szerzői kiadás, 2021

A Rudán Joe könyvet ajánló cikkünk folytatásában konkrét példákkal szolgálunk, hogyan is lehet a dicső és kevésbé dicső múltbéli eseményekről korrekt és mértéktartó módon beszámolni. Elsősorban a P. Mobil családfa előadóira és azok tevékenységére koncentrálva. Egyrészt, mert talán azok a történések verték a legnagyobb hullámokat a maguk idejében. Másrészt, mert bizonyos kapcsolódó eseményeknek máig is tart az erősen megkérdőjelezhető előjelű hatása. Illetve részint azért is, mert nem egy kapcsolódó történésnek konkrétan munkatársunk, Jozé is szem- illetve fültanúja volt. Melyek ráadásul bizonyos akkori Rockinform kiadványokat is érintettek. Hát sokak számára igencsak érdekfeszítő lehet, hogy mindezekből mit és hogyan tapasztalt meg Joki.

Akkor is ilyen leszek

A Kondor Coda klubja és a Pokolgép leállása után bő tíz évvel kezdtem gyakrabban dumálgatni Schuster Lórival. Eleinte csak a zenéről diskuráltunk, majd miután leesett neki, hogy valójában mekkora az archívum, benne egy rakat régi anyaggal az ő életművűkből is, egyre többször kérte a segítségem. Előbb apróságokban, aztán egyre komolyabb dolgokban is. Akkorra már leálltam a piálással, ismét csak teáztam, üdítőztem. Joe viszont, aki időközben a P. Mobil frontembere is lett, még nem, és hát meg kell vallani, hogy akkortájt nem ritkán ment az előadások kárára a túlzott szeszfogyasztás. Finoman szólva is elég sárkányos koncerteket adtak.

Minden akkori felvétel mellé fontos tudnivaló, hogy akkoriban már ismét szétesőfélben volt a Póka Mobil. A tagok egy része megvadult, emberileg és zeneileg is egyre csak távolodtak egymástól. De messze nem csak Rudán piált, hanem bizony másokkal is voltak ilyenfajta gondok. A koncertfelvételeket visszahallgatva pedig nem csak ő tévesztett szöveget, hanem a többiek is rendszeresen be-betévedtek az erdőbe. Ha nem épp szándékosan trollkodták szét a dalokat, hülyeségek bejátszásával. Mindenfajta előadóművészethez szükségeltetik némi alázat. Így, ha egy agyonképzett hangszeres unatkozik egy rock and roll koncerten, a hiba nem a szerzők és nem is a közönség készülékében keresendő…

De nem csak ezek miatt nem tartozik a Mobil legdicsőségesebb korszakai közé a kétezres évek eleje-közepe. Hanem sokkal inkább azért, ami az akkori bulik után történt. A magam részéről meglehetősen lojális és hűséges típus vagyok. A rosszabbul sikeredett előadások ellenére is el-eljártam P. Mobil koncertekre, ha úgy adódott, akár tőlünk messze, vidékre is. De bizonyos tagok minősíthetetlen viselkedése folytán pár évig messze elkerültem az öltözőket vagy zenekari sátrakat. Eleve nem szeretek a backstageben lófrálni, ha nincs ott dolgom. Nagyon fárasztanak az ott lebzselő dologtalan talpnyalók és szerencsevadászok. De végképp nem voltam kíváncsi a bulikat követő részeg kötekedésre, hőbörgésre, hogy mást ne is említsek, melyekről viszont már gyermekkorom bálványozott hősei gondoskodtak rendszeresen. Persze minden rosszban van valami jó, legalább az egykori bálványaim leszoktattak a bálványimádásról…

Mikor Lóránt egyre többször kért fel, hogy adjak ezt-azt, vagy segítsek előkészíteni egy-egy kiadványt, rendezvényt, sajtóanyagot; illetve, hogy segítsek be „a Gyémánt gyereknek” azaz Gyémánt Ervinnek a hivatalos honlap és a többi akkori online felület frissítésébe, bővítésébe, aktualizálásába, elvben akár kifejezetten gyakran is találkozhattam volna Joe-val. De mobilos színekben szinte sosem került rá sor. A koncerteken visszavonultam a hátsóbb sorokba, majd a végén simán hazaindultam. Mikor viszont Lórival dumáltunk telefonon vagy nagy ritkán beültünk valahová „terveket szőni”, Joe sosem volt jelen. Mondjuk a többiek sem igazán.

Lóránt előszeretettel igyekezett úgy intézni a dolgokat, hogy kettesben bandázott az adott delikvenssel, míg meg nem kapta, amit akart. Felvételt, fényképet, videót, szakvéleményt, szaktudást. Majd mindezt a banda és a roadok felé már nagyon is szerette úgy kommunikálni, mint a saját mindentudásának újabb ékes bizonyítékát. Sokan figyelmeztettek, hogy vigyázzak, mert korábban velük is így játszotta el a nagy barátkozást, majd miután kicsavarta belőlük, amit lehetett, ugyanúgy dobta őket, mint egy megunt ribit. De nem hallgattam a józan tanácsra. Annyira elvakított, hogy végre valami kevéskét törleszthetek az egyik kedvenc együttesemnek, azért, amit a dalaikkal adtak nekem.

Mindenesetre akkoriban a Főnök már egyáltalán nem tartott igényt Joe véleményére. Gyakorlatilag már csak a szervezés miatt tartották a csapatban, amit ő szintén önállóan végzett. Nyugodtan kijelenthető, hogy bár csak 2007-ben küldték el, de Damoklész kardja már jóval korábban ott lógott a feje felett…

Mindezt annak ellenére, hogy egyes P. Mobil zenészek és stábtagok, akiknek nem volt az együttes mellett más jövedelmük, éhen is haltak volna, ha Joe nem veszi át a szervezést az ezredforduló környéki nagy átjáróház idején. Személyesen tőlük tudom, de természetesen a Rudán könyv is megerősíti, hogy így volt. Ugyanis részben Lóránt politikai szerepvállalása miatt kerültek indexre, részint pedig a váltakozó tagság folytán váltak bizonytalanná a szervezők, hogy vajon eljön-e egy ilyen „szedett-vedett Mobilra” a közönség. Ehhez jött még a TRB konkurencia, ismert arcokkal, hasonló műsorral. Valamint az önjelölt legenda általi egymásra szervezések miatti lefelezett közönségek, bukták és balhék híre is. Szóval, húzták, amíg lehetett. De mikor végül eldöntetett, hogy új énekes kell, meg kell vallani, hogy elég alávaló módon jártak el.

Szegény Joe jogosan rója fel a könyvében az egykori társainak, hogy bár mindenki tudta, hogy ki van rúgva, senki sem mondta meg neki. Hagyták, hogy leszervezze, menedzselje, leénekelje, utógondozza a 2007-es koncerteket. Nyilván abban a félelemben, hogyha esetleg berágna, akkor bukik az éves turné, hiszen a bulik oroszlánrészét még a legutolsó évében is ő hozta. Bár Lóri hajlamos mások ötleteit a sajátjaként előadni, míg a saját döntéseit zenekari döntésként interpretálni, de ez esetben valóban nem egyedül döntött. Sőt, egyfajta bénakacsaként funkcionált a saját bandájában, mert igen erős nyomás alá volt helyezve.

Mindenesetre a döntés megszületett, amit mindenki tudott, csak Joe nem. A „mindenki” alatt pedig ez esetben tényleg mindenki értendő. Azon zenésztársai is, akikkel a Mobil mellett másik bandában is együtt játszott. Azon technikusok, roadok, segéderők is, akiket ő vitt a Mobilba, illetve hozott helyzetbe, hogy dolgozhassanak az együttesnek. Hát nagyon is jogos a könyvben leírt csalódottsága. Bár az akkori helyzet komolyságához képest Joki még mindig elég visszafogottan, úriemberként fogalmazott, mikor számot vetett a mobilos esztendőkkel.

Amit viszont talán még ő sem tudott, hogy anno Lóri bevont a kételyeibe még egy rakat háttérembert is. Olyanokat, akiknek azt kommunikálta, hogy ők a „gépház”, míg kifelé a gépház már őt magát jelentette… Ügyes! Mindenesetre archivátorok, bootlegerek, a honlap és ez egyéb felületek kezelői is tudtak a dologról. Volt, aki jóval azelőtt értesült az ilyen irányú gondolatokról, hogy a zenekari döntés megszületett volna. Akik közül aztán valakinek minden tiltás ellenére is gyorsan eljárt a szája. Persze a pletykafészek nem a hamarosan lapátra kerülő énekesnek, hanem a közönség kemény magjának adta elő a maga jólértesültségét. Ezért egy idő után már az első sorok is úgy nézték a koncerteket, hogy bár ők sem szóltak neki, de magukban már nagyon is gyászolták Joe-t.

A legbelső kört figyelembe véve, már a 2007-es RockArénán is volt olyan vidéki ős-mobilos, aki úgy nézte végig február 3-án(!) a nagy bulit, hogy akkor és ott hangosan kijelentette, hogy talán most látja utoljára nagyszínpadon, a Mobilhoz méltó környezetben Rudánt, és szegény Tunyót is. A saját fülemmel hallottam, miközben az első sorban lobogtattam az őszödi beszéd miatti tüntetéseket is megjárt ’56-os lyukas zászlót a Honfoglalás alatt. Bő három hónappal a szemkilövetések után. Jól meg is kaptam, hogy miféle szélsőséges akármicsoda vagyok… Miközben pedig már ezerrel nyomultak a Mobil stábba azok a százarcú sz@rkavarók, idegenszívű szerencselovagok, akik akkoriban éppen Gyurcsányéknak szurkoltak. Persze ki másnak szurkoltak volna? Épp csak az ürgebőr maradt el.

Feketén fehéren

Miután Rudán Joe egy valóban őszinte ember, Szentesi Zöldi Laci pedig se nem tagja, se nem kedvezményezettje egyik gitt-egyletnek sem, mely a magyar rock vámszedőiként működve az aktuális érdekeinek megfelelően hajlítgatja a rocktörténelmet, egy rakat sztorival kapcsolatban végre papírra kerülhetett az igazság. Olyanokról, amiket a folyosói hírmondókban már rég letisztázott magában és egyben jól be is árazott a szakma. Olyanokról, ahol a jelenlévő stábtagok, roadok, technikusok és egyéb megbízható rajongók már eddig is el-elmesélték az emlékeiket, élményeiket, tapasztalataikat, de a hivatalos zenei sajtó vagy rocktörténeti könyv eleddig nem merte bevállalni a leközlésüket. Vagy pedig a különféle mutyikban érintettek kifejezetten el akarták tusolni az eseményeket. Mondván, semmi sem veszélyeztetheti az aranytojást tojó tyúkocskájuk pozitív megítélését.

A teljesség igénye nélkül, néhány tény, amivel kapcsolatban Rudán Joe végre tiszta vizet öntött a pohárba. Az események egy részének magam is szemtanúja voltam, így duplán értékelem Joki egyenességét, őszinteségét. Kapásból egy nagyon erős önkritika a hírhedt erdélyi botránnyal kapcsolatos visszaemlékezés. Ahol Rudánban van annyi gerinc, hogy bevállalja, hogy aznap ismét annyit ivott, hogy összekeveredtek benne az erdélyi székelyek és a szekusok, ezért tévedésből rossz emberekbe kötött bele. Más is csinált már sok hülyeséget részegen, engem is beleértve, annyi a különbség, hogy utólag megy-e a mismásolás vagy sem. Rudán Joe egy valódi rocker, aki abba is beleáll, ha hibázott, tévedett, vétkezett.

Szintén sok érdeklődő mobilos rajongó számára lehet izgalmas a Mega Pub előtti balhéról az igazság. A P. Mobil jelenlévő roadjai és egyes akkori zenekari tagok is száz százalékban úgy mesélték, amint az a Rudán kötetben leírva vagyon. De jól ismerve a szereplőket, maga a sztori is erősen életszagú és teljesen karakterhű. Nem is történhetett volna nagyon másként egy ilyesfajta szervezésből adódó konfliktus kimenetele, ilyen emberanyaggal…

Nem kevésbé bátor állítás, hogy Joe-nak elege lett a Mobilmániánál előre felvett alapokból. Miként sok minden másból is. A pénzekkel kapcsolatos kreatív megfejtésekről évek óta legendás történetek keringenek az öltözőkben. Sírva röhögnek a pályatársak, miközben mindennek elmondják az önjelölt Legendát, a „Legendusz manuszt”. Viszont érdekes módon szemtől-szembe már nem igazán vállalják fel a lesújtó véleményüket. Mi több, van az a pénz, hogy időről-időre részt vegyenek valamelyik legendás projektben és még kedélyesen promózzák is azt… Ilyenkor azért mindig felmerül az emberben, hogy akkor vajon ki a nagyobb szélhámos? Aki a gátlástalanul bevállalja a legmeredekebb dolgokat, a két lábon járó moral insanity, vagy inkább az, aki fintorogva, orrbefogva, félrenézve, de azért csak társul hozzá? Esetleg már bátorítja is, hogy jó teszi, jól van az úgy…

Mindenesetre Joe ezúttal is tiszta vizet önt a pohárba. Őszintén elmondja, mik voltak a tapasztalatai. De ezt egyrészt nem viszi túlzásba. Török Ádám utolsó könyvéhez hasonlóan típusonként csak egy-egy sztorit mesél el, nem a még felhozható további tizenöt hasonló másikkal bombázza szét a vétkesnek gondolt felet vagy az olvasót. Másrészt Joe visszafogottan és tényszerűen fogalmaz. Bár bőven vannak sérelmei, sebei, fájdalmai, de senkit sem akar megalázni, megszégyeníteni. Harmadrészt, mert a Rudán Joe könyv részben újraközli Vámos Zsolt nyílt levelét, ami önmagában is rocktörténeti jelentőségű írás. Főleg úgy, hogy egyesek mindenhonét megpróbálták azt leszedetni és buzgón eltűntetni az online térből. Nem ritkán sikerült is. A Rudán-Szentesi páros ezzel szemben a nyomtatásba küldött idézettel nagy-nagy szolgálatot tett a magyar rockzenének és egyben a magyar sajtószabadságnak is.

Joe könyve szintén rendet vág abban a kérdésben is, hogy ha ilyen negatív élményei voltak, akkor miért vállalta el később mégis a Mobilmánia Bajnok & Zefi – 40 év című lemezén a közreműködést. A közös kiadójuk közbenjárására. Másoktól is hallottunk ilyesmit. Például egy nagynevű művésztől, aki elsőre szintén kategorikus nemmel felelt a közvetítőn keresztüli felkérésre. Majd, mikor már a saját stábtagjai is felkérdezték az ügyben, azt felelte, hogy csak és kizárólag azért gondolta meg magát, mert nem akarta megbántani a szövegírót, akihez több, mint negyven éves barátság fűzi. Ilyen is van. És az ilyenfajta érvelés, értékrend ugyanúgy tiszteletreméltó, mint mikor valaki csakazértis kitart az elvi szintű távolmaradás mellett. Olyan is volt.

Rudán Joe írásának hála, a Dinamitba kerülés, illetve a két énekessel felálló 2014-es Dinamit formáció igaz története is nyomtatásba került végre. Bár néhányan már elmondták, valójában mi is történt azon a pár napon, mikor előbb énekescsere, majd felerészt visszarendeződés zajlott, de most végre az összes érdeklődő rocker polcára is felkerülhetett a történetsor. Arccal, névvel, szemtanúként és az események egyik főszereplőjeként, első kézből, tényszerűen, visszafogottan, hitelesen. Rudán módra, tisztán és egyenesen.

(Vonatkozó sztori, hogy éppen Balázs Fecóval utaztunk egy turné kapcsán, mikor csörgött a telefon, hogy nem fogjátok elhinni mi történt. Egy közös barátunk, egy valódi roadlegenda volt a vonal másik végén, aki azokban a napokban épp a Dinamittal tartott, nem pedig velünk. Aznap szállító nélkül dolgoztunk, Fecó vezetett, ezért kihangosította a telefont, majd gyakorlatilag élőben hallgatva a fejlemények közvetítését – egy pár percig komolyan nem tudtuk, hogy sírjunk vagy nevessünk. A Merci anyósülésén hallgattam az egyre szürreálisabbá váló fejleményeket, illetve az arra adott friss reakciók közvetítését, majd kipukkadt belőlünk az addig visszafogott röhögés, mint anno Karinthy osztályából.

Persze nem fért el bennem a dolog. Éjjel, mikor már túl voltunk minden aznapi tennivalón, szépen bepötyögtem az akkori Facebook profilom idővonalára, hogy íme, egy újabb szürreális fejezet a magyarock történetéből. Egy szinte értelmezhetetlen, számomra legalábbis a Brian életét idéző történetet. Persze szinte azonnal jött is a kekeckedés a bennfenteskedő s.ggnyalóktól, hogy nem is igaz, biztos csak kitaláltam. Majd másnap összetűz alá vették az addigi bejegyzéseimet is. Találtak is egy recenziót a Kutyából szalonna lemez elemzésével, amit jó gyorsan jelentettek is páran, kétszínű és kétszívű barátaim, hogy „homofób” tartalom. A leleményes kis buzgómócsingok a Ne állj mögém refrénjére hivatkoztak, amit részben idézett is az írás. Így alakult, hogy idővel egy Rudán Joe által énekelt dalra hivatkozva törölték a profilom, benne a Kálmán Gyuriról és Rudán Joe-ról szóló legendás Dinamit háttérsztorival. Valamint az általam is újraközölt Vámos levéllel egyetemben. Hát, „így élünk mink”…)

Az arcom az enyém

Tegyük hozzá, azért akad egy-két olyan, a zenészek körül sündörgő, élősködő, fontoskodó, keverő-kavaró gáz alak, akik sokkal jobb arcoknak tűnnek a Rudán könyv alapján, mint amilyenek valójában. Máig nem tudtam eldönteni, hogy ez vajon ilyen esetekben is a felfelé nyal, lefelé tapos módszer hatása, hatásossága, vagy valami más? Tehát tényleg bejöhet, hogy a kétszínű sz@rkavarók másfajta arcukat mutatják az országosan ismert művész uraknak, mint az általuk lenézett, lekezelt többségnek? Vagy ez esetben is csak annyi a megfejtés, hogy Joe nagylelkű elnézése, békeszerető alaptermészete érvényesült? Esetleg mindkettő együtt…

Szintén érdekes a függelékként szereplő anyag azon része, mikor ismert és kevésbé ismert barátok, kollégák, szakmabeliek és zenésztársak méltatják a könyv főhősét. Nem tisztem ezeket az írásokat minősíteni, de az azért a recenzió hosszabb érlelése után is kikívánkozik, hogy egyik-másik megszólaló esetében igencsak feltódult bennem az epe, alig bírtam ki okádás nélkül…

Ez esetben viszont pont, hogy Schuster Lóri volt a legegyenesebb. Aki legalább nem írt fals méltatást, miután úton-útfélen mindenkinek azt mesélte, hogy Joe „kiitta magát a zenekarból”, hogy Rudán miatt nem készült új lemez, hogy a csalogányuk minősíthetetlenül viselkedett Erdélyben. (Utóbbiról a Főnök kissé más szavakkal fejezte ki magát, de azt már nem bírná el a sajtónyilvánosság…) Mindezen kijelentésekkel persze lehet vitatkozni, Joe meg is teszi a könyvében, de legalább egyvalaki volt, aki következetesen kitartott az álláspontja mellett, mikor felkérést kapott, hogy írjon pár sort az énekesről.

Mert bizony mások, akik a kötet végén álságosan nyáladdzanak, jópofiznak, bizony-bizony, bizonyos rendezvényes vagy zenekari környezetben mindennek elmondták Jokit. Magam is többször fültanúja voltam, de azért is merek erről a megszokottnál egy kicsit nyíltabban fogalmazni, mert több fültanú is van, társaságban hangzottak el az ócsárló mondatok. Sokan tudják még azt, hogy nem minden arany, ami fénylik. Nem mindenki barát, aki ez esetben gyorsan színt váltott és elkezdett dörgölőzni, meg jóemberkedni… Mindenesetre érthetetlen számomra, hogy miért nem okádja ki magából a föld az ilyen alávaló fehérjetócsákat. Avagy másként fogalmazva, mérhetetlenül nagy az Isten türelme.

Rudán-évek

A könyv függelékeként szereplő Rudán-diszkográfia végét természetesen a kézirat lezártának dátumáig bővíttették, miközben egészében viszont egy igen alapos szűkítésen esett át. Biztosan tudom, mert az eredetijét én csináltam. Történt pedig, hogy mikor egy rövid ideig a Hammer Recordsnak is dolgoztam az egyéb kötelezettségeim mellett, gyakorlatilag hobbiként, akkor felkértek, hogy találjak ki valamint a Rudán 50/30 Jubileumi koncert kiadványok promóciójához. Aludtam rá párat, aztán arra jutottam, hogy minden szónál többet mondana egy lista, mely Joe munkásságát a felvételei által tömörítve foglalja össze.

Ezért, ezzel a céllal szerepelt benne eredetileg minden szinten, szinte minden. A kiadatlan anyagok egy jó részét már helyben, kapásból a kiadónál törölni kellett. A P. Mobil ilyen olyan letölthető anyagait, limitált kiadású, rajongói klubos és egyéb gyanús jogi hátterű CD-it, DVD-it pedig maga az énekes húzatta ki. Mondván, hogy a tudta és akarata nélkül vették fel a koncerteket, majd terjesztették azokat. Ráadásul oly annyira kutyába se vették, hogy még egy-egy tiszteletpéldányt sem kapott. Mindezt a közlést Joe a könyvében is megismételte.

Szintén fájlalta, de ezt már csak kicsit később, négyszemközt, egy koncert előtt mondta el, hogy annakidején a P. Mobil jogdíjak esetében nem tisztázták le rendesen az alkotókat. Magyarán az énekes azt is nehezményezi, hogy nem került a szerzők közé. Pedig, ha mást nem, az énekdallamokat feltétlen ő hozta a Kutyából szalonna album dalaihoz. Ezzel kapcsolatban is találkozhatunk a Rudán könyvben az énekes igencsak tanulságos gondolataival. De az ő visszafogott, nagylelkű, megengedő stílusában.

Szintén kikerült a listából a P. Mobil 1997-2007 című förmedvény, ami miatt a máig szekunder szégyen gyötör, pedig a legkevésbé sem tehetek arról, hogy valakik ennyire szétbarmolták az alapos és lelkiismeretes munkánkat.

Kezdve azzal, hogy bárhol bármit is kamuzzanak az érintettek, a P. Mobil Nagy P. című archív CD sorozatát javarészt én találtam ki és az első tervvázlatokat magam is állítottam össze. Majd mindebbe természetesen bevontam Lórit, Andrássy „Bogyó” Bálintot és Monostori „Munyó” Pétert is. Utóbbi kettőt szakértőként, illetve mint a P. Mobil Archívum kezelőiként és részben összeállítóiként funkcionáló „gépház” tagokat. Majd a saját felvételeimet is a közösbe dobva kezdtük együtt kialakítani a végleges tracklistákat. Erről ezres nagyságrendű email, SMS és munkadokumentum árulkodik mindannyiunknál. De, ha esetleg majd egyszer a szolgálatoktól ki lehetne kérni a telefonbeszélgetéseinket, akkor Lóri bácsival is lenne néhányszáz órányi, csak e témában érintett anyag az akkori telefonos kommunikációnkban. Napi egy-két órányi átlag dumával számolva valószínűleg még erősen alul is saccoltam a dolgot. A feleségem türelme mindenesetre alaposan próbára lett téve. Amiért sosem kapott érdemi kárpótlást, de még csak egy tisztességes, őszinte köszönömöt sem a Főnitől és a Mobil aktuális kiadóitól…

A Rudán-évek és a többi hasonló tervezett tematikus gyűjtemény ötlete pedig úgy született, miután 2009. október 24-én vagy 25-én felhívott Lóri, hamar elkezdett az agyam vadul zakatolni. Arról volt szó, hogy a P. Mobil akkori kiadójánál, mely a Rockinform lemezmellékleteit is gondozta, lehetőség lett volna három CD-kből álló, úgynevezett „gyűjteményes válogatások” kiadására. Miután pedig addigra már eleve vagy húszféle archív koncert- és demóanyag kiadásának előkészítésén dolgoztunk paralel, a Főnök ismét a tanácsom kérte. Előbb egy Honfoglalás gyűjtemény ötlött fel, ’94 Fradi-pálya, ’95 szimfonikus, ’96 remake rockverzió, plusz a kapcsolódó bónuszok.

Majd miután kiterítettem magam elé a készülő CD sorozat általam nyomtatott borítós munkakópiáit, hirtelen beötlött, hogy az egészet úgy lehetne jól a közönség elé tárni, hogy ami csak lehetséges, az az énekesek szerint legyen csoportosítva. Mert az egy dolog, hogy nekünk egyértelmű, miért és miben más a zenéje, szövege vagy hangszerelése egyik vagy másik Örökmozgó lettem felvételnek, de a rajongók többségét csak össze fogja zavarni a bőség zavara. Így azt találtam, ki hogy a Honfoglalás gyűjtemény mellé legyen még egy Mobileum box Lacikával, egy Rudán-évek, egy Tunyogi-évek, egy Vikidál-évek, valamint egy extra, korai gyűjtemény a Szegváry- és Losó-érák fennmaradt anyagaival és egyéb ritkaságokkal.

Lacikával és Tunyóval nem is volt különösebb gond. Esetükben a nyers bootlegek 90%-a egy az egyben kiadható volna, hát még némi utómunkával, szerkesztéssel. A Vikidál- és Rudán-érák bootlegjei azonban már erős szerkesztést igényelnek. Mint már említettem, nemcsak Joki miatt. Sokszor a zenészek is összevissza játszottak. Ráadásul nem csak tévedésből, hanem szándékosan, brahiból fűztek a dalok eredeti dallamába hülyeségeket. A virtuózok unták a Mobil egyszerűségét. Ideológiailag meg vagy rá tudtak csatlakozni Lóri vonatára, vagy nem… Nem minden arany, ami annak látszik.

Tehát a három Rudán évek CD-t eleve úgy állítottuk össze, hogy mondjuk a 2002-es Vesszen a világ koncertből csak a legjobb pillanatokat, konkrétan négy számot válogattunk be. Egyfajta highlights demó- és koncert-antológiában gondolkodva, mely lefedi az 1997 és 2007 közötti teljes időszakot. Majd egyesek addig-addig szerkesztették kéretlenül túl a már teljesen elkészült és lezárt gyűjtemény anyagát, míg jelentősen leszűkült az időszak, 1997 és 2002 közé. De még mindig csak a vállalható, kiadható, a korszakról jó lenyomatot adó felvételekből. Aztán jött, ami jött, az ex-tagok megfúrták a sorozatot. Ami egyik dominóként a sok közül a Rockinform akkori megszűnéséhez vezető folyamatot is felgyorsította.

Hát, hosszasan házaltam a kiadóknál a P. Mobil életművel, míg végül valaki elvállalta. Hálából kidobtak a saját projektemből, majd mindenhonét lehagyták a nevem. De ami a legrosszabb és messze a legjobban fájt, hogy szanaszét barmolták a sokhavi megfeszített, komoly és átgondolt munkánk által kikristályosodott Nagy P. sorozatot. Minderről bővebben is megemlékeztem a Fény nélkül című online sorozat második kötetében, talán nem véletlen lőtték le a régi profilommal együtt azt is, pont egy P. Mobil tartalomra hivatkozva. Négy legyet egy csapásra. Ha azt akarod, hogy finom legyek…

A lényeg a lényeg, hogy a hátam mögött alakult át valami borzadállyá a Rudán-évek. Úgy, hogy csak az 1999-es Népstadion és a 2002-es Petőfi Csarnok szerepel a három korongon, viszont válogatás nélkül, minden hibával együtt. Amúgy fontos leszögezni, hogy ezzel kapcsolatban messze nem csak Joe nehezményezte a dolgot, hanem mások is.

Egon egyenesen őrjöngött. Szinte üvöltött, miután valakinél meghallgatta, mi került kiadásra. De később sem csitult benne az indulat, annyira dühítette a rudános gyűjtemény ilyen fokú igénytelensége. Mikor valamelyik koncert előtt kimentünk hozzá az iskolába egy adag Hobo CD-ért, szó szerint úgy fogalmazott, hogy „csak azért nem csap szét köztük”, illetve perlik be az akkori tagokkal az egész társaságot, mert tekintettel van Lóránt betegségére. Mert nem akar neki plusz feszültséget okozni. Utóbbiakat kissé már ízesebb formában fejtette ki. Meg hozzátett még néhány egyéb mondatot is, amik szintúgy nem tűrnek nyomdafestéket. Azért, aki ismerte Bendzsit, könnyen el tudja képzelni. Aztán milyen az élet, mégis ő ment el előbb…

Minderről a Rudán könyv is megemlékezik, de csak nagyon finoman, szőrmentén. Azért gondoltam a recenzióban ezt a témát egy picit bővebben is kifejteni, persze messze nem a teljesség igényével, hogy azért kapjanak a kötethez némi támpontot azok a rajongók is, akik szeretnek és tudnak is a sorok közt olvasni.

Ráadásként még egy kis adalék, hogy miféle dilettáns kezekbe is került a munkánk. Miután az első verziót megfúrták az érintettek, a másodiknak már úgy fogtak neki az új kiadóval, hogy lehagyták az énekesek nevét. Így lett a Rudán-évek boxból egy 1996-2006 című digipak. Így, hibás dátumokkal. Amit, ha nem veszek észre, mikor az előrendelésekhez használandó előzetes fényképet tartalmazó email bepittyent, akkor képesek lettek volna úgy legyártani.

Történt pedig, hogy valamilyen előadásra készültünk, mikor beérkezett a levél, amit a levelező annak rendje és módja szerint egyből meg is nyitott. A hangot hallva ösztönösen felnéztem a Diszkont egyik monitorjára, és ott éktelenkedett a képmellékleten, hogy „P. Mobil 1996-2006”. WTF? Ezt vajon melyik jóképességű követhette el és vajon melyik észkombájn hagyta jóvá?! Nem fér el bennem, hát írtam egy emailt a Főninek. Bár, lehet, hagyni kellett volna. Jobban illeszkedett volna az elbarmolt tartalomhoz az elbarmolt forma…

Már csak azért is, mert amit viszont nem láttam meg, nem láthattam, hogy a booklet 10. és 11. oldalán szereplő fotók már nem a Rudán korszakban készültek. Ezt a minősíthetetlen kiadványt joggal hagyta le az énekes az életművéből. Ez esetben magam sem bánom, hanem kifejezetten örülök annak, hogy a hálátlan illetékesek ezúttal is lehagyták a nevem a borítóról és a bookletből.

Érdekes egybeesés, hogy ezen kívül csak egyszer fordult még elő, hogy meghúzták az általam készített diszkográfiát. Méghozzá, bár egészen más indokból, de a Hegedűs Pistivel és Bogyóval közösen készített P. Mobil könyvünkben. Ha harmadjára is ez történik, talán már érdemes lesz komolyan veendő jelnek tekinteni…

Folytatjuk!