Az Alapi könyvben természetesen helyet kaptak az Alapi szólólemezek is. Számomra különösen a Belső világ és a niXfactor háttere és története bizonyult érdekesnek. Utóbbi kapcsán, mikor az 2012-ben elnyerte az év haza jazz albuma címet, fel is háborodtak a hazai ortodox jazzisták. Szentségtörést és hasonlókat emlegettek. Pedig Pisti lemeze semmivel sem volt kevésbé nívós, mint a többi jelölté. De mégis, azért csak ment a fikázás, hogy mit akar itt az Edda gitárosa, egy dzsunga rocker. Miközben a sznobságba merevedett fanyalgók talán végig sem hallgatták a CD-t…

A Jeff Porcaro Emlékzenekar és az Alapi Band idővel gyakorivá vált tagcseréi és a megszűnésük mögötti problémákról és indítékokról is megtudhatunk néhány igazán lényeges dolgot. Leginkább azt, hogy a legtöbb hazai virtuóz csak zsoldos, odamegy, lejátssza a bulit, majd a kasszához járul és sika, kasza, léc alapon már el is tűnik. Miközben lélekben soha nem is volt jelen. Ismét egy általános kórkép a hazai zenei világ egy igen jelentős és mérvadó részének a hozzáállásáról. Ismét katedrára kívánkozó mondatok következnek. Ha létezne hazánkban valódi rocktanítás, akkor a nagyüzemi janicsárképzés és a közpénzlenyúló alibizés helyett inkább az ilyesfajta mentalitás maximális mellőzésére nevelnék a zenélés iránt érdeklődő nebulókat.

„… az volt a tapasztalatom, hogy valahogy rajtam kívül senki sem vette igazából komolyan. Kellemetlen volt erre rájönni, de be kellett látnom, hogy amíg ezek a zseniális zenészek a saját produkciójukat vér komolyan csinálják, bárki más produkciójában csak sidemanként voltak képesek jelen lenni. Mit jelent ez? A „sideman” egy amerikai zenész kifejezés, ami azt jelenti, hogy egy produkcióban, amiben valaki, aki ott áll oldalt a színpadon, elvégzi a dolgát tisztességes bérmunkásként.” – Alapi István

Mindezeken túl olvashatunk még Alapi első Edda lemezfelvételéről, a Változó idők munkálatairól. Aztán John McLaughlin-ról, Szakcsiról, Babos Gyuláról és Katona Kláriról. Meg persze a mérhetetlen Toto rajongásról. Amit semmi sem tudott volna jobban megkoronázni, mint, hogy Steve Lukather az Inner Vortex CD-t készítő csapatot, köztük Alapi Pistit is a legjobb zenészeknek titulálta.

Továbbá olvashatunk különféle hangszerkiállításokról, például ahol a látványos gitárpörgetés következtében egyszer el is szállt a hangszer…, és persze Pisti gitár-endorseri tevékenységéről is, vagyis mikor egy neves zenész valamelyik márkának utazó nagykövetévé válik. Valamint az Edda Művek kanadai turnéjáról, mikor Alapi István részben ugyanazokra a helyekre is újra eljuthatott, ahol annakidején Pethő Gáborékkal szerencsét próbáltak. Valamennyit olvashatunk a Kun Péter halálát követő eseményekről, mely tragédia talán egyetlen pozitív hozadéka volt, hogy Alapi és az Edda útja újra keresztezték egymást. És így tovább és így tovább.

Felbecsülhetetlen értékű történetgyűjtemény ez a kötet, melyet tényleg nem könnyű letenni. Még úgy sem, ha az ember már olvasta párszor az adott fejezeteket. Egyébként a hatalmas terjedelem ellenére bőven maradt még ki ez-az Alapi életművéből és munkáiból. Amiről például szívesen olvastam volna még, Aczél Tamás Éjfél című CD-je, vagy a Defender Más című CD-jének készítése kapcsán felmerült történések. De ne legyünk telhetetlenek!

Mindent összevetve az Álmodtam egy világot magamnak…?! könyv egy életszagú írásmű, egyben egy rendkívül fontos dokumentum, mely a bőséges ismeretanyagot ráadásul őszintén, bevállalósan, kritikusan és önkritikusan tálalja. Amennyire csak lehet, precízen és pontosan.

Apróságok, apróbb hibák persze mindig vannak. Ebben a világban nem létezik tökéletesség. Így például, mikor Alapi arról mesél, hogy a Kun Petivel készült két lemezről négy nóta került a programba, csak hármat sorol fel. Miként legjobb tudomásom szerint Jimmy Page már 1973-ban is sárkánymintás ruhában lépett fel, így a Madison Square Garden legendás színpadára is. A Smoke On The Water-ből egy helyen kimaradt egy „n” betű. Nevada államban pedig hol lehet, hol pedig nem lehet füvezni – legalábbis a könyv szerint. Mindezeket csak azért hozom fel, hogy látszódjon, hogy nem kincstári optimizmus vagy szervilis s.ggnyalás, hogy agyondicsérem a kötetet, hanem tényleg elég alaposan átrágtam.

Mi több, máshol is maradt még benne hiba, de tényleg csak elhanyagolható mennyiségben. A rettenetes rocktörténeti katyvaszok és önfényező zenész életrajzok módszeres hazudozásától meg aztán végképp fényévnyi távolságra van ez a néhány elütés vagy pontatlan emlék. Pisti nem a bolsevik módszer szerint radírozza ki maga mellől az időközben feketes.ggűvé vált elvtársakat, akarom mondani européer úriembereket, hanem amennyire csak lehet, őszintén és egyenesen számol be a történésekről. Melybe még az is belefér, hogy a maga hibáiról, vétkeiről, mulasztásairól és tévedéseiről is beszámoljon. Ehhez kell a igazi bátorság, nem pedig a fotelből történő,következmények nélküli kommentelgetéshez.

Szintén kisebb apróság, inkább csak az olvasók kedvéért rögzítem, hogy a legjobb tudomásom szerint a G Pont album nem maradt dobozban, hanem megjelent a Premier Art gondozásában. Nekem legalábbis a polcon van a CD. Továbbá István gitárjátéka Gulli Briem Ocean című felvételén hallható, melyből Gulli tervei szerint 2025-ben lehet majd hivatalos hanghordozós kiadás. (Tőle tudom, csak mielőtt még megint beindulna a kommentszekcióban a bolondóra…)

A végére maradt a legkeményebb téma. Pánik és depresszió, depresszió és pánik. Kéz a kézben járó állapotok, melyek mindig a mentális egészségünk drasztikus leromlásáról árulkodnak. Nagyon kevesen merik ezt bevállalni, pedig kifejezetten sok zenészt és egyéb szakmabelit érintett a múltban és érint jelenleg is. Főleg, hogy Alapi Pisti idővel arra is rádöbbent, hogy az önsajnálat elengedése nélkül sosem fog kikecmeregni a pánikrohamokkal és hasonló jellegű tünetekkel együtt járó földi pokolból.

Félreértés ne essék, sokan és sokszor okkal és joggal vagyunk dühösek, szomorúak, gyászosak vagy elkeseredettek amiatt, ahogy embertársaink viselkednek. De ezt nem érdemes azzal tetézni, hogy még bele is betegszünk az elkeserítő helyzetbe. Elsőként tehát le kell tenni az önsajnálatot, ami egy tudatos döntés. A pánik és az önsajnálat kéz a kézben jár. Ezért aztán az ezzel járó érzelmi állapotokat is érdemes a lehető leggyorsabban rendezni. Megbocsátás, nagylelkűség, jóhiszeműség, elengedés, béketeremtés és béketűrés. Végül, de nem utolsósorban, az életünkben fennálló krónikus góchelyzeteket is meg kell szüntetni. Amit pedig csak lehet békében és békésen kell elrendezni, átalakítani vagy lezárni.

Mindez azért rendkívül fontos, mert kishazánkban rengetegen szenvednek még pánikbetegségtől. Csak épp szégyellik, és nem mernek még csak beszélni sem róla. Nagyjából olyanfajta ostoba tabu ez, minthogy a módszerváltás környékén a pesti művészvilág fiatal férfitagjai tömegesen Borderline Szindróma kórképpel kerülték el az akkor még kötelező sorkatonai szolgálatot. Ma meg már dugdossák a zárójelentéseket, orvosi szakvéleményeket, nehogy véletlen -vagy nagyon is tudatos rosszindulatból- valaki bolondnak tüntesse fel őket… Pedig csak f.szok voltak, hogy ilyen ergya módszereket választottak.

Szóval csak semmi para, csak semmi pánik! Mint mindenből, a pánikot kiváltó helyzetekből is van kiút. Alapi István az élő példa, hogy még ebből a pokoli állapotból is ki lehet jönni. Előbb tudatosan fel kell hagyni az önsajnálattal, majd ha már kevésbé szorítja be az életterünket a tünetegyüttes, mindenki rakjon csak szépen rendet abban a rumliban, amit privát életnek hívunk!

Végül, de messze nem utolsósorban egy banálisnak tűnő történet. Mely többet árul el az adott személyek emberségéről, mint ezer más példázat. Történt pedig, hogy abban a társasházban, melyben Alapi akkori lakása volt – melyet a szakma kedélyesen csak „lövészároknak” hívott-, Pisti segédkezett egy nőstény macskának felnevelni a kiscicáit. A foglalkozás elérte a célját, hát hamarosan mindenütt egészséges cicák rohangáltak. Vidám nyávogás és elégedett dorombolás töltötte be az épületet. De mivel mindig mindenhol vannak ünneprontók, akik inkább az állatok pusztulását, de legalábbis a tőlük való lehető legtávolabbi létezését gondolják üdvösnek, hát tettek róla, hogy macskálanítsák az ingatlant… Ebben a kis sztoriban pedig, mint cseppben a tenger, minden benne van, amit a mi kis posztkommunista, észak-balkáni közegünkről tudni érdemes. Arról, amiben magyarként, rockerként és emberként egyaránt küzdenünk és bízva bíznunk kell…

„Az igaz az ő barmának érzését is ismeri, az istentelenek szíve pedig kegyetlen.” – Bölcs Salamon, Példabeszédek 12. fejezet, részlet