LP / CD / Blu-spec CD2 / Blu-ray audio / 2LP+BD box / 2CD+BD box – Sony 2024
2024. szeptember 6-án, Roger Waters születésnapján, új szólóalbummal jelentkezett David Gilmour, a Pink Floyd énekes gitárosa. Miután a Luck and Strange már a megjelenése napján tucatnyi változatban látott napvilágot, igyekszünk némi kis segédletet nyújtani a választáshoz.
Az új album bő 43 percnyi törzsanyaga kilenc trackből áll. Melyből négy kiemelt, a The Piper’s Call, a Between Two Points, a Dark and Velvet Nights és a címadó, úgynevezett digitális single formában önállóan is felkerült a digitális mocsárba, öt pedig csak a többivel együtt érhető el.
Az új felvételek úgy is csoportosíthatók, hogy nyolc saját szerzemény és egy Montgolfier Brothers feldolgozás, a Between Two Points, melyben David lánya, Romany Gilmour énekel, illetve hárfázik. Miként az album tartalma úgy is felosztható, hogy hét énekes dal, plusz a Black Cat és a Vita Brevis, a két rövid instrumentális szösszenet.
Itt a bónusz, hol a bónusz?
Mindezt a különféle kiadások kettőtől ötig terjedő bónusz felvételekkel egészítik ki. Elsőként mindenhol a 2020-as kislemez, illetve 2021-es EP CD címadó felvétele, a Yes, I Have Ghosts. Ez az, ami a leginkább kilóg az anyagból. Hangzásában és hangszerelésében mindenképpen idegen a Luck and Strange eléggé egységesre gyúrt világától. Ami, ha művészileg nehezen is indokolható, apaként viszont abszolút érthető döntés. Hiszen ebben a dalban is Romany a kiemelt közreműködő.
A második extra viszont mindközül a legizgalmasabb, a címadó tétel eredeti Barn Jam felvétele, 2007-ből. Még csak és kizárólag az előző turnécsapat magjával, Guy Pratt basszusgitár virtuózzal, a nagyszerű Steve DiStanislao dobossal és a zseniális Richard Wright billentyűssel. Ha semmi más nem jelent volna meg, már csak ezért a 14 percért is érdemes volna a vonatkozó korongot a lejátszóba helyezni.
Ezek után a dupla CD-n és a dupla LP-n A Single Spark demója hallható, ami viszont a Blu-ray Audio és Blu-spec CD2 kiadásokról lemaradt. Végezetül pedig A Single Spark és a Scattered orchestral verziói hallhatók a duplákon, illetve utóbbi még a Blu-spec korongon is, harmadikként. E két klasszikus hangszerelésű felvétel annyira zseniális, hogy talán még jobbak is, mint az albumverziók. Mindenesetre nagyon jó, hogy kiadásra kerültek. Mindezzel az öt extrával a második CD, illetve LP egy 37 perces, ötdalos bónusz albummá egészül ki. Míg a Blu-ray Disc egy négydalos bónusz blokkal bővült, mely viszont külön menüpontból érhető el, mint a törzsanyag.
A CD verziók
E sorok írásakor, vagyis 2024 szeptemberének elején a következő változatok léteznek, illetve rendelhetők. Szimpla CD, 2 bónusszal. Kétféle, normál és inverz borítóval. Utóbbit csak bizonyos helyekről lehet rendelni, magyar nagyker eddig például nem kaphatott belőle.
Szimpla Blu-spec CD2, 3 bónusszal. Kizárólag csak Japánban, illetve Japánból. Ennek minőségét nagyjából teljesen felesleges külön ecsetelni, mert aki tudja, miről van szó és rendelkezik is az audiofil megszólaltatásához szükséges eszközparkkal, az nyilván nem fogja kevesebbel beérni. Az alap cuccokkal rendelkezők meg sosem fognak ilyen összegért hanghordozót rendelni, főleg nem messzi külföldről.
Dupla CD, 5 bónusszal. Jelen pillanatban csak a kétféle cédés deluxe box részeként. Bár állítólag az Anton Corbijn fotójának úgynevezett art printjével bővített 1000 példányban limitált változat már elővételben elfogyott, élek a gyanúperrel, hogy több is készülhetett. Révén, hogy semmiféle sorszámozás vagy más azonosító nem segíti a gyűjtőket, hogy tényszerű adatokhoz jussanak.
A Blu-ray audio
Blu-ray kiadás, 4 bónusszal. Ez az egyetlen verzió, ami önállóan és a díszdobozok részeként is megjelent. Az új Blu-ray egyik előnye, hogy az illetékesek ez esetben felhagytak a bohóckodással és a korong mindenféle régióban lejátszható. Másik előnye, hogy külön menüben találhatók a bónuszok, így a Yes, I Have Ghosts nem rombolja egyből le a Scattered-del végpontjára érkezett törzsanyagot, a Luck and Strange album eléggé egységes hangulatát.
A BD esetében a 24 bit / 96 kHz-es sztereó hang is dicséretet érdemel. Ebben a formában még sokkal inkább érződik, mint a hagyományos CD kiadásokon, hogy milyen komoly melót fektettek a hangszerelésbe és a sokféle instrumentum megszólalásának természethű és arányos visszaadásába.
A Dolby Atmos Mix viszont önmagában kevés. Révén, hogy még a hifisták közül is kevesen rendelkeznek a tényleges megszólaltatásához szükséges hangszórómennyiséggel. A virtuális megoldások pedig csúnyán elvéreznek élesben. Például a hagyományos hifi vagy higend surround rendszerek javarészén sajnos egyaránt katasztrofális bugyborékolás volt a tesztek eredménye. Lett légyen az 5.1, 7.2 vagy egyéb kiépítettségű többcsatornás hangcucc. Öreg hiba volt lehagyni a DTS-HD Master Audio hangsávot, vagy valami hasonló, hagyományos és használható 5.1-et.
Az LP változatok
A szimpla verziókon kizárólag a törzsanyag felvétele kapott helyett. Ami nagyon jó így, hiszen a Black Cat-tel kezdődő és a Scattered-del végződő albumnak megvan a maga bevezetése, tárgyalása és befejezése, mi több, tetőpontja.
A vinil díszdobozokban szereplő dupla kiadásokon pedig 5 bónusz hallható. Bár az előrendelési időszakban érkeztek olyan infók is, hogy létezik háromoldalas dupla lemez is, ahol a 9+2 felvétel után a Luck and Strange D-oldalán csak egy a PVC-be mart grafika kap majd helyet, de eleddig még nem találkoztam olyan változattal.
A dolgok jelen állása szerint legalább hétféle színű szimpla vinil került forgalomba. A szinte kizárólag angolul kommunikált kiajánlókat idézve: Black, White, Opaque Silver, Translucent Sea Blue, Translucent Bottle Glass, Translucent Orange Crush, Translucent Emerald Green színváltozatok. Ráadásul a CD-hez hasonlóan legalább kétféle borítóval. A fehér korong például biztosan inverz covert kapott. De ezeknek a verzióknak a többségét benyelték a különféle mutyik, így az ilyen-olyan exkluzív kiadásokat csak azok szerezhetik be, akik tudnak és akarnak sokféle helyről, sokféle feltételekkel rendelni.
Sajnos úgy tűnik, hogy Storm Thorgerson halálával nemcsak egy nagyszerű vizuális művészt vesztett el a Pink Floyd legénysége, de a zenekari- és szóló-kiadványok koncepciói is csúnyán összekuszálódtak a gyászhír óta. Az is furcsa, hogy jelen színverziók többsége semmilyen módon nem kapcsolódik az album tematikájához vagy arculatához. Miként az is meglehetősen szokatlan, hogy nem az évfordulós újrakiadásokhoz kapcsolódik egy-egy exkluzívabb kivitel. Az olyan anomáliákról már nem is beszélve, hogy az elvben csak a független lemezboltokban elérhető ezüstszínű vinil korongot többségében épp a független boltok nem kaphatják meg, mert nem felelnek meg az ilyen-olyan adminisztratív elvárásoknak (vagy épp csak sajnálták az időt egy újabb gittegyletre). Miközben viszont az ezer szállal a multikhoz kötődő, a látszatra sem különösebben ügyelő kis- és nagykerek meg tobzódnak a variációkban. Persze csak azokban, amiket az országukba enged egy másik, felsőbb szintű mutyi.
Ez pontosan az, aminek látszik. Egy olyan profitmaximalizálós kapitalista zsibvásár, amivel szemben a Pink Floyd, mint ellenkulturális ikon, a hatvanas évek közepén az IT lapjain vagy az UFO clubban meghatározta magát.
Apropó, színek! Ideje volna ismét minden érintetett emlékeztetni, hogy a polivinil-klorid lemezek nem azért feketék, mert Pista bácsi két kisüsti között a hasára csapva épp a feketét jelölte meg. Hanem azért, mert a mikrobarázdás hanglemezek kidolgozásával megbízott mérnökök sokévi megfeszített munkája során két adalék, a szén és a grafit vált be a tesztelések során. Azért lettek hát alapvetően apáink slágerei „csillogó fekete lemezeken” közzétéve, mert a szénalapú adalékkal kevert alapanyagú korongok ütésállóbbaknak, kopásállóbbaknak és tartósabbnak bizonyultak, mint az egyéb adalékokkal kevert színes társaik. Mert akkoriban még az ilyesmi is szempont volt, nemcsak a pénztárgép minél gyakrabban történő muzsikálása.
Erre eltelik pár év és olyan botcsinálta „szakmabeliek”, önjelölt megmondó-emberek kezdenek rá a kéretlen okoskodásra, akik anno protekció, puskázás és egyéb csalás nélkül még az általános iskola felső tagozatát sem tudták volna abszolválni. Nemhogy bármiféle műszaki szakmát mesterfokon elsajátítani. Most meg megy a pökhendi kinyilatkoztatás, természetesen az univerzum legmagasabb lováról, hogy az ilyen olyan festékanyagokkal lerontott alapanyag ugyanúgy fog viselkedni, mint bármilyen másik fekete nyomás, akár még, ha többféle színanyagot is kutyulnak egymás mellé. Hát nagyon nem. Már bocsánat, de a lemezpréselés pont egy olyan komoly művelet, ahol nagyon is fontos az alapanyag, illetve az azok fajtáival és viselkedésével tisztában lévő szakember. Miként a lemezvágás is egy komoly szaktudást és évtizedes tapasztalatot igénylő majdnem művészet, nem pedig felesleges plusz költség…
Persze mindig is voltak színes lemezek, miként clear vagy picture disc-ek is. De többségében eleve dísznek készültek, vagy olyan exkluzív kiadásnak, amiket egy évben csak egyszer rak fel az ember a csilliárdos lemezjátszójára vagy a klubja által bérelt bemutatóterem aznapi csodamasinájára.
A napi használatra, illetve rendszeres hifi tesztelésre és highend bemutatásra készülő audiofil kiadások többnyire mindig feketét voltak. Egyszerűen azért, mert az vált be. Mert Istent nem lehet megcsúfolni. A fizikai törvényei ugyanis ugyanúgy keretek közé helyezik a halandó emberi lényeket és múlandó alkotásaikat, mint az erkölcsi törvények. Aki áthágja azokat, meg fog érte fizetni. Főleg, mert azokra is érvényesek, akik nem akarnak róluk tudomást venni.
Szóval, fel lehet tenni a polcokra a szép színeset. Villoghat akár még parasztvakító neonfényben is, mint mondjuk a multik által forgalmazott olcsó bringák is. De azért nagyon is érdemes az ilyesmiket mindig a maguk helyén kezelni. Ami olyan, azt eleve díszként kezelendő. Ami pedig ideiglenesen még jó, azt pedig gondosan óvni, vigyázni kell. Általános tapasztalat, hogy az átlátszó lemezek gyorsabban kopnak, mint a sötétebb társaik. A másik oldalt tekintve viszont a feketék mellett vannak egyes tartósabb változatok is. Különösen az olyan sötétvörös verziók használhatók, mint az Odeon kiadó korabeli Pink Floyd kiadásai, ahol a felhasznált színanyag tényleg csak egy kis plusz volt a szénadalék mellett.
A másik véglet, hogy a legjobb, legismertebb zenei újságírók között is van olyan, aki sosem hallgatja meg a repi-lemezeket, hanem ír valamit az adott előadó nimbusza és addigi életműve kapcsán. Önmagában persze az ilyesmivel sincs baj. Érthető, hogy valaki szélesebb kört kíván a cikkeivel megszólítani, mint párszáz komolyan vehető gyűjtőt. Csak jó tudni, hogy van, aki egy-egy kiadás kapcsán is ugyanúgy az adott előadók társadalmi kulturális hatásairól ír, mint más esetekben is. Miközben a gyűjtői, hifista megközelítés is történhet rocker vagy jazzista, érzelmi, szakmai vagy sznob szemüvegen keresztül is. Hát senki se csodálkozzon, ha a recenziók során egymástól a lehető legtávolabbi véleményekkel találkozik!
Ugyanis Gilmour sosem fog tudni elszakadni a Pink Floyd múltjától, a sajtómunkások fejében legalábbis biztosan nem. A sznoboknak megint csak bármi jó lesz, ami a neve alatt megjelenik. Hiszen a cél a sznoboskodás, hogy lehetőség szerint a lehető leginkább többnek érezhessék magukat az embertársaiknál. A digitális borzalmakat hallgatók pedig akkor is mindig üzembiztosan a mennyekbe fogják dicsérni, ha teszem azt, a hupilila alapanyag sérülékeny, sercegős végterméket eredményezett. A cipőjük mellett járó csóró firkászok pedig szintén bármit és bárkit lelkesen hozsannáznak egy-egy ingyenlemezért. Magyarán, elég kevés esély van arra, hogy objektív véleményt kapjunk olyan emberektől, akik tisztességes tesztelésnek vetették alá a különféle verziókat, tisztességes rendszereken. A múltból táplálkozó érzelmekről és az ilyen-olyan szakmai vagy szakmaiatlan szemüvegekről nem is beszélve.
Természetesen David Gilmour esetében megvan az a példaértékű igényesség, hogy mindenkor a lehető legjobb minőségű masztert adják le a gyártási előkészítés során. A félsebességes vágást is a világ egyik legjobb vágómérnöke, Miles Showell készítette az Abbey Road Stúdióban. Nemrég kíváncsiságból kicsomagoltam egy úgynevezett Translucent Sea Blue változatot. Tízszer jobban szól, mint egy átlagos külföldi LP. A hazai új kiadásoknál meg akár még tizenötször is. De azért érdemes tudni, hogy napi használattal hamarabb ki fog kopni a felső polcról, mint egy sima Black edition.
Szóval itt azért messze nem az játszik, mint ami többségében a hazai gagyistáknál is jellemző. Például, hogy van egy alapból gyenge digitális maszter, amit egy dömpinghangmérnök jól felhangosít, majd a túlvezérelt, már a CD-n is torz anyag kap még gyorsban egy „ahogy esik úgy puffan” jellegű automatikus vágást és már mehet is a cucc a legolcsóbb présüzembe. Majd a színes korongok, a csodásnak beállított csomagolás és az egyéb marketing lózungok eladják a már születésekor is technológiai selejtnek számító műanyaghulladékot. Mégis érdemes minderről beszélni, mert a színes korongoknál nemcsak a jobb-rosszabb alapanyagok számítanak nagyon bele a végeredménybe, hanem a felhasznált maszter és úgy általában a technológia is. Mivel sokan sokféleképpen rombolják a vinilre éhes, fizetőképes vevőkör bizalmát, érdemes néha-néha leülni és átgondolni, hogy valójában miért is vásárlunk fizikai hanghordozókat…
Külön probléma, hogy a jelenlegi Gilmour menedzsment nem érti, talán nem is ismeri a potenciális vevőkörét. Ugyanis az ezredforduló után, mikor elharapóztak a különféle Pink Floyd- és szólóanyagok gyűjteményes- és újrakiadásai, a keményvonalas floyderek körében is megjelent az adekvát reakció: az a tendencia, hogy szerintük nem is floydos az, akinek nincs ötszáz vagy ezer, vagy még több Pink Floyd és környéke lemeze.
Minekutána viszont jelen esetben nincs lehetőség az összes verzió begyűjtésére, hát a Luck and Strange kudarc hatására könnyen dönthetnek úgy a gyűjtők és floyderek, hogy többé nem vesznek meg minden változatot, ha 2024-től fogva úgyis hiányos a gyűjteményük. Ez is egy olyan helyzet, amikor könnyen mehet a hosszabbtávú biznisz rovására a pillanatnyi kicsinyesség, rövidlátás. Csak mint, mikor egy-egy hajóágyúként elszabadult hazai gagyikiadó ontja magából a rosszabbnál-rosszabb minőségű vinileket, aztán egyszer csak besokallnak a vevői és onnantól még azzal kapcsolatban sem lesz meg a bizalmuk, ami egyébként kivételesen rendesen elő lett készítve, majd megfelelő helyen és minőségben le is lett gyártatva.
Mindenesetre alaposan fel van adva a lecke azoknak, akik még 2024-ben is fizikai hanghordozókon gyűjtik kedvenceik zenéit, ráadásul a teljességre törekedve. Az egyre igénytelenebbé váló világ eleve nem kedvez a minőségi zenehallgatásnak. Ami összetett problémahalmazt csak tetéznek a nagynevű előadók lelketlen és hozzá nem értő üzleti partnerei.
Másik oldalról nézve viszont tényleg az utolsó napokat éljük, mert ez a kereskedelmi modell és úgy általában ez a világrend biztosan fenntarthatatlan. Miközben a figyelemreméltó művészóriások is messze túl vannak már életük delén. Hát, a félig tele pohár elve alapján minden egyes ilyen szerencsés és furcsa megjelenést felfoghatunk egyfajta ünnepnek, ráadásnak, mielőtt odafenn és idelenn egyaránt végleg behúzzák a függönyt.
A szerző a Hungarian Pink Floyd Club elnöke. A cikksorozat részleteket tartalmaz a készülő Pink Floyd könyvből. Minden jog fenntartva. A cikk utánközlése részben, vagy egészében, kizárólag írásos engedéllyel lehetséges!
