Az Úr 2022. esztendejében nemzetközi szinten is komoly album-felhozatalt tapasztalhattunk, rég nem látott mennyiségű minőségi hanghordozóval. Bár a King Crimson dobogós helye évről-évre papírformának számít, de még most, miután ’21-ben ismét befejezték az aktív működést, megint leiskolázták a teljes mezőnyt. Frippék lazán odatették a sor végére az eddigi legkomolyabb új kiadványukat, mintegy korszak- és talán egyben karrierzáró aktusként, sokak okulására szolgálva.

Szintén tanulságos, hogy évről-évre előkerülnek arcok, akik az évvégi, évösszegző listákból nemzedéki kérdést próbálnak kreálni, de minden objektivitásra törekvő szándék mellett is marad a permanens helyzet, hogy itthon és külföldön egyaránt a nagy öregek gurítanak a legnagyobbakat. Pedig a focivébén sem a játékosok életkorát díjazzák, hanem azt, hogy melyik csapat teljesít jobban… Ami bizony még abban is megmutatkozik, hogy a külföldi ászok friss, ropogós munkái mellett egyre több olyan archív felvétel jön ki, melyeket nem lehet egy legyintéssel elintézni; sőt az idő előrehaladtával egyre több olyan magas minőségű tribute anyag is piacra kerül, melyek mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Márpedig, ami jó, az jó.

Így hát a fanyalgás mellett jobban tesszük, ha inkább egyre jobban értékeljük az idősödő zenei mestereket, ameddig kedvenceink még alkotnak. És persze addig örüljünk az archívumokból előásott kincseknek – és tárazzunk be jó alaposan a kézzel fogható hanglemezekből és egyéb fizikai hanghordozókból-, amíg a digitális világban vége nem lesz a beetetésnek és a nagytestvér meg nem nyomja a reset gombot…

COLOSSEUM: Restoration

LP / CD 2022

Megalakulása után ötvennégy évvel ismét új nagylemezzel jelentkezett a Colosseum együttes. Sajnos az alapító, névtulajdonos Jon Hiseman néhány éve elhunyt, és így már egy alapító sem maradt a bandában, a „Restoration” album azonban továbbra is hamisítatlan Colosseum élményt nyúlt.

Persze többen morogtak, hogy a veterán bluesman-ek miért nem használtak inkább más elnevezést. Mondjuk tény, hogy a hagyományokra építkezve Clempsonék akár „Colosseum III”-re is keresztelhették volna a 2020-as évek csapatát. De a realitás mégiscsak az, hogy ahol Clem Clempson, Mark Clarke és Chris Farlowe együtt dolgozik, azt úgyis Colosseumként könyveli el a közönség, akármi is kerüljön a plakátokra, illetve lemezborítókra.

Az előző három stúdióanyaghoz hasonlóan elsősorban ezúttal is a blues rockos vonalon mozogtak az öregfiúk. Hiába is várnának újabb forradalmi anyagot a fúziós zene egykori brit úttörőitől az álomvilágban rekedt, örökgyerek szerepbe ragadt rajongók. Nem lesz még egy „Valentyne Suite” vagy „Daughter of Time”. Azok az idők elmúltak. Vélhetően sosem lesz már a nyugati világban olyan felszabadult, nyitott időszak, mely a prosperáló gazdaság és a hosszan tartó béke minden előnyét besöpörve kifejezetten kedvezne az olyan rendkívüli magasságokra törő művészi ambícióknak, ami az 1971-ig tartó első felvonást jellemezte. Miként hőseink sem húsz-harminc éves, önmagukat határtalannak és elpusztíthatatlannak képzelő ifjú tigrisek, hanem sokat tapasztalt, meglett, idős művészek, akiknek még mindig akad mondanivalójuk ebben az egyre morózusabbá váló világban.

Ezért aztán Colosseuméknál „Tomorrow’s Blues” van, és ameddig még bírják erővel, energiával, az is marad.

Mely a gyakorlatban ismét azt jelenti, hogy korai korszak virtuóz jazzes improvizációi, illetve a kompozíciókba csempészett komolyzenei betétek helyett, egyfajta letisztult, életbölcsességekkel teli, jó értelemben vett öreg rockot és fehér bluest hallhatunk a korongon. Amolyan blues boomos jellegű, klubokba való, elgondolkodtató, komoly muzsikát.

Ami például igen jól passzolt volna az egykori Old Man’s klub zenei világába, ha az idő forgatagában keresztezték volna egymást a Colosseum eme inkarnációjával… Azt pedig, hogy ez a fajta muzsika mennyire szívből, zsigerből jön a srácokból, mi magunk is megtapasztalhattuk, mikor Mark Clarke október végén közös koncertet adott a ClaptonMania együttessel a Legenda Sörfőzde középső színpadán.

Úgy tűnik, hogy az is kifejezetten jót tett az anyagnak, hogy a jelenlegi felállás billentyűse, Nick Steed; valamint az ütőhangszereken is közreműködő hangmérnök, Ray Detone is kivette a részét a dalszerzésből. Mert egy dal sem lóg ki az összképből. Viszont így végképp biztos, hogy mindenki beleadott mindent a közösbe, apait-anyait. Hiszen Farlowe-ék ezúttal sem tértek el a korábbi recepttől, most is valódi együttes munkáról, közös alkotásról volt szó.

Szerencsére ezúttal sem maradunk Hiseman nélkül, hiszen az a Ana Gracey Hiseman is vokálozik a korongon, aki – mint közismert- nem más, mint Jon Hiseman-nek és Barbara Thompson-nak, a Colosseum egykori dobosának és néhai szaxofonosának szerelemgyermeke. Ana pedig derekasan helyt állt, így nem csak a szülei okán, hanem saját jogon is várjuk a folytatást. Mielőbbi repetát kérnénk, amint lehetséges!

DJABE & STEVE HACKETT: Live At Porgy & Bess – Vienna, Austria, 3 April 2012

MC 2022

A Gramy / Djabe műhely rendületlen ontja magából a jobbnál jobb anyagokat, mostanában már évi három-négy-öt kiadvány sem ritka. Azonban még tőlük is bátor húzásnak tűnhet, hogy a 2022-es Djabe & Steve Hackett turnéra, egy tíz évvel korábbi koncertanyaggal rukkoltak elő. Ráadásul exkluzív kiadványként, csak és kizárólag magnókazettán kínálva a jófajta zenei csemegét.

Félreértés ne essék, nem csak maga a kazetta formátum volt bátor lépés, hiszen napjainkban már nem csak a vinil hanglemezeknek van reneszánsza, hanem gyakorlatilag az összes analóg formátumnak. Más kérdés persze, hogy elsősorban a nagy nemzetközi rajongótáborral rendelkező rock és metal előadók kazettái hasítanak a piacon. A fúziós világzene / jazz / prog rock anyagok sajnos akkor is rétegzenék maradnak, ha a fene fenét eszik is. Viszont az ominózus bécsi felvételen egy tíz évvel korábbi, ma már nem létező Djabe formáció játszik együtt a Genesis gitáros legendájával. Így aztán a produkcióval mostanában ismerkedő zenebarátoknak a jelen koncertélményeiből táplálkozva sem feltétlen könnyű rácsatlakozniuk a „Live at Porgy & Bess” kazettán élvezhető műsorra.

A felvétel szokás szerint kitűnő. A hosszan kihajtogatható ízléses és tartalmas kazettaborító pedig a hőskorszak csúcskiadványait idézi.

Jó kézbe fogni, jó betenni a lejátszóba és jó hallgatni. Egészséges hangzás, intelligens keverés, dinamikus megszólalás. Igen sok modernkori CD létezik, mely labdába sem rúghat mellette.

A magam részéről nagyon szerettem azt a hosszabb Djabe korszakot, mikor a két Kovács előbb csak méregette egymást, majd időről időre egymásra kontráztak a színpadon. Kovács Ferenc trombitás, hegedűs, énekes és Kovács „Kó” Zoltán billentyűs ezen a koncerten is brillírozott. A szólók terén méltó társai voltak Steve-nek. Akárcsak a basszusgitár virtuóz Barabás Tamás, aki a felvétel tanulsága szerint ezúttal is elbűvölte a bécsi publikumot különleges basszusszólójával.

A kazettára szerkesztett program hét Steve Hackett-, illetve Genesis szerzeményből áll, melyeket négy Djabe klasszikus egészít ki, a már említett basszusgitár szóló mellett. Ezért is, illetve a helyszín, valamint az angol főhős miatt éreztem úgy, hogy ez a hanghordozó inkább a nemzetközi listába illik, mint a magyarba. De végül is mindegy, csak játék a betűkkel. A „Live at Porgy & Bess” besorolás és listák nélkül is az egyik legjobb kiadvány, mely a magnódeckjeinkbe kerülhet.

STEVE HACKETT: Genesis Revisited Live – Seconds Out & More

BD+2CD / 2DVD+2CD / 4LP+2CD / 2CD 2022

Steve Hackett a nagy generáció egyik legtermékenyebb szerzője és előadója, aki még napjainkban is aktívan dolgozik. A menetrendszerűen érkező, minden tekintetben magas minőségű stúdiólemezek mellett számos kollaborációt és közreműködést is vállal, melyek javarésze szintén szépen le van archiválva. Valamint az időről-időre felújított „Genesis Revisited” produkcióval is járja a világot, melynek fontosabb állomásain koncertfilmek- és koncertlemezek készülnek.

Már a Genesis végső visszavonulása előtt is Steve Hackett volt az, aki a hőskorszakbeli Genesis albumokat folyamatosan műsoron tartotta. Mostanra pedig szinte egyedül maradt ezzel, hiszen egykori társai szólóban még annyira sem szokták elővenni a nagy felállás klasszikusait, mint a trióvá olvadt popzenekar tette.

2022-ben tehát megérkezett a „Genesis Revisited Live – Seconds Out & More”, ami elsősorban a Genesis korszakzáró klasszikus koncertlemezét idézi meg. Mivel az 1977-es „Seconds Out” dupla nagylemez, mind a hat Steve-vel készült Genesis stúdióalbumról (Nursery Cryme, Foxtrot, Selling England By The Pound, The Lamb Lies Down On Broadway, A Trick Of The Tail, Wind & Wuthering) tartalmaz szerzeményeket, az aranykor örökzöldjei adták magukat.

A 2021-ben Manchesterben rögzített koncertlemez és koncertfilm e mellett szemezget Hackett szólólemezeiről is. Nevezetesen a „Voyage of the Acolyte”, a „Spectral Mornings” és az angol turné idején vadonatúj „Surrender of Silence” tételei hangzottak el.

Az utóbbi albumhoz készült klipek szintén szerepelnek a Blu-rayen, illetve a bónusz DVD-n.

Magáról az előadásról nem igen mondható el más, mint ami az összes korábbi „Genesis Revisited” albumról. Steve Hackett egy állócsillag, stabilan, magas minőségben komponál és muzsikál. Mindenkori társaival pedig úgy idézik meg prog rock egyik legfontosabb alapbandájának számító Genesis hőskorát, ahogy azt kell. Roger King csodálatos, Amanda Lehmann csodálatos, Steve Hackett meg aztán végképp mindig csodálatos. A legszerényebb zsenik egyike, akivel valaha volt szerencsém találkozni.

Tessék szépen Steve Hackett kiadványokat vásárolni! Támogassuk minél többen ezt a végtelenül tehetséges és még annál is alázatosabb művészt!

VIRGIL & STEVE HOWE: Lunar Mist

LP+CD 2022

A Chris Squire halála után kényszerűen Yes főnökké avanzsált gitáros zseni immáron a második albumot adta ki, melynek alapjait még közösen készítették néhai fiával, Virgil Howe dobos, billentyűs, énekes, zeneszerzővel.

Virgil nyilván korábban sem volt ismeretlen a Yes rajongók kemény magja előtt, hiszen 2003-ban ő készítette a prog rock alapbanda 35. évfordulójára időzített remix-albumot. Valamint édesapja szólólemezein is rendszeresen közreműködött. De a valódi szerzői énjét mégis leginkább a szólómunkái, illetve a Little Barrie zenekarral készített albumai mutatják be. Valamint a két Howe közös projektje, mely az eddig ismert, magyarán a 2017-es „Nexus” lemezen közzétett kompozíciók és a felvételek minősége alapján komoly produkcióvá is kinőhette volna magát, ha nem szól közbe az a bizonyos korán, de nagyon korán érkezett szívroham…

A „Lunar Mist” pedig pontosan ott folytatja, ahol az első posztumusz lemez, a „Nexus” utolsó trackje abbamaradt. Álomszerű, belső utazásra hívó, néhol kifejezetten meditatív neoklasszikus darabok, melyek néhol modern jazzes köntösben jelennek meg, néhol pedig kifejezetten filmzenés érzetet keltenek. Virgil dallamait ő maga játszotta fel különféle billentyűs- és ütőhangszereken, melyeket édesapja, Steve Howe egészített ki, az általa mesterien kezelt húros hangszereken: mindenféle gitáron, basszusgitáron és mandolinon.

El sem tudom képzelni miféle pokoli érzés lehet, mikor az ember a saját fiát kell, hogy eltemesse. De vélhetően úgy még inkább kemény lehet a gyászmunka, ha a tragédia után még öt évvel is a közös felvételek befejezése, kiadása és promótálása tölti ki a dolgos hétköznapok egy részét.

Le a kalappal Steve előtt, hogy nem roppant össze. Miként azért is, hogy példás módon gondozza elvesztett gyermeke zenei örökségét. Minden tiszteletem Steve Howe-é, hogy méltósággal hordozza a keresztjét, miközben az általa megörökölt zenekarvezetői poszton is helyt tud állni.

KING CRIMSON: In The Court Of The Crimson King – King Crimson At 50 – Music From The Soundtrack And Beyond

2BD+2DVD+4CD / BD+DVD 2022

Bár a 2021-es japán turné után Fripp ötödszörre is bejelentette a KC visszavonulását, a „prog rock szörnyeteg” eddigi leghosszabban működő formációjának legnagyobb dobása még hátra volt. Ugyanis a banda megalakulásának ötvenedik évfordulója apropóján különleges dokumentumfilm készült az együttesről. A Toby Amies rendezte alkotás egyik alapja egy 2018-as stúdiókoncert, mely többé-kevésbé bepótolja a 2013 (hivatalosan 2014) és 2021 között aktív VII. KC korszak, az úgynevezett Radical-felállás egyik nagy adósságát, hogy eleddig csak koncertalbumokat és válogatásokat dobtak piacra, de stúdiólemezt nem készítettek. Az „In The Court Of The Crimson King – King Crimson at 50” című film másik fő csapása a 2018-as jubileumi, illetve az azt követő 2019-es turnét végigkövető kamerák anyaga, melyek a színpadon és a színpadokon kívül, a backstage-ekben, útközben, sőt a régi és aktuális KC tagok otthonaiban és házi stúdióiban is forogtak.

A projekt kvázi melléktermékei pedig azok a kisfilmek és koncertfilmek lettek, melyek nem teljes egészében vagy nem úgy kerültek be a végleges filmbe, ahogy azt menetközben az alkotók tervezték. Így viszont remekül egészítik ki a fő anyagot. Valamint született még egy, a film 2BD+2DVD deluxe kiadásához mellékelt négy CD-s album is.

A „Music From The Soundtrack And Beyond” pedig amolyan crimsonos alapossággal, egyben frippes kacifántossággal teljesíti be a rajongók által régóta hiányolt új stúdióanyag igényt, miközben filmzenealbumként is remek. Továbbá az anyag fele a 2022-es „Elements” válogatásnak is felfogható, hiszen bár ’22-ben már nem volt turné, így nem adhatták ki a szokásos turné boxot sem; azért, mint a mellékelt ábra mutatja, mégis megoldották, hogy az utolsó két-három év koncertritkaságait -beleértve a legutolsó koncert legutolsó számát is- a már jól bevált és megszokott módon CD-kre szerkesszék.

Míg a hazai listában nem tudtam egyértelműen állást foglalni, addig a nemzetközi listán nincs mese, 2022-ben is toronymagasan a King Crimson volt a legjobb. Mind a korongokon hallható zenei anyagot, mind annak szerkesztését és hangminőségét, mind pedig annak tálalását illetően.

Ennél érdekesebb, összetettebb és változatosabb zenét kevesen művelnek a Föld bolygón, ha egyáltalán… De, míg a zenészek többségéből hiányzik az a fajta tehetség és a fegyelem, ami ahhoz szükségeltetik, hogy évről-évre világszinten is el tudják juttatni a zenebarátokhoz az aktuális felvételeiket, addig Robert Fripp zenekarvezető és David Singleton producer ezeknek a képességeknek is mesterei.

A négy CD-s albumot is tartalmazó „King Crimson at 50” kiadvány ráadásul a kivitelét tekintve is etalon. A nyolc zenekari tagot ábrázoló nyolc optikai korong a legkiválóbb japán kiadásokat idéző, gyönyörű, gatefold LP-replika kartontokokban helyezkedik el. A 48 oldalas booklet nem csak, hogy ízléses és végtelenül informatív, de elütéseket, hibás adatokat vagy olyan kiadói csúsztatásokat sem találhatunk benne, hogy melyik dal nem jelent még meg korábban CD formátumban. Miként az egész csomag tipográfiai szempontból is nagyon rendben van. A díszdoboz pedig valóban doboz, nem pedig egy írólap vastagságú, ócska papírhuzat. Így is lehet. Sőt, egy normális világban csak és kizárólag így szabadna kiadni hangfelvételeket.

KRAFTWERK: Remixes

3LP / 2CD 2022

Bár, a 2022-ben már ötvenkettedik évét taposó düsseldorfi zenei gépezet mostanában sajnos már nem mutat be új kompozíciókat, a zseniális életmű eddigi darabjaiból azonban időről-időre kiadnak egy-egy gyűjteményt, koncertlemezt, új változatokat, remixeket vagy éppen ezek valamiféle ötvözetét.

A legjobbak között is felsőkategóriásnak számító „3-D (1 2 3 4 5 6 7 8)” koncertalbum katalógus friss verzióját követően ezúttal a Bartos-korszak utáni kislemezes- és maxikon kiadott remake- és remix felvételek kerültek sorra, hogy egy újragondolt kiadvány keretében ismét csokorba szedjék azokat.

Az eredetileg 2020-ban és akkor csak és kizárólag online megjelent „Remixes” gyűjtemény egy alapos ráncfelvarráson esett át, mire két évvel később fizikai formában is piacra került. A változások egyaránt érintették a frontborítót, a tracklistát és dalsorrendeket is. Elsősorban a 2000-es „EXPO Remix” EP tételeinek rovására változtatták, illetve bővítették újabb felvételekkel a gyűjteményt. Mely új műsor-verzió ráadásul eltérő dalsorrendben szerepel a tripla nagylemezes és a dupla CD-s kiadásokon.

A lényeg azonban, hogy még mindig ünnepszámba megy egy-egy újabb Kraftwerk hanghordozó megjelenése.

Mert bármiféle remixet, remasztert vagy újragondolt, részben- vagy teljesen újrafelvett remake változatot is kapjanak a Kraftwerk klasszikusok, maximum csak azoknak tudnak csalódást okozni, akik valójában sosem értették meg a maguk teljességében a szerzeményeket, azok eredeti formájában sem.

Bizony-bizony a Ralf Hütter vezette zenei műhely által összerobotolt katalógus minden ízében rock and roll, épp csak a megszólalása más „egy kicsit” a megszokottnál. Épp csak annyira, hogy mintegy mellékesen ihletett nyújtson vagy harmincféle modern elektronikus zenei stílus megszületéséhez, majd szárba szökkenéséhez. De ettől a Kraftwerk még mindvégig megőrizte önnön szuverenitását, miként a művészi úttörő szerepből sem engedtek, hiszen abban a pozícióban nem is engedhetnek.

MEGADETH: The Sick, The Dying… And The Dead

2LP / CD 2022

Minden azt mutatja, hogy Mustaine papának még mindig úgy kell a feszültség a művészi kreativitásának fenntartásához, mint kétségbeesett éhezőnek egy falat kenyér. Ugyanis a történelem tanulsága szerint MegaDave mindig akkor préselte ki önmagából és aktuális formációjából a maximumot, mikor sikerült annyira felpaprikáznia magát, hogy úgy istenigazából odacsapjon.

Előbb a Metallicából való kirúgása utáni bizonyításvágy sarkalta a lehető legjobb albumok elkészítésére. Majd a betegség, feloszlás és David Ellefson elvesztése/kirúgása/kilépése(?) utáni újrakezdés sikeredett egyfajta elemi erejű kinyilatkoztatássá. Eltelt másfél évtized és a történelem ismételni látszik önmagát. Mustaine ezúttal a torokrákkal kellett megküzdjön, majd Ellefson keveredett kínos szexbotrányba, mely ismételt távozásához vezetett. A pandémia és az egyre vadabb méreteket öltő gazdasági káosz már tényleg csak hab volt a mérgekkel telepumpált tortán.

Szóval, a sokféle baj után megérkezett az új anyag.

Az eddigi leghosszabb kihagyás után pedig egy olyan életerős, kirobbanó energiákkal teljes dalcsokrot kaptunk, amire kevés példa akad a heavy-, speed- és thrash metal műfajok nagyjából négy évtizedes történetében.

 Mindezt olyan hangminőségben és olyan félelmetes precizitással feljátszva, amire még a Megadeth-nél sem nagyon volt példa. Úgy tűnik, hogy nagyon meg akarták mutatni a fiúk, hogy mit tudnak kihozni magukból. Miként a gondok miatt adódott extra idő, a szinte végletes kidolgozottság is jót tett a maximálisan kiérlelt szerzeményeknek és a végleges felvételeknek. A „The Sick, The Dying… And The Dead” egy etalon, amihez valószínűleg még nekik is komolyan össze kell majd kapniuk magukat, ha újra meg akarják ugrani ezt a szintet…

Persze, nem abban az értelemben született új „Rust In Peace” vagy „The System Has Failed”, hogy a jelenlegi Megadeth a korábbi mesterműveket klónozná. Sokkal inkább abban az értelemben, hogy ismét egy modern, előremutató, hiteles és aktuális album született, a régóta érlelt dalok lehető legjobb verzióival, a lehető legjobban feljátszva, a lehető legjobb minőségben.

Szintén figyelemre és egyben elismerésre méltó, hogy a Megadeth 2022-ben is olyan borítóval, arculattal és logóval küldte hadba legfrissebb pusztító fegyverzetét, ami részint egyenértékű művészi alkotás a korongokon hallható zenével. Részint fontos és aktuális üzenettel bír. Részint pedig méltó a thrash metal műfajhoz. Nagy szó ez egy olyan korszakban, ahol például a műfaj vezető zenekarának tartott Metallica részvénytársaság öncélúan művészkedő albumborítóitól még a hideg is kirázza az önző világ gonoszságával szinte óránként szembesülni kényszerülő egyszeri rockert. Ha jobban belegondolunk, Larsék 1988 óta egyetlen egyszer sem tudtak egy épkézláb frontborítót hozzárendelni az aktuális stúdióalbumaikhoz. Miközben a Megadeth-nél csak néhány évig tartott a gyengélkedés, jellemzően 1997 és 2001 között, de már azokat is felülbírálták a 2002-ben indult remake-remaszter újrakiadások alkalmával.

QUEENSRYCHE: Digital Noise Alliance

2LP / CD 2022

Anno akkora felbolydulást keltett, hogy még mindig tisztán emlékszem, milyen zavart okozott az erőben, mikor a Queensryche előállt az „Empire” albummal. Volt ám akkoriban minden: értetlenkedés, fanyalgás, hőbörgés, hogy mégis mit képzelnek ezek. Pedig a „Best I Can” a lehető legjobb dolog volt, ami Geoff-ékkal az „Operation: Mindcrime” minden addigi sikert felülmúló fogadtatása után történhetett. De mivel a rajongó a földgolyó legfurcsább állatfajtái közé tartozik, amihez képest még a kacsacsőrű emlős is maga a rend, a normalitás és a harmónia, nem sokkal később ugyanezek az arcok már az „Empire” albumot sírták vissza. Majd ugyanazzal az elánnal fikázták ezerrel az utána következő alkotásokat a Queensryche fanok, mint nem sokkal korábban a „billentyűs téma” és a „popzenei mentalitás” miatt ezerszer átkozott birodalmi lemezt…

Ez a vicces, egyben rendkívül szomorú tendencia azóta sem változott. 1990 óta a metal színtér betonbiztos állandója, hogy a közönség vehemens véleményvezérei minden egyes Queensryche stúdióalbumról sorra leszedik a keresztvizet. Mely kritikák hol abszolút jogosak (Hear In The Now Frontier, stb.), hol pedig bumfordi bunkósággal hirdetik a maguk éretlenségét (Promised Land, stb.).

Az őrületspirál pedig még inkább feltekeredett, mikor tíz éve, 2012-ben Todd La Torre váltotta Geoff Tate-et a frontemberi poszton. Az extrémizmus onnantól a vallási fanatikusok szintjére emelkedett. Hiszen vannak, méghozzá igen sokan vannak, akik az azóta készült négy albumot még meghallgatni sem hajlandók, a Queensryche együtteshez azóta is hű rajongók véleményével egyetemben; viszont ez nem akadályozza meg őket abban, hogy kígyót-békát kiabáljanak Todd-ra és az aktuális Queensryceh felállás tagjaira. Pedig ez bizony pontosan az a „valláskárosult”, illetve „diszkós” mentalitás, mellyel szemben a ’80-as évtizedfordulón a heavy metal mozgalom meghatározta magát.

Ilyen környezetben azért nem könnyű bármi objektívet közölni az utolsó két albumról, hiszen valamelyik szekértábor azonnal szent háborút hirdet az ő kis dédelgetett és persze természetesen megingathatatlan dogmáikkal ellentétes értékelés elkövetőjével szemben. Márpedig a „Digital Noise Alliance” egy jól sikerült album, mely elődjéhez, a 2019-es „The Verdict” lemezhez hasonlóan húsba vágó pontossággal mutatja be az emberekben szinte genetikusan leledző gyarlóságot, bűnt, kivagyiságot, bűnös kívánságot és egyéb gonoszt, amelyeknek tragikus eredményét a jelen világban nap, mint nap tapasztalhatjuk. Majd az ezek által generált jó és kevésbé jó kérdéseket, a felelősség elkenése céljából.

Mert a „Digital Noise Alliance” hű azokhoz az elvekhez, hogy nemcsak, hogy szabad, hanem bizony fel is kell tenni a rázós kérdéseket. Mert ezek azok, amik mentén legalább esély adódik az értelmes és érdemi kommunikációra. Már csak azért is, mert az eleve romboló ösztönök és kártékony kísértések által okozott káosz kialakulását még inkább katalizálja a világban tomboló agybaj, pandémia, karantén, háború, energiaválság, infláció, magyarán a drasztikus méreteket öltő létbizonytalanság.

Zeneileg pedig továbbra is hozza a szokásos magas szintet a dalok többségét jegyző Michael Wilton és Eddie Jackson duó, a mindvégig a fedélzeten maradt alapító atyák.

Csak a „Tormentum” után következő tortúrát, azt az erősen indokolatlan Billy Idol feldolgozást, mint albumvéget romboló szörnyű bónuszt tudnám feledni…

THE ROYAL PHILHARMINIC ORCHESTRA: Tubular Bells – 50th Anniversary Celebration

2LP / 2MC / 2CD 2022

A keményvonalas Oldfield-rajongók nagyjából egyharmad-egyharmad arányban esküsznek az első három album egyikére, mint a jó öreg Mike örökös csúcsteljesítményére. Ez az arány persze a zenebarátok favoritjait átlagolva már egyértelműen eltolódik az első opus javára.

Mike Oldfield 1971-ben rögzítette a későbbi „Tubular Bells” első demóit, melyet 1972-ben követett a lemezszerződés aláírása és a professzionális felvételek elkezdése. Az első LP végül 1973-ban látott napvilágot. Mivel bármelyik évszámot tarthatjuk a „Tubular Bells” origójának, ezért mindhárom dátumhoz kötődtek, kötődnek ilyen-olyan jubileumi turnék és kiadványok. Olyanok is, melyek a felületes hallgatók számára akár rejtve is maradhattak. Mint például az 1983-as „Crises” album címadó szvitje, mely oly annyira hemzseg a „Tubular Bells” témáktól és azok újragondolásaitól, hogy minden bizonnyal „Tubular Bells 2”-ként jelent volna meg, ha nem köti főhősünket a Richard Branson Virgin-főnökkel kötött szerződés, mely 1972-ben húsz évre jegelte a változtatásokat. Legalábbis hivatalosan, mert mint láthatjuk, Mike igen találékony tud lenni, ha akar. Aki pedig vele tartott ezen az ötven éve tartó, a hullámvölgyektől sem mentes rendkívüli zenei utazáson, nyilván akkor is értette a dolgot…

A 2021-től 2023-ig tartandó 50. évfordulós koncertekre és ünnepségekre a Royal Philharmonic Orchestra és a London Contemporary Voices Choir egy különleges előadással készült Simon Dobson karmester és hangszerelő vezetésével. A jubileumi előadásokon teljes egészében előadták az első „Tubular Bells” nagylemezt és egyéb Oldfield-klasszikusokat, mely műsort koncertalbumon is elérhetővé tették dupla LP-n, dupla magnókazettán és dupla CD-n.

Az eredeti Trevor Key alkotást idéző 50-es frontborítók maximálisan hozzák a Tubular Bells feelinget, melyet a hanghordozókon felhangzó zenei anyag is teljes mértékben alátámaszt. Mert bizony az is művészet, ha valakik ilyen alázattal képesek egy kortárs zeneszerző klasszikusához nyúlni. A hanganyag nagyban támaszkodik az eredeti album dallamaira és felépítésére, néhol pedig nyilván a hangszerelés okán, a szintén RPO remekmű, „The Orchestral Tubular Bells” köszön vissza.

De míg a David Bedford hangszerelte 1974-es felvétel javarészt csak a szimfonikus zenekarral szólaltatja meg a mű dallamait, ének és ceremóniamester nélkül; addig a „Tubular Bells 50” esetében kiváló arányban keverednek a nagyzenekari részek és a progresszív rockzenekarra hangszerelt, eredeti megoldások.

Bármennyire is gáznak tartják egyesek a szimfonikus átdolgozásokat, meg úgy általában a tribute műfajt, ez úgy, ahogy van, zseniális. Remélem, hamarosan megérjük, hogy egy Mike Oldfield, King Crimson, Pink Floyd vagy Rick Wakeman tribute előadás ugyanúgy teljesen elfogadott lesz, mint amikor egy tetszőleges zenekar Beethoven-, Bach- vagy Bartók-műveket ad elő.

Az illúzió csak akkor törik meg néhány pillanatra, akkor zökkenünk vissza, hogy mégsem valamelyik korábbi verziót hallgatjuk, mikor Vivian Stanshall vagy Mike Oldfield hangja helyett Brian Blessed szólal meg. Félreértés ne essék, vele sincs semmi gond! Egyszerűen csak az ő orgánuma az egyetlen olyan eleme a hangképnek, mely a zsigereinkbe égett korábbi felvételek fényében még ismeretlen, ezért idegennek hathat.

A műsor második felében, a ráadás blokkban részletek hangzanak el a másik két korszakos nagy műből. Az „Ommadawn” és a „Hergest Ridge” dallamai után pedig a slágerzenés Oldfield korszak legismertebb darabja, a „Moonlight Shadow” hangzik fel, a már említett „Crises” albumról, melyet Maggie Reilly klasszikus előadása után ezúttal Ella Shaw énekével hallgathatunk meg.

Tribute, nem tribute, ez a felvétel nem csak, hogy egyenértékű az Oldield albumok nagy részével, de némelyik újkori lemezénél talán még jobb is.

WHITESNAKE: Greatest Hits – Revisited – Remixed – Remastered – MMXXII

2LP / CD+BD 2022

A Whitesnake 2020-ban indította a „Red, White and Blues Trilogy” sorozatát, aminek a lényege, hogy a stílusonként csoportosított rockslágereik újralátogatott, újrakevert és újramaszterelt változatait adták ki, nem pedig a korábbi felvételekből alkottak új válogatásokat. A rock album, a szerelmes dalok és a 2021-ben piacra dobott blues album után pedig 2022-ben megérkezett a már megjelenésekor is mérföldkőnek számító „Greatest Hits” felturbózott új verziója is.

A móka neve pedig remake. Újragondolás, majd újragyártás – ésszel, mértékkel, de az eredeti művészi szándék alapján, az eredeti művész(ek) vezetésével, az eredeti közreműködők bevonásával. Tehát, régi klasszikus felvételek feljavítva. Ha kell, újraszerkesztéssel, ha kell újrakeveréssel, ha kell új sávokkal, újrafelvett hangszeres vagy énekes részek használatával. Magyarán, David Coverdale is úgy döntött, hogy amíg életben van, és ő maga diszponál a Whitesnake életmű felett, módszeresen rendbe teszi a dolgokat. Így a klasszikus albumok ezernyi extrával kiegészített díszdobozos kiadásai mellett a klasszikus felvételeket sem hagyja parlagon. Úgy maradjanak az örökzöld Whitesnake szerzemények az utókorra, hogy minél kevésbé tűnjenek elavultnak és porosnak, például a korábbi korszakok felvételi technikáinak egykori korlátai okán.

Igen, persze magam is tudom, hogy miként a tribute jelenségre, úgy a remake kiadásokra is sokan köpködnek. Ráadásul a mieink közül is.

De meg kell érteni, hogy egy autonóm művész sosem lehet elégedett az egyszer csak valamiért abbahagyott, de az alkotó fejében még mindig befejezetlennek tűnő alkotásával, alkotásaival.

Különösen akkor nem, ha azok komoly sikert arattak és sok ember tekint rájuk remekműként. Ezért aztán pont, hogy a legnagyobbak közül élnek sokan az utólagos stúdiómunka adta lehetőségekkel. Például a már említett Megadeth remaszter sorozat szintén számos változtatást eszközölt a klasszikus albumok újrakiadásakor, beleértve a kompletten újraénekelt dalokat vagy az egy az egyben lecserélt hangszeres sávokat. Roger Waters képes volt a már eredetiben is hibátlannak tűnő „Amused To Death” című dupla koncept-lemezén vezető gitársávot lecserélni. A Pink Floyd 2019-ben dobta piacra az élő dobbal és egyéb radikális változtatásokkal gatyába rázott „A Mometary Lapse Of Reason” album új verzióját. De Mike Oldfield sem bánt kesztyűs kézzel a korai albumaival, mikor 2008-ban végre lehetősége nyílt az első album hangsávjait legálisan is átszerkeszteni.

Miként a magyarországi vezető művészek, a valódi hazai elit is számos olyan albumot frissített fel, melyeket széles körben alapműnek tart a közönség. Az Edda Művek például több válogatásán is élt az utólagos módosítás lehetőségével, így hangszeresen kibővített felvételek is szép számmal szerepelnek a hivatalos CD-iken. A Djabe „First Album Revisited” projektjének pedig egyenesen a korai felvételek felfrissítése, feljavítása volt a lényege. De a Kex 1999-es CD-jére készülve is gond nélkül hozzájátszottak plusz témákat Babosék az 1970-es szalagokon fennmaradt felvételekre, felvétel-részletekre. Kóbor János producer szakértő felügyeletével…

Mert ennek a témának, mint oly sok minden másnak, Kóbor volt a hazai úttörője és legfőbb propagálója. Aki 1994 és 2004 között kétszer három CD-nyi koncertanyagot és ötször háromkorongnyi Omega stúdiófelvételt turbózott fel, az összes lehetséges módon. Aztán mindezt megismételte két frissebb koncertanyaggal és négylemeznyi idegen-nyelvű felvétellel, melyeket 2012 és 2017 között adott át különböző kiadóknak. Mecky nem véletlen dolgozott ennyit az utógondozással, mert zeneileg az így hosszútávon is nemzetközi színvonalúnak gondolt ráncfelvarrott Omega katalógust kívánta az utókorra hagyni, nem pedig a korabeli stúdiótechnika által hangzásában korlátozott, illetve a cenzúra miatt más formában megjelent – vagy meg nem jelent- korabeli kompromisszumok felemás eredményét szánta a szélesebb közönség elé.

Tehát e néhány kiragadott példából is látható, hogy morgás ide, sznoboskodás oda, kéretlen okoskodás amoda, a Whitesnake semmi olyat nem tett, ami ne volna valódi rock and roll, vagy ami ne férne a rockvilág nagyágyúinak munkássága mellé. Ezért érdemes nyitottan közelíteni hozzá, mint a főhős kvázi végakaratára. David Coverdale testamentumára, a Whitesnake esszenciájára. Mindarra, amit a Fehérkígyó jelentett a sikerei csúcsán és jelent máig is zeneileg, értékes művészi örökségként egy komplett zenésznemzedék számára. Mert azt azért mindannyian tudjuk, hogy ha egy rock dinoszaurusz banda két legendás, régi tagja közül a dobosnak gerincproblémák-, az énekesnek pedig torokbántalmak miatt tiltják meg az orvosok a koncertezést, az nem sok jót ígér a jövőre, az aktív működést illetően.

Az eredetileg 1994-ben kiadott „Greatest Hits” a banda hajmetal, glam rock, AOR korszakát reprezentálja, melyet most nem csak bónusz felvételekkel bővítettek ki, hanem extra hangszeres és vokális sávokkal, illetve alternatív szólókkal és egyéb apróságokkal, melyek így együttesen akkorát ütnek, mint egy nehézsúlyú boksz-világbajnok. Az újramaszterelt cucc kifejezetten dinamikus és ésszel lett panorámázva, így kis odafigyeléssel hamar ki lehet szúrni a változtatásokat. Nem is lőném le a poénokat. Whitesnake rajongóknak és a Purple-családfa gyűjtőinek úgyis a minimális alapműveltség részének számít a teljes Coverdale-diszkográfia.

Nem mellesleg a Whitesnake MMXXII albuma rendesen harap is, nincs az a régisulis rocker, aki ne kezdene önkéntelen headbangelésbe a brutálisan megdörrenő vaskos riffelés hatására. Így aztán attól sem kell félni, hogy bulizás rovására megy majd a rendkívül igényesen kidolgozott és tálalt zenei csemege. A hangminőség természetesen simán megeszi az innen-onnan letöltött, amatőrök által készített mp3-as fájlokat vagy a DJ YouTube által nyújtott gyatra hangminőséget. Miként érvényes ez az idei lista összes hanghordozójára is! Nem is azért jegyeztem meg, mert a gagyistákkal való versengés lett volna a cél, inkább csak a miheztartás végett.

Szóval, ez az anyag valami csoda! Nem számít, hogy eredetileg ’94-es válogatás; sem az, hogy 2022-es remixek; de még csak az sem, hogy a főszereplők manapság már inkább a házi hobbijaiknak élő éltes öregurak, mintsem a világot meghódítani kívánó ifjú rock and roller oroszlánok.

Ha ifjú rockerpalánta vagy és egyelőre csak egy Whitesnake CD-t szánsz a gyűjtemény kezdőkészletébe, ez legyen az! Főleg, mert a bónusz Blu-rayen szereplő klasszikus klipek képi világa önmagában is egy fontos igazodási alap, hiszen nemcsak, hogy nem érdemes, de nem is szabad egy-egy jól sikerült művészeti alkotást kiszakítani a keletkezése idejéből és természetes közegéből.