(Moderbolaget, 2024)

Egy rigorózus, titkokkal teli életet élt pátriárka végakarata és hagyatéki rendelkezései; egy ikerpár, akik biztosak az öröklésben; valamint egy adoptált leány, akiről a végrendelet felolvasásakor derül ki, hogy a családfő őt tette meg általános örökösének.

Nagyjából ezzel lehet felskiccelni az Opeth 2024-es albumának történetét – merthogy van neki ilyen. A sztori hangsúlyos szerepét kidomborítja, hogy a dalok paragrafusok formájában követik egymást, amik a végakarat rendelkezéseit testesítik meg. Sorra tárulnak föl az elhalálozott nábob életének sötét fejezetei, amik kontextusba hivatottak helyezni a drasztikus és megütközést keltő döntés hátterét. Nem megyek bele a történet részleteibe, ezt mindenki fedezze föl saját maga; fókuszáljunk inkább a zenei megvalósítás finomságaira!

Pusztán, maga a tény, hogy konceptlemezről beszélünk, természetesen nem garantálja a zenei minőséget, ám mindenképp jelez egy elhivatott művészi szándékot, odafigyelést, energiabefektetést, ami biztató kiindulópont. Az Opeth esetében megszokhattuk, hogy Akerfeldt mindig a maga útját járja, fikarcnyit sem törődve médiával, gazdasági megfontolásokkal, vagy akár a saját rajongói elvárásaival; kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy Opeth-rajongónak lenni annyit jelent, mint semmibe vétetni saját rajongásunk tárgyai által. Biztosra vehető azonban, hogy pont ez a némileg perverz előadó-rajongó viszony táplálja sokakban a hitet és a kitartást a zenekar anyagai mellett.

Ami viszont sosem volt vita tárgya, az Akerfeldt elképesztő zeneszerzői tehetsége és mániákus minőségfétise. Az Opeth életművének gyakran kis sugarú kanyarulatai jól jelzik az öntörvényűséget, ám egyúttal minden stílusváltáson át ott tündökölt a megkérdőjelezhetetlen minőség. A nem mindenkinek való korai korszak death metaljától kezdve a progresszív death, majd a minimum fura progrock-os vonal – minden albuma érdemes az alapos megismerésre. A Last Will and Testament esetében ismét tanúi lehetünk egy kézifékes fordulónak, ám a színvonalba ez esetben sem lehet belekötni.

Sokan ünneplik, hogy Akerfeldt végre visszatért a hörgéshez, amit számos albumon keresztül hanyagolt teljes mértékben, ám önmagában ez nem érték. Ami sokkal inkább érték, hogy milyen organikusan illesztették össze a régi korszak stílusát a modernebb Opeth-megközelítéssel. Ahogy a történet és a szerepek kívánják, úgy szólal meg a dallamos ének, illetve a hörgés – ez utóbbi kétségkívül nosztalgikus érzéseket kelt, ám a dallamosság, amivel keveredik, nem emlékeztet a régi időkre. A harmóniák és a dallamok megmaradtak annál a groteszk modális megközelítésnél, ami a legutóbbi négy albumot jellemezte, így aztán olyan hibridium jött létre, ami eddig nem létezett a banda repertoárjában. Egyik stílus sem éppen habkönnyű hallgatnivaló, így nincs mit csodálkozni azon, hogy az ötvözetük esetében is számos nekifutást igényel nemcsak a sok apró részlet, de magának a harmónia-koncepciónak a megemésztése.

Lenyűgöző az a zenei változatosság, összetettség, és nem utolsósorban a váratlan megoldások tömkelege, amit a csapat ezen a lemezen összehozott. Azt mondhatnám, hogy semmiféle bejáratott zenehallgatási rutin nem fog itt segíteni senkin.  Sosem lehet ugyanis előre tudni, mikor érkezik egy teljesen amorf akkordváltás, egy teljesen elszállt dobritmus, vagy éppen mikor marad közérthető és elsőre befogadható tartományban a muzsika. Waltteri Väyrynen dobosnak (ex-Paradise Lost) óriási érdemei vannak abban az érzékeny, progresszív hangulat kialakításában, ami ezt a korongot belengi. Már a legelső paragrafus bevezető témáiban ízelítőt ad ebből a meghökkentően ütemezett, 6/8-adokat megtörő díszítőelemekkel, de az egész albumon végigvonuló jelleggel váltogatja a stílusokat a 12-es shuffle bluestól a kétlábgépes nehéztüzelésig.

Kijelenthető tehát, hogy a hörgés szerencsére nem tette újra death-metal bandává az Opeth-et. Ez itt kérem vegytiszta progresszív rock továbbra is, annak egy továbbfejlesztett, tágabban értelmezett változatában. A markáns és fineszes billentyűhasználat éppúgy alátámasztja ezt, mint a narrátorként és fuvolistaként is remek Ian Anderson (Jethro Tull) szereplése, az elsőre szinte átláthatatlannak tűnő ritmikai és hangszerelési változatosság (még citra és hárfa is megjelenik a hangszerek között), és az egész lemez levegős, könnyed hangzása. A legdurvább részeknél is tiszta marad a hangkép, jól élvezhető a gitárjáték finomsága (különösen Fredrik néhány hihetetlen szólódarabja).

A zene hangulata hasonlóan változatos képet mutat. Az általánosan jellemző baljós hangvételt gyakran törik meg misztikus, lírai vagy éppen reneszánsz elemek, ami nagyon jót tesz a muzsika szavatosságának. Ez tipikusan az a lemez, aminek nemhogy nagyon jót tesz a sokszori hallgatás, hanem ennek hiányában egyenesen képtelenség teljes egészében kiélvezni, és ez az élvezhetőség hosszú távon is jellemzője marad az alkotásnak.

2024 vége felé járunk. Talán nem elsietett hát az ítélet: kötve hiszem, hogy ennél színvonalasabb rockalbum született vagy jelenik még meg ebben az évben. Vannak a jó és hatásos korongok, és van ez, amit csak a legnagyobb progresszív mesterek alkotásaihoz vagyok képes mérni. Az pedig az emberiség tompasága és szégyene, hogy sosem fog a stream listák élén pöffeszkedni, ellentétben bizonyos egyéb zenekarok alibilemezeivel.