Miután 1973 nyarára szétesett a Deep Purple Mark II felállása, igen sokan kezdték temetni a zenekart. Némelyek Ian GIllan énekes távozása miatt voltak szkeptikusak a banda jövőjét illetően. Mások a nem túl acélos Who Do We Think We Are album okán gondolták azt, hogy a Purple már túl van a csúcson. Újabb klasszikus lemezt mindesetre nem sokan vártak tőlük, még szimplán jót se nagyon. Aztán mikor ’74 februárjában megérkezett a Burn, mindenkinek leesett az álla. De nem sok idő maradt a tátva maradt szájak becsukására, mert az új tagokkal, David Coverdale énekessel és Glenn Hughes basszusgitáros-énekessel lebonyolított tavaszi turné ráadásul magabiztos diadalmenetté változott. A California Jam fesztiválos fellépésük pedig az egész addigi pályafutásuk csúcspontjává. Hát nem volt kérdéses, hogy tovább kell ütni a vasat. Így augusztusban stúdióba vonultak, hogy elkészítsék a folytatást.
Az 1974 novemberében megjelent Stormbringer albummal azonban Jon Lordék ugyanúgy nem kívánták önmagukat ismételni, miként korábban sem.
Hát ismét mindenkit meglepett a finom irányváltás, illetve a világ éppen adott zenei korszakára szinte azonnal reflektáló dalcsokor. Ezért a kilencedik Deep Purple stúdiólemez ugyanolyan megosztó lett, mint az 1969-es harmadik LP óta mindegyik páratlan sorszámú sorlemezük.
Utólag a legtöbben már Hughes előretöréséről beszélnek és a Stormbringer funk elemeit okolják Ritchie Blackmore távozásáért, majd a csapat újbóli széteséséért. De ez csak részben igaz. Hiszen a Purple előző és soron következő albumán is hallhatók funkos szerzemények. Miként mondjuk a Ritchie Blackmore’s Rainbow album Snake Charmer-je is egyenes ágú, logikus folytatása az addig megtett útnak.
A Stormbringer valódi újdonságát inkább a soul és funk elemek hangsúlyosabb jelenléte jelentette, a még azoknál is fontosabb dalszerkezetek radikális egyszerűsítése mellett. Mert míg a Burn bármelyik prog rock katalógusba is simán belefér, a jól felismerhető boogie-orientált rockhangzás és az egyéb bevont műfaji elemek mellett, addig a Stormbringer LP inkább tűnik egy egyszerű, de nagyszerű „poplemeznek”. Mely korong ráadásul nemcsak abban különbözik az elődeitől, hogy mindenféle témahalmozástól mentes szimpla pop, rock, funky és soul nótákat vonultat fel, de ráadásul még a felvételek többségének hűvös, szomorkás hangulatával is kitűnik az életműből.
Konkrétan a B-oldal első hangjainak felcsendüléséig kell várni egy dögös rock dalra. A Lady Double Dealer és az oldalon harmadikként elhangzó High Ball Shooter azonban nem képes ellensúlyozni a Stormbringer többnyire középtempós, lassú, merengős, melankolikus, búskomor, időnként egyenesen depressziós világát.
Ez utóbbi jóval inkább magyarázza a kocarajongók idegenkedését, illetve úgy általában a második ’74-es album nehezebb befogadhatóságát, mint a felszínesebb megközelítések.
Szintén egyfajta tünet, hogy a markánsabb funk-, soul- és rockdalok szinte kivétel nélkül valamelyik főhős világához köthetők, így jóval kevésbé érződik rajtuk az együttes közös munkája, mint 1968 óta bármikor. Ennek megfelelően a Hold On akár a Paice Ashton Lord formáció Malice In Wonderland albumán is megállná a helyét. A Love Don’t Mean A Thing is simán felférne Coverdale valamelyik korai szólólemezére. Miként a Holy Man is gond nélkül lehetne egy korábban kiadatlan Trapeze vagy későbbi Glenn Hughes dal. Ahogy a You Can’t Do It Right is. A korábban már említett két bulisabb szám is inkább illene a Whitesnake életműbe, mint az anyazenekaréba. Miközben a címadó, a The Gypsy és a Soldier Of Fortune pedig inkább már a Rainbow Dio korszakát előlegezte meg, mintsem hogy a Purple hard rock kliséit ismételgette volna öncélúan.
Némelyeket az is megtévesztett akkoriban, hogy a Stormbringer az első lemez, amin nem szerepel minden dalban Blackmore szerzőként. Ez azonban csak egy technikai dolog volt, egy korábbi alku eredménye. Mert korábban is megesett, hogy más hozott egy-egy dalt a Purple-be és Ritchie csak egy gitárszólóval járult hozzá szerzőként a kompozícióhoz, vagy még azzal sem.
Mindenesetre, a köztudattal ellentétben a Stormbringer esetében messze nem egy sima funky lemezről van szó. Hanem egy kortárs rock korongról, gazdag műfaji színesítéssel. Mely ráadásul feleannyival sem gyengébb az elődeinél, mint azt némelyek híresztelik. Tény, hogy más. Tény, hogy érződik rajta a tagok közötti feszültség és a Mark III felállás művészeinek későbbi munkássága. De ezt önmagában még nem szabadna negatívumként érzékelni. Hány és hány nagy mű született az adott formáció tagjai közti művészi feszültség hatására.
Azt sem szabad elfelejteni, hogy 1974-ben már a Led Zeppelin, a Rolling Stones, az LGT, a King Crimson, a Bergendy, a Piramis, a Black Sabbath vagy a Pink Floyd is használt funky elemeket a szerzeményeiben. Ízléssel, mértékkel, a művészi mondanivalóhoz igazítva, de azért mindannyian haladtak a korral és integrálták a zenei világban tapasztalható újdonságokat, fejlesztéseket, változásokat. Így kellő nyitottsággal igenis találhatunk benne értékeket. Ez esetben is inkább csak a vevő készülékén múlik a dolog, minden értelemben, mint bármi máson.
A Stormbringer-t kézbe véve már maga a lemezborító is figyelemreméltó. Lucille Handberg egy klasszikus fényképét dolgozták át, mely egy dupla tölcséres tornádót örökít meg, amit Minnesota államban fotózott 1927-ben. Az alkotás idővel önálló életre kelt, számos egymásra rakódott popkulturális utalással és értelmezési réteggel gazdagodva. Lemezborítóként elsőként Miles Davis használta, a Bitches Brew montázsának részeként, mely úttörő fúziós albumként egyaránt vált a jazz-rock és az avant-funk alapművévé. A Deep Purple változatban Lucille képét a címadó dalhoz igazították, egy szivárványos pegazussal egészítve ki az újraszínezett kompozíciót.
Bár az elmúlt évtizedekben számos idétlenség terjedt a Stormbringer szövegekkel kapcsolatban, úgy a sajtóban, miként sajnos a rajongók között is, érdemes néhány alapvető dolgot tisztába tenni.
Elsőként egyből a címadó dalról, mellyel kapcsolatban még a zenekar akkori tagjai sincsenek egy véleményen. Coverdale állítólag valami mitológiai utalást akart, de jelen tudásunk szerint semmilyen Stormbringert nem ismer a mitológia tudomány. Mások szerint a dal a viharvadászok veszélyes életét jeleníti meg. Megint mások szerint nincs konkrét értelme, csak egy erősen borongós, komor, halálközeli hangulatot jelenít meg.
Ami ténykérdés, hogy a szépirodalomban a Stormbringer egy legendás varázskard neve, amely Michael Moorcock fantasy történeteiben szerepel. Viszont a dalszöveg nem kardról szól. Szintén számos találgatásra adott okot Glenn Hughes okfejtése, mely szerint a felvétel elején hallható visszafelé szöveg Az ördögűző (The Excortist) filmre, azon belül is a Linda Blair által játszott Regan MacNeil, tehát egy démonizált személy megszállott beszédére utal. Amit megint csak el lehet fogadni plusz információként és egy újabb értelmezési rétegként, de a szöveg megint csak másról szól.
Szintén számos találgatásra adott okot a The Gypsy, mely mesés, misztikus szöveg, amolyan fordított Csipkerózsika történet. Ezúttal ugyanis a mágia által száz évvel meghosszabbított életidő telik le, majd a hajnal helyett a napnyugta és a halál következik. A kompozíció tartalma és hangulata egyaránt a korai Rainbow és a Dio korszakos Black Sabbath darkos fantasy világának előképe. Erősen ki is lóg az albumról.
A lemezt záró csodás ballada kapcsán is sok félreértelmezés kering. Melyeket idehaza csak tovább súlyosbítanak a sem a rockzenét, sem az angol kifejezéseket nem ismerő kvázi újságírók felemás szösszenetei. A hazánkban meghonosodott Szerencse katonája fordítás ugyanis nem adja vissza az eredeti kifejezés árnyalt jelentéstartalmait. Részint inkább a „szerencsevadász” volna a helyes fordítás, melyben benne foglaltatik a főszereplő könnyelmű, felelőtlen, sodródó, élősködő, bizonytalan életvitele. Miként „a szerencse zsoldosa” is, mely viszont az illető megkötöttségére, kényszeres rossz döntéseire, illetve a helyzetének látszólagos megváltoztathatatlanságára is utalhat. Egyben alá is támasztja a kompozíció lemondó, depresszív hangulatát.
Az album többi része ezzel szemben leginkább arról szól, hogy Mr. Coverdale és Mr. Hughes miként csajozik be. Az ismertség és a rájuk szakadt bőséges anyagi javak által kivételezett helyzetüket maximálisan kihasználva. Bár itt is van némi erdő az értelmezéseket illetően, főleg a Holy Man Madonnájával kapcsolatban. Ami részint Hughes akkori barátnőjéről, Vickie Gibbsről szól, részint pedig Glenn drogfüggőségéről, és a legkevésbé sem a katolicizmusról vagy annak szentségeiről.
Ha nagyon erőltetjük, akkor talán egyfajta csodavárás kiolvasható a sorokból, hogy a bűnök, vétkek, önzés és önsorsrontás ellenére is létezik megváltás, hogy lehet még jó vége az útnak. De sokak szerint még ez is túlzás. Csak a két gazdag szépfiú felelőtlen élvhajhászásának stációi jelennek meg, semmi több.
Szóval a Stormbringer általában véve jóval erősebb zeneileg, mint szövegileg. De azért ez a Purple esetében már akkor sem számított különösebb újdonságnak. Persze minden viszonyítás kérdése. Mert ez még mindig tízszer különb annál, mint mikor a tíz évvel később újjáalakult Mark II Deep Purple konkrétan a s.ggbek.rásról írt albumnyitó, könnyed, laza rockslágert…
Fontos adalék még, hogy a kritikusok, akárcsak a rajongók többsége rendszeresen elfeledkezik Ian Paice érdemeiről. Van ugye az a szűnni nem akaró rózsaszín köd a háromféle Gillan-Blackmore korszak istenítésével, illetve egy azzal kéz a kézben járó csőlátás, mint egyfajta vallási fanatizmus, ami mélyen lebecsüli a többi felállást. Mindebben a kettős tébolyban pedig közös tünet, hogy egyesek szinte szánt szándékkal nem akarják észrevenni, hogy végig az egész életműben mennyire találóak a pazar dobtémák, még a legegyszerűbb kompozíciókban is. Pedig ötvenvalahány év után igazán illene már felismerni, majd elismerni a nagyszerű dobos nagyszerű munkáját is. Melyben kéz a kézben jár a magabiztos hangszeres tudás és az aktuális kompozíció iránti alázat.
Szintén ritkán hangzik fel a Stormbringer kapcsán Martin Birch neve. Pedig a társproducer, hangmérnökként és mixerként is maradandót alkotott. A keverést ráadásul Paice-szel közösen, mely máig etalonnak számít. Kézbe fogva egy korabeli angol-, német-, holland-, vagy japán kiadást még mindig feltűnik a lemez általános igényessége. Majd miután megszólalnak az első hangok, azonnal magával ragad a jó hangzás és a korongokra jellemző kiváló dinamika.
Mindezt tovább emelte az amerikai piacra szánt quadrofon keverés, mely nemcsak LP-n, hanem négysávos magnószalagon is a hifisták örömére szolgált. Ennyit arról a hülyeségről, hogy mennyire is bukott meg annakidején a Stormbringer album… Semennyire. Minden változatát vették, mint a cukrot.
2009-ben érkezett az úgynevezett 35. évfordulós változat, mely négy Glenn Hughes által újrakevert dalt és egy instrumentális verziót tartalmaz extraként. Valamint bónusz DVD-n a quadrofon mixet. Utóbbi bár nyilván nem szól úgy, mint egy szalag, de azért szerencsére nagyon is vissza tudja adni, mit is gondoltak a hőskorban a technikusok és művészek a térhangzásról. Egy kis szeletke aranykor, amiért még a felemás szövegvilág ellenére is érdemes a korongokat újra és újra megpörgetni.
