Polydor

1984 egyik legnagyobb rockzenei szenzációja a Deep Purple második és legsikeresebbfelállásának újjáalakulása volt, ami a korábbi történések fényében nem tűnt meglepőnek, annak ellenére, hogy egyes tagok nem ápoltak túlzott baráti viszonyt egymással. A megelőző években többszőr is felröppent a hír az újrakezdésről, mindez az említett évig váratott magára. Egyesek fantáziája már akkor megindult, amikor a hetvenes évek végén elkezdtek mozgolódni az érintett tagok. Sokan felhúzták szemöldöküket, amikor Roger Glover többévnyi színpadi távollét után beszállt Ritchie Blackmore mellé a Rainbowba, ahova akkor Don Airey érkezett a billentyűs posztra. A David Coverdale vezette Whitesnake-nek előbb Jon Lord, később Ian Paice is tagja lett, előtte ők ketten közösen zenéltek a Paice Ashton Lord formációban is. Ian Gillan kitartott saját bandája mellett, ám ugyanebben az időben találkozott Ritchie Blackmore-ral, aki egy alkoholgőzös éjszakán győzködte az énekest, hogy szálljon be a Rainbow-ba. Először Gillan rábólintott, ám, amikor reggel mindketten kezdtek józanodni, visszakozott. Amikor átformálta bandáját és a jazz-rock korszak után a hard rock felé mozdult, Paice is felmerült nála dobosként, Blackmore pedig vendégeskedett a Gillan egy koncertjén a legendás Marquee Klubban 1978-ban. Az énekes végül a Black Sabbath-ban kötött ki, ám egy LP (’Born Again’ 1983) és egy rosszul sikerült turnét követően elváltak útjaik.

Ezután Gillan a tettek mezejére lépett, megkereste egykori társait, akik meglepően könnyen kötélnek álltak. A Rainbow-nak leáldozóban volt a csillaga, így Blackmore és Glover gyorsan rábólintottak az újbóli közös munkára. Lord sem érezte igazán jól magát a Whitesnake-ben, ahogy ő maga is mesélte, nem volt nehéz neki kiszállnia Coverdale bandájából. Paice ekkor Gary Moore csapatában játszott (Airey is itt bűvölte a billentyűket), turnéra indultak, de sikerült Gary-vel megegyezni, így újra összeállhatott a nagy ötös. 1984 tavaszán hivatalosan is bejelentették az újjáalakulás tényét, ezután a banda nem sokat tétlenkedett. Új dalokat írtak, bevonultak egy New York-i stúdióba, ahol felvettek tíz szerzeményt, aztán ősszel, pontosan október 29-én meg is jelent a visszatérő album, a ’Perfect Strangers’ nyolc vadonatúj nótával. Hogy egy személyes élményt felidézzek, az akkori viszonyokhoz képest meglepően hamar, egy hónap múlva már birtokomban volt az album német préselésben, ami a mai napig lemezgyűjteményem igencsak megbecsült darabja.

A ’Perfect Strangers’ nagyon modern hangzást kapott. Tisztán és súlyosan szól, kiválóan eltalálták az arányokat, már, ami a hangszereket illeti, egyik instrumentum megszólalása sem megy a másik rovására. Azonban, ha a hangszeres részek arányát nézzük, vitathatatlanul a gitár viszi a prímet, Ritchie Blackmore egyetlen dalban, a címadóban nem szólózik, máshol akár két szóló is jut neki dalonként. Ezzel szemben Jon Lordnak csak négy egyéni lehetősége nyílt az egész albumon. A második felállásnál bevett szokás volt a hetvenes évek elején, hogy valamennyi tagot szerzőként tüntették fel. Ezúttal a Blackmore-Glover-Gillan triót jelölik meg dalírókként, egyetlen nótát, a Nobody’s Home-ot jegyzik mind az öten. Blackmore nem ment bele a közösködésbe, minden valószínűség szerint az anyagiak motiválták ebben.

A lemez a középtempójú Knockin’ At Your Back Doorral indul, a leghosszabb dal, fülbemászó énektémával, hosszú Blackmore-szólókkal, nem kevés progresszív ízzel. Az Under The Gun döngölős szerzemény, Blackmore gitárja határozottan szól, Paice feszes dobolása is húzza a nótát. A Nobody’s Home bluesos megszólalása enyhén Whitesnake-szerű, (valószínű, ezért van benne szerzőként Lord és Paice), az ének hangneme nagyon magas, Gillan kínlódott is vele a koncerteken annak idején. Ebben halljuk Lord első szólóját, persze Blackmore is odarak egyet a végére. A Mean Streak egy húzós nóta újra enyhén bluesos ízzel. Az album B oldalán a Perfect Strangerst halljuk elsőnek, ami az egyik legfontosabb koncertdallá vált, negyven éve szinte sosem hiányzik az élő fellépések repertoárjából, pedig egy ideje már mélyebb hangnemben játsszák, igazodva Gillan jelenlegi kvalitásaihoz. Szokatlan Purple-höz képest, egy újabb progos, lassú nóta, egyszerű, de brutális gitár riffel, szimfonikus, misztikus résszel, ami úgy szól, mint a Led Zeppelintől a Kashmir. Nem véletlen, ugyanis Blackmore még a Rainbow-időkben egy interjúban arról beszélt, hogy a Focus és a Jethro Tull mellett nagyon szereti a Zepet is, hozzátéve, milyen nagyszerű dal a Kashmir. A végén Lordtól egy tőle merőben szokatlan, szintetizátoros, halk szólót fülelhetünk. Az A Gypsy’s Kiss egy az egyben hozza az aranyidőket a gyors tempójával és a virtuóz szólókkal. Amikor Lord és Blackmore unisonot játszik a klasszikus betétnél, az kicsit úgy szól, mint a Burnben a hasonló témájú szólórész. Ez az a nóta, ahol úgy istenigazából megvillan mindkét zseni tehetsége és ezt a koncerteken is tudták fokozni. A Wasted Sunsets egy szívbe markoló rockballada Gillan nagyszerű teljesítményével, Blackmore végigszólózza az egészet. A Hungry Daze mondja ki a végszót, és egy újabb szokatlan szerzemény Paice döngölő játékával, szimfonikus, kicsit vicces hangszeres alaptémájával. A középrészben, a gitárszóló után egy rövid dobrészt hallunk, mindez pszichedelikus hangokkal fűszerezve.  

Két szerzeményt még rögzítettek, ezek nem kerültek rá az albumra. A Son Of Alerik egy tízperces, lassú, lágy instrumentális téma, természetesen Blackmore kútfőjéből. Ugyanazt az alapmotívumot ismétlik végig, erre jönnek rá a billentyű- és gitárimprovizációk. Az LP mellett maxilemezen is kijött a címadó, ennek B oldalán halljuk ezt a tételt. A Not Responsible csak a kazetta verzióra került rá, majd pár évvel később a CD-formátumra is. Szaggatott ritmusú nóta, ami a végén gyorsul fel, személy szerint nem tartom olyan kiemelkedő teljesítménynek ezt a szerzeményt.

Ian Gillan szövegi világára nem jellemzők a direkt módon megfogalmazott gondolatok, ezúttal sem tagadja meg magát a dalok verseiben. A Knockin’ At Your Back Door folytatja a Hard Lovin’ Man szexista világát, bár szaftosabban. Az Under The Gun a világban uralkodó kenyérharcról szól, idióták irányítanak bennünket, míg a Nobody’s Home az évek múlását, az elmúlást taglalja. A Mean Strek egy gonosz asszony ténykedéseit boncolgatja, a Perfect Strangers metafizikus sorai régi emlékekre mutatnak rá a homályos múltban. Az A Gypsy’s Kiss szövegének értelmezésére javaslom, kérdezzük meg szerzőjét! A Wasted Sunsets a magányt mutatja be, végül a Hungry Daze a Deep Purple aranykoráról mesél, ami 1969-ben kezdődött, ám Gillan rámutat, hogy nem a nosztalgia miatt álltak össze: „We all came out to Montreux but that’s another song…” – utal a Smoke On The Waterre. A Not Responsible gondolatai egy görbe este körüli zűrös eseményekről szólnak, ebbe bekerült a „fuck” szó, pedig Gillan szövegeire egyáltalán nem jellemző motívumok a négybetűs szavak. Ahogy a cím is mutatja, lerázza magáról a felelősséget, bármi is történjen.

Az album megjelenése után elindult a turné, bár a dolgok nem mentek simán, természetesen Ritchie Blackmore szította a feszültséget ezúttal is. A korabeli felvételeken szembetűnő, hogy a sajtótájékoztatókon csak négyen ülnek az asztalnál, sőt, a promóciós interjúkból is hiányzik a gitáros. A turné végül elindult Ausztráliában – 1984 november végén-, és Amerikában fejeződött be – 1985 augusztusában. Mondani sem kell, hatalmas siker volt, Amerikában plusz koncerteket is be kellett iktatni, annyian akarták megnézni a reinkarnálódott második felállást.

A ’Perfect Strangers’ vegyes kritikákat kapott. Természetesen a „régen minden jobb volt” szólam erősen szólt (hazánkban úgyszintén), ahogy ma is, ám sokan értékelték az album zenei igényességét, hogy a modern megszólalást vegyíteni tudták a Deep Purple sosem fakuló klasszikus hard rockjával. Ezzel a lemezzel nagyon magasra tették a mércét, a zenekar második korszakában azóta sem tudták túlszárnyalni és feltétlenül ott a helye a korai klasszikus albumok (’Deep Purple In Rock’ 1970, ’Fireball’ 1971, ’Machine Head’ 1972, ’Who Do We Think We Are’ 1973) mellett. A ’Perfect Strangers’ 1984. október 29-én jelent meg, éppen ma 40 éve.

Dallista:

01.Knocking at Your Back Door
02.Under the Gun
03.Nobody’s Home
04.Mean Streak
05.Perfect Strangers
06.A Gypsy’s Kiss
07.Wasted Sunsets
08.Hungry Daze
09.Not Responsible (csak kazettán és CD-n)
10.Son Of Alerik (Perfect Strangers maxilemez B oldal)

Zenészek:

Ritchie Blackmore – gitár
Ian Gillan – ének
Roger Glover – basszusgitár, szintetizátor
Jon Lord – billentyűsök
Ian Paice – dob