Jazz Sabbath – The 1968 Tapes - Rockinform Magazin

Blacklake

Mivel nincs Black Sabbath, szellemét többféle formáció tarja életben olyan zenészeknek köszönhetően, akik valamilyen módon kötődnek a műfajteremtő bandához. Ozzy Osbourne gitárosa, Zakk Wylde és csapata, a Zakk Sabbath a rockzene berkein belül maradva interpretálják a birminghami legendás négyes dalait, azonban Adam Wakeman, a nagy Rick Wakeman kisebbik fia másképp nyúlt az életműhöz. Adam éveken át a Sabbath turnézenésze volt, mivel ő is testközelből ismeri zenéjüket, gondolt egy merészet: Tony Iommi brutális riffjeit átültette a jazz nyelvére és zongorán előadva azokat, úgy, hogy maga mellé csak egy nagybőgöst és egy dobost vett. A trió tradicionális jazzt művelve játszik Sabbath-dalfeldolgozásokat, bár más hangszerek is hallhatók az albumon, például szaxofon, trombita vagy gitár. Döntően azonban a három alaphangszer viszi a prímet, azon belül is a zongora alapozza meg a hangzást.

Azt a fikciót építették a project köré, hogy ők valójában már 1968-ban léteztek (Adam Wakeman 1974-ben született) és ezeket a dalokat akkor írták, ám egy Black Sabbath névre hallgató formáció ellopta szerzeményeiket és csak az utóbbi időben lett módjuk kiadni őket. Olyannyira valóságossá tették kamu sztorijukat, hogy a három zenész álnéven szerepel a borítón is.

A Zakk Sabbath-hoz hasonlóan a Jazz Sabbath sem lépte túl az Ozzy-éra albumait, hiszen Zakk-hez hasonlóan Adam a frontemberrel is játszott együtt, nem csak a Sabbath eredeti felállásával.

Ez a mostani produkció már a harmadik lemezük és ahogy az előző kettőn tették, ezúttal is végig mennek az életmű Ozzy-szakaszán. Egy picit pontosítsuk ezt a mondatot, ugyanis a hetvenes évtized utolsó két albuma, a ’Technical Ecstasy’ és a ’Never Say Die’ dalai még nem kerültek be a Jazz Sabbath repertoárjába.

Néhány átdolgozást említsünk meg! Az album az Into The Voiddal indul, melyet sokan a világ első doom-metal dalának tartanak. Mindenesetre elég hosszan játsszák, a gyors részt alaposan megpakolják improvizációkkal. A többi dalban is néha úgy megbolondítják az alapriffeket jazzes rögtönzésekkel, hogy nem is hinné az ember, honnan vannak a szerzemények gyökerei. És hogy teljes legyen a képzavar, még a szaxofon is megszólal az interpretációban. A Warning az eredetitől eltérően Ash Soan virtuóz dobimprovizációjával kezdődik, később a nagybőgő viszi a prímet. A War Pigsnek megdobják a tempóját, nincs nyoma a lassú doomos menetelésnek, inkább a leheletfinom zongora-improvizációkon van a hangsúly. Tony Iommi gitárszólója Jerry Meehan bőgőfantáziájában manifesztálódik, a végső gitárszólót pedig a zongora jeleníti meg. Akárcsak az első két album, ez is kiadásra került mono hangzással, azt bizonyítva, hogy valóban az ősidőkben rögzített felvételeket hallgatunk. Pedig nem.

Adam Wakeman apukájához hasonlóan ismételten bizonyította, hogy nincs rock-, jazz- vagy klasszikus zenész, csak jó és rossz muzsikus létezik és ő az első kategóriába sorolandó. Ha valaki a rockzene mellett ennyire hitelesen tolmácsolja a jazzt és a metálzene atyjának dalait ilyen ötletesen ülteti át a műfajra, annak nem csak határok, de akadályok sem léteznek a zenében. Szóval, Ozzy-tól még két albumról nem keletkeztek jazzes átiratok, továbbá én szívesen meghallgatnám, hogyan szólalnak meg a kisebbik Wakeman-fiú kezei alatt a Black Sabbath Ozzy utáni dalai is.