(Warner/Machine Shop, 2024)

No, ez most érdekes lesz.

Midőn kedvenc főszerkesztőm megkeresett az ötlettel, hogy elemezzem ki az új Linkin Parkot, csak annyit bírtam felelni, hogy nem ismerem őket. A szó legszorosabb értelmében.

Soha nem hallgattam a lemezeiket, sem egyetlen dalukat, legföljebb véletlenül futhattam beléjük valami rádióban vagy koncert előtti bemelegítő zenék között, de ekkor sem társítottam a muzsikát a névhez. Egyszerű alapelvem, hogy nem hallgatok olyasmit, amit jól érzékelhetően valakik hallgattatni akarnak velem puszta anyagi érdekből, és a Linkin Park számomra mindig is ebbe kategóriába esett. Ugyanakkor pont az idegesítően magas médiajelenlétük miatt nem kerülhettem el a velük kapcsolatos híreket a különféle zenei portálokon. Egyebek közt innen tudom, hogy énekesük, Bennington önkezével zsilipelt ki a fizikai létből, és a csapat hosszú hiátus után női énekessel tért vissza egy új albummal, osztatlan megrökönyödést keltve rajongóik körében.

Így hát ez most egy olyan lemezismertető, amit friss füllel és nulla előzetes ismerettel írok; úgy állok hozzá, mint egy rockrajongó, aki 40 éve szereti és hallgatja a műfajt, s most megismerkedik egy új bandával. Vagy az fog tehát kiderülni, hogy miért voltam marha, amiért ignoráltam őket, vagy pedig az, hogy miért cselekedtem helyesen, hogy nem pazaroltam időt rájuk.

A lemeznyitó The Emptiness Machine meglehetősen ígéretesnek tűnt. Volt egyfajta Halestorm-os vibe-ja, és a döbbenetesen bivaly hangzás a változatos hangszereléssel, fülbemászó dallamokkal simán eladta a dalt. Ezután viszont olyan dolgok következnek, amikkel képtelen vagyok azonosulni. Ugyanis a Cut the Brige és a Heavy is the Crown sem rocknóta – ezek leginkább megbolondított hip-hop dalokként értelmezhetőek. Van ugyan utóbbiban egy pofás refrén, meg egy kőkeményen beordított bridge, de ez még édeskevés. Az Over Each Other pedig egy sima plázapop, amibe raktak némi torzított gitárt, ám ettől önmagában még semmi nem válik rockzenévé.

Az is erősíti a fentieket, hogy eddig a pontig érdemi gitármunka nem történt a lemezen. A gitárok szerepe annyiban merül ki, hogy szaturálják a hangzást – egyébként kiválóan -, de az első riff csak a hatodikként jegyzett Casualty-ben érkezik. Ez a nóta teljesen más tőről fakad, mit az előzőek: hihetetlenül agresszív és dühös, a kislány végig torkaszakadtából ordít, ami elég nehezen tolerálható; szerencsére a dal 2 és fél perces időtartama miatt nincs idő ebbe amúgy istenigazából belefáradni.

Jó érzékkel pakolták utána az Overflow-t, ami totálisan kizökkent a Casualty mészárlós hangulatából – egy lassú, be nem indulós hip-hop/pop, erős altis ízekkel, ami őszintén szólva nagyon hangulatos, különösen a záró, egyértelműen rock-tőről fakadó témával: megérdemli a második „legjobb” dal érdemérmet az albumon.

A legdögösebb kezdéssel minden bizonnyal a Two Faced bír a feszültségépítő szintivel és a tiszta riffre érkező brutális torzított témával. Már nem először jut eszembe a gitárokkal kapcsolatban a Rammstein, akik hasonló megoldásokkal operálnak egyes dalaikban. Sajnos a Two Faced-et, bármilyen hype megy is a refrénje körül, teljesen tönkreteszi a verzék rappelése, ami maradék nélkül idegeníti el a masszívabb muzsikák kedvelőit. Három perc pedig kevés ahhoz, hogy az egyébként ütős refrén elfeledtesse a verzéket.

A Stained egy újabb, szinte hallgathatatlanul jellegtelen hip-hop/pop. Itt már inkább áldás a három perces időtartam. Ez a nóta pont olyan, mint amivel kialakulatlan ízlésvilágú fiatalok millióit mérgezi a háttérhatalom nap mint nap, alázatos plázafogyasztóvá kondicionálva őket. Valamivel elviselhetőbb az IGYEIH, ahol határozott Tool-os hatások sorakoznak a dallamokban és a gitárokban – sajnos a szavalós férfiszólam agyoncsapja ezt is, és itt a változatosság kedvéért a refrén is lapos.

A Good Things Go zárja a lemezt, csak pillanatokra bújva ki a sarki műkörmös várótermének háttérzenei kínálatához igazodó szerepkörből. Az a férfi-női kánon-vokál még egész szívhez szóló lenne, de ezt is meg kellett semmisíteni a popos cukormázzal, meg szavalással. És ennyi, 32 perc sem telt el a lejátszás megindítása óta, de félreértés ne essék: ezt távolról sem panaszként mondom!

Nincs semmi gond itt a női énekkel, mint koncepcióváltással. A fő probléma az, hogy erről a lemezről az égre bűzlik: semmi egyébre nem született, mint a legavasabb közízlés szervilis kiszolgálására; a kreatív csapat fejében meg sem fordult, hogy az újrakezdés apropóján kissé formálja is önnön szerepét és a könnyűzene világát. Inkább patikamérlegen kimérték a legarctalanabb hozzávalókat különféle zenei stílusokból, összemixelték, megfejelték egy millió dolláros stúdióhangzással, és a siker biztos tudatában kiadták. Arra a kérdésre azonban, hogy miért is kéne pont ezt hallgatni, nincs válasz. Mert indokként az, hogy ne legyen csönd instázás közben, nem valami acélos álláspont.

Nem tudom, a régi Linkin Park milyen volt. Ha ilyen, akkor örülök, hogy az ösztöneimre hallgatva elkerültem őket, mert ennek a zenének nincs lelke. A bombasztikus hangzás mögött csak a pénztárgépek csilingelése hallatszik.