Az Úr 2024. esztendejének utolsó heteiben, hónapjaiban elég komoly hullámokat vert omegás körökben Az utolsó interjú alcímet viselő Kóbor kötet. Nem kívántam és továbbra sem óhajtok beállni abba a sorba, akik a hibás képaláírásokat és szöveg egyéb tárgyi tévedéseit gyűjtögetik csinos kis csokrokba. Minek? Sőt, ha jobban belegondolunk, megint csak a szalon helyett dolgoznánk az ilyesmivel. Majd megint ingyen és munka nélkül hullana az ölükbe egy anyag, nevezetesen egy szép, precíz és pontos hibalista. Egy olyan profi anyag, aminek az összeállítására sosem lennének képesek. Persze mindenki saját magáról állít ki a bizonyítványt.
De azért az már tényleg a Brian élete, hogy az állítólagos Kossuth-díj átadást ábrázoló kép gond nélkül átjutott minden munkafázison. Mert ha az Omegát nem is ismerik az illetékesek, legalább az tűnt volna fel valamelyik nagyokosnak, hogy milyen fiatal Orbán Viktor. De nem. Mert vagy senkinek sem tűnik fel, vagy senki sem mer a nagymellényes uraknak szólni, hogy nem stimmel valami. Az ilyesmire mondják, hogy vak vezet világtalant. De mára már tényleg annyira nem számit semmi sem, hogy mindezek után legközelebb is simán meg fogják kapni a pályázati lóvékat, mint nagy-nagy szakértők. Na, mentem röhögni…
Végezetül tehát, a záró részben következzék néhány gondolat a rajongói reakciók kapcsán és pár további kapcsolódó történet, melyek által remélhetőleg érthető lesz az omegások álláspontja. Akkor is, ha többségük inkább egy szót sem szól a nyilvánosságban erre a gyalázatra. Mert Mecky és a kemény mag mindig együtt lélegzett, mindig együtt mozgott. Bárki is próbálta volna szétszakítani ezt a köteléket, teljesen felesleges erőfeszítésnek bizonyult volna, mert Kóbor János mindig utat talált az omegásokhoz. Mi több, így utólag visszatekintve pont attól volt olyan egységes az Omega tábor, egy kifejezetten szeretetteljes közeg, mert Mecky mindig időben állította le a susmust, a féltékenykedést, az irigykedést, a túlféltést és az egyéb kártékony okoskodásokat, különféle agymenéseket.
Mert Kóbor János nem kért a szent tehén szerepből, miként isten vagy bíró sem kívánt lenni. Leintette a békétlenkedőket, de úgy, hogy közben maga is példát mutatott béketűrésből és megbocsátásból. Sosem esett nehezére békejobbot nyújtani. Szelíden, de határozottan tartotta egyben a vezérszurkolókat. Akiket ráadásul a bizalmával is kitüntetett és a véleményükre is adott. Benkő Laci úgyszintén. Többek között ezért is volt szarvashiba, hogy bizonyos posztumusz kiadványok esetében nem csak, hogy nem vonták be a munkálatokba Mecky és Laci bizalmasait, de még a véleményükre sem voltak kíváncsiak, mielőtt gyártásba adták volna a megkérdőjelezhető értékű műveiket.
Mikor november 17-én, vasárnap este Benkő Laci fájánál gyülekeztünk, néhányan személyesen is megkérdezték, hogy mit szólok a Kóbor könyvhöz. Mert szerintük borzalmas. Olyan, mintha a kivagyiság és az önfényezés evangéliuma volna. Mások meg közölték, hogy a közéleti dolgokat érezik túlerőltetettnek. Majd szinte meg sem várva a választ, többen gyorsan azt is hozzátették, hogy szerintük Mecky forog a sírjában. Nem is akárkik, feketeöves omegások. Miközben hallgattuk a zenét és fagyoskodva néztük a mécsesek lángját, végig azt járt a fejemben, hogy persze, valószínűleg igazuk van, hogy csalódottak, de valójában már magának a sírnak sem feltétlen kéne lennie. Igen persze, azt is megértem, hogy kell egy-két hely, ahová elzarándokolhatnak. De egy olyan szabad lélek, mint Mecky, biztosan nem akart magának sírhelyet. Többször is azt nyilatkozta, hogy ha eljön az idő, inkább azt szeretné, ha a Balatonnál emlékeznénk rá. Egyébként pont ugyanezért szerette volna azt is, hogy a levegőből szórják szét a hamvait. Nem valamiféle megjátszós sztárallűr vagy úri huncutság volt a részéről ez a kérés, hanem nagyon is átgondolt dolog. Ugyanis tengerésztemetést sem akart. Úgy érezte, nem való olyasmi egy édesvizű tóba.
Persze mindezt csak teoretikusan, mosolygósan, félig elviccelve. Mert Mecky úgy gondolta, hogy még bőven van ideje hátra. Hogy az osztrák, sváb és szász felmenőihez hasonlóan maga is megéri a kilencvenet, tehát bőven van még ideje munkálkodni, meg a hagyatékát elrendezni. Mikor néha komolyabban is szóba került a halál, sokkal inkább azon mélázott, hogy milyen különös, hogy ő temeti el a rajongóit, a segítőit és az együttes egykori tagjait- és stábtagjait, minthogy fordítva lenne. Ami nála nem csak egy üres szófordulat volt, mert sokakkal ellentétben Mecky tényleg mindig ott volt az omegás temetéseken. Sosem felejtem el, miként karolta át Benkő Laci vállát Cikkely Lajcsi temetésén. Mikor a végtelenül szerény és önzetlen omegás fotósra emlékeztünk és az Omega élő legendái a könnyeikkel küszködtek. Legalább annyira meg voltak rendülve, mint a családtagok. Egyébként hasonló meghatódottsággal fogadták, csak akkor még épp ellenkezőleg, az örömtől bepárásodott szemekkel, mikor az Omega 45 jubileumi buli fénypontjaként egy Gammapolis nevű csillagot kaptak ajándékba a rajongóktól. Aki élt és mozgott omegás körökben, ott ünnepelt a Kozármisleny Városi Sportcsarnokban. A rock vámszedői közül senkit sem láttunk ott, miként természetesen a költségekbe se szálltak be.
Aztán telt-múlt az idő, előrementek a hőseink is és egyúttal megindult a gagyi cunami. Rissz-rossz cikkek, könyvek, kiadványok zsákszámra. Ha kell, ha nem. Mire pár hónappal ezelőtt megérkezett a hamarosan megjelenő Kóbor könyv híre, szomorúan konstatáltam magamban, hogy szinte már teljesen hidegen hagy, ha az sem sikerül. Mert a bennem élő Omegát, a Laci-, Mecky-, Öcsi-, Blöró-, Ciki-, Szekeres-, Elefánt-, Misi-, Somló- satöbbi képet úgysem tudja senki másmilyenre mázolni. Élőben láttam, hallottam őket. A színpadokon, kocsmákban, éttermekben, kávéházakban, utazás és ügyintézés közben. Volt, akit az otthonában is, meg irodában és persze a színfalak mögött is.
Ettől persze még továbbra is érthetetlen és egyben elkeserítő, hogy miért nem olyanokat kérnek fel egy-egy omegás könyv írásra, lektorálásra, fényképszerkesztésre, mint például Ács Mónika, Arató Matyi, Árok Tamás, Balogh Gábor, Balogh Józsi, Benkő Laci Kisbenkő, Bodzsár Laci, Bokodi Gábor, Boldog Ildi, Bollók Csaba, Boros Csabi, Boross Gyuri, Bozó Feri, Bukovsky Norbi, Burai Edit, Busi Kati, Dömény Gábor, Farkas Levente, Fosztó Attila, Galgóczi Tamás, Gazdag Laci Ceres, Gittinger Tibi, Gulyás Laci Gulit, Juhász Marciék, Juhász Pisti, Kiss Gábor, Kiss Laura, Kiss Tamás, Kiss Zoli, Kmett Olgi, Koronczi Erzsi Kori, Kozák Zoli, Králl Etelka, Kutasi Sanyi, Laczi Karcsi, Lénárt Erzsi, Lobenwein Gyuri, Lovász Tomi, Lovró Tibi, Lucius Gábor, Nagy Dávid, Németh Feri Lolo, Mezey Csabi, Monostori Peti Munyó, Papp Zsolt, Percz Mari, Péter Ferenc Dzsugi, Poór Zsóka, Puskely Márti, Rádly Sanyi, Rafa-Gyovai Dani, Rigó Balázs, Sárkány Gábor, Slezák Tibi, Süle István, Szabados Gyuri, Szabó Ali, Standovár István Nyeső, Szőke Janiék, Szőnyi Gabi, Tálas Jani, Terjék Laci, Trepák Andrisék, Vajdai Gyula, Vágányi Zoliék, Vesztergombi Reni, Zalabai Pax Tibi, Zimonyi Miki, Zsitva Miki és a többiek, akik egymaguk is ezerszer többet tudnak az Omegáról, sok évtizedes személyes tapasztalatok alapján, mint akik a különféle fércműveket újra és újra a nyakunkba zúdítják.
Mert a történészi tévedések és történelmi hazugságok esetében előbb-utóbb úgyis kiborul a bili. A rocktörténet esetében is pont úgy van, mint máshol, hogy előbb utóbb jön valaki, aki borítja a nagy mesélők kamuzásait, meg a nagy-nagy szakértők öncélú baromságait. Akkor pedig félő, hogy úgy járunk, mint az egyszeri kisgyerek, aki miután rádöbbent, hogy éveken keresztül hülyítették a Mikulással, arra a számára logikus következtetése jut, hogy akkor biztos Jézuska sincs…
Kicsivel később, mikor az emlékezés után beültünk egy kicsit még dumálgatni és melegedni a Dobay Cukrászdába, megint elkalandoztam. Miközben a forró csokit kavargattam, már inkább azon járt az eszem, hogy vélhetőleg semmiféle metszete nincs annak a két társaságnak, amelyik ott volt Lajcsi temetésén, illetve amelyik még Laciék halála után is az Omega brand és örökség kiárusításából akar megélni. Aztán nagy nehezen elhessegettem a vállam fölött sustorgó kisördögöt és inkább azokra a kedves arcokra koncentráltam, akik velünk együtt ünnepeltek Kozármislenyben, illetve akik most is eljöttek az elhunyt nagyjainkra emlékezni. Nem volt könnyű, de inkább arra a sok jóra akarok fókuszálni, amit Meckyék adtak a magyarságnak és a világnak, mint a rockzene egyre éhesebb és becsvágyóbb vámszedőire.
Kóbor János nem igazán járt koncertekre, magyar előadók koncertjeire meg végkép nem. De néhány hazai produkcióról jó véleménnyel volt. Például a P. Mobil koncertteljesítményéről. A szakmában közismert tény, de talán most sem árt felidézni, hogy az 1999-es Népstadion buli esetében ő maga kezdeményezte Vikidál Gyula szereplését az előzenekarként fellépő P. Mobil programjában. Lóri felajánlotta ingyen a cuccot, ha ők is játszhatnak a Népstadionban, de Mecky csak úgy ment bele, ha Gyula is szerepel. Igen, ezt is Meckynek köszönhetjük. Miként az érintettek közötti ideiglenes kibékülés is részben szintúgy neki volt köszönhető. Az újabb mosolyszünet meg az időközben előkerült ügynökjelentéseknek. De az már egy másik történet.
Kóbor János nagyon szerette a Pink Floydot. Így talán nem meglepő, hogy szintén imponált neki a Hungarian Pink Floyd Show, melyet többször is emlegetett, hogy mennyi jót hallott róla. A dolog előzménye, hogy mikor a Pecsa Caféban tartottuk a Pink Floyd Klub zenés rendezvényeit, akkor szép sorban eljöttek az omegások és nem győztek gratulálni, hogy mennyire jó a fellépő együttes produkciója. Mivel magam röghöz voltam kötve, az egyik laptop mögött, amelyik az oldalsó kivetítőkön futó videókat vezérelte, Toókos Zoli és a többiek csak a vállam veregették a bulik alatt, mikor ellátogattak a Pink Floyd Klubba. Meghívtam egy csomó vendégzenészt, így például Benkő Lacit és az Omega korábbi vendégbillentyűsét, Jankai Bélát is. Szóval ment a bulik jó híre, pedig akkor is voltak ellendrukkerek, akik tücsköt-bogarat összehordtak.
A Karlovy Vary koncert után, melynek az apropója az Omega Rhapsody film kinti sikere volt, Mecky határozott kéréssel fordult hozzám, hogy szeretné megnézni a Hungarian Pink Floyd Show-t. Ejha! Ez tőle felért egy Kossuth-díjjal. És hogy gondolod? – érdeklődtem. Kéne egy olyan fellépés, amit nyugodtan végig tudok nézni, mondta mosolyogva. Anélkül, hogy egyfolytában duruzsolnának a füledbe – tettem hozzá magamban. Aztán amint tanakodtunk, beugrott, hogy pont egy hónap múlva lesz a gyenesdiási C+ Fesztivál, ahol a műsorterv szerint eleve egymás után fognak játszani. Megvan a megoldás. A szokásosnál kicsivel korábban leszállsz a hajóról, aztán majd intézünk egy olyan parkolóhelyet a kocsinak, ahonnét feltűnésmentesen, nyugodtan végig tudod nézni. Füst, köd, lézer, robotlámpák és háttérvetítés ugyanúgy lesz, mint nálatok is, amit meg esetleg mégsem látsz a kapcsolódó kisfilmekből, majd elküldöm a neten. Aztán ember tervez, közvetlen a közös fellépés előtt lefújták a fesztivált.
Még egyszer nekifutottunk, akkor már közös szervezésben is gondolkodva. Ezúttal a Szoborpark lett volna a helyszín. Faldöntős Pink Floyd tribute koncerttel, Roger Waters berlini showja után szabadon. Az Omega Oratórium helyett pedig a Volt egyszer egy Vadkelet műsorral. Amit annak rendje és módja szerint oly profin és eredményesen fúrtak meg a poszt(?) kommunisták, mintha még mindig ők lennének az állampárti hatalom egyeduralkodói. Mintha a kultúrában semmiféle változás nem zajlott volna le ahhoz képest, mikor a helyi Stasi-ügynökök csoportkábelek elvágásával próbálták szabotálni a berlini The Wall előadást…
A rossz hírek véglegessé válása után pár nappal egy balatoni presszóban elpanaszoltam az egyik közös ismerősünknek, egy gazdasági újságírónak, hogy jártunk. Aki miután végighallgatott, csak annyit felelt: Hagyd, már nem aktuális. Mostantól megint a falépítések időszaka következik. Nagy csend lett. Hetekig forgattam magamban a szavait, majd nyilván Meckynek is elmeséltem. A nagy fehér főnök egy darabig ugyanúgy maga elé meredt, mint elsőre én magam is, majd rákezdett egy eszmefuttatásra a kultúrák keveredésének és a gazdasági migráció okainak mibenlétéről…
Kevesen tudják, de talán nem baj, ha most egy kicsit szélesebb körben is rögzül, hogy Mecky áldása nélkül nem csináltuk volna végig a Magyar Rockklasszikusok bélyegsorozatot. Történt pedig, hogy miután egy majd’ hároméves kőkemény iszapbirkózás után Lacival végre keresztül tudtuk verni a makacsul ellenkező postai bürokrácián, hogy igenis legyenek Magyarországon is rock bélyegek, akkor úgy döntöttünk, hogy még egyszer rákérdezünk Meckyre. Benkő Laci valamiért nagyon fontosnak tartotta, hogy Mecky is mondja ki, hogy akarja.
Hangosan. A nagy megbeszélésére, ami a gyakorlatban persze nem volt még tíz perc se, a Tűzvihar turné elején, a kiskunmajsai sportcsarnokban került sor, a hangbeállás egyik szünetében. Mecky azt mondta, hogy jó, hogy lesz ilyen. Nyugodtan hivatkozzunk rá is. Mindent alá fog írni, vagy az illetésekkel írattatni, ami szükséges hozzá. Ezért ma bármelyik rock együttes vagy könnyűzenei előadó bélyeggel büszkélkedhet, bizony Kóbor Jánosnak is köszönheti a megtiszteltetést. Mert azzal az áldással kezdtünk neki a projekt végső szakaszának lepapírozásába, illetve a kortárs előadók ajánlgatásába, hogy ha bármiben elakadunk, csak csörögjünk. Úgy is történt. Nagyon is jól jött hozzá Mecky ismertsége és elismertsége.
Időközben Gazdag Lacit is bevontuk a munkafolyamatba, aki értékes segítségnek bizonyult. Nálam legalábbis mindenképp jobban ismeri az öltönyösök nyelvezetét. Miként a hivatali ügyintézésben is ügyesen forgolódott. Majd mikor valamelyik postai főakárki hivatalos megerősítést kért a hármunk által összeállított, húsz éves átfutású bélyegprogram, harminc együtteséről, akkor egy darabig tanácstalanul néztünk egymásra Benkő Lacival. Azon tanakodva, hogy kit lehetne még megkérni, hogy segítsen. Hiszen állami képzés híján addig még senki sem szerezhetett rock and roller diplomát – vélekedtünk-, főleg nem a hazai könnyűzenei produkciók nemzetközi ismertsége kapcsán. Ami pedig akkortájt igencsak fontos tényező volt a tárgyalásokon, a bélyegsorozat külföldi eladhatóságát, illetve az Omega elsőségét illetően.
Aztán Gazdag Laci valahogy beprotezsálta Csatári Bencét, hogy mégiscsak történész, aki könnyűzenéről írta a disszertációját. Ha pedig őt hajlandók elfogadni a magasságosok, akkor akár alá is írhatná a listánkat, hogy ő maga is ajánlja a posta szíves figyelmébe. Tudományosan. Úgy is lett. Így aztán, akik most Bencét átkozzák, ezt például nyugodtan betehetik a mérleg másik serpenyőjébe.
A falaitokon bekeretezett Omega és egyéb rockzenei bélyegblokkok, illetve díszborítékok ugyanúgy nem születhettek volna meg nélküle, mint Laci, Mecky, Ceres, Elekes Attila André, Gérnyi Zsuzsi és még számos floydos és omegás barátom támogatása nélkül, akik mind-mind a segítségemre voltak, hogy megvalósuljon ez az álom, miután 2016 nyarán megláttam a Royal Mail első Pink Floyd bélyegeit…
Mecky egyébként azzal egészítette ki a mondanivalóját, hogy örül, hogy ebben is az Omega lesz az első. Nagyon jó, hogy ezt kijártuk, főleg a Dark Side Of The Moon bélyeg után. De aki ennek igazán örülni fog – folytatta – az Bródy lesz. A Gammapolis lemezborító miatt? – kérdeztem vissza kissé döbbenten, reflexszerűen. Nem. De nem részletezte miért, inkább megint valamit mással folytatta a beszélgetést. Hmm. Nem sokkal később, mikor a szombathelyi koncertje után rákérdeztem Tinire, hogy mit szólna, ha a Magyar Rockklasszikusok bélyegsorozatban lenne Illés, Fonográf és esetleg egy István, a király különkiadás is, azzal kezdte a választ, hogy örülne, mi több, régebben maga is gyűjtötte a bélyegeket. Ja, hogy erre gondolt Mecky.
Döbbenetes memóriája volt a nagy fehér főnöknek, melyet ráadásul pengeként tudott használni. Szinte mindent számon tartott, majd jól elrendezett magában és azonnal elő is tudta húzni a kapcsolódó infót a megfelelő polcról, ha kellett. Kóbor János egy két lábon járó rocklexikon volt, aki mindenkiről mindent gondosan elraktározott. Villámgyorsan reagált, nagyon vágott az esze.
Eltelt másfél év, Covid, karantén, rendezvénystop, ráadásul szegény Laci ismét kórházban volt. Végül egy úgynevezett flashmob keretében lett megkerülve a pandémiás rendelkezéscsomag. A Nyugati melletti főpostánál gyülekeztünk, az utcán, hogy megünnepeljük az Omega bélyeg megjelenését, egyben a Magyar Rockklasszikusok sorozat elrajtolását. Akkor persze már ezerrel ment a tolakodás. Azok is a magukénak tudták a sorozatot, akik éveken át küzdöttek ellene, köztük a rátarti bürokraták és azok a botcsinálta rockszakértők is, akiktől semmi mást sem hallottam addig, hogy itthon lehetetlen ilyesmit keresztülvinni. Fontoskodtak, nyilatkoztak, feszítettek egymás mellett nagy peckesen a sajtó kereszttüzében. A magam részéről meg békésen ácsorogtam egy csoport normális rajongó társaságában a járdaszélen. Minél távolabb a fals zajongástól. Mintha semmi közöm sem volna a saját projektemhez. Mikor is Kmett Olgi meglátott és miután odajött, megragadta grabancom, majd szinte szó szerint beráncigált a posta belső udvarába. De olyan határozottan, hogy egy biztonsági őrnek vagy postás alkalmazottnak se jutott az eszébe megkérdezni, hogy mit csinál, illetve, hogy én ki is vagyok. No, mindegy, akkor körbenézek mi újság. Az Omegát Ciki és Mecky képviselte. Utóbbi rám nézet, majd annyit mondott, hogy ne is törődj vele! Majd hallgattunk egy sort. Volt az ilyen alkalmakra egy bizonyos nézése, ami többet mondott minden szónál.
Egyszer, mikor a 2016-os mosonmagyaróvári koncert után az öltőzőben dumálgattunk, Mecky rákérdezett, hogy ugye találkozunk a kolozsvári bulin is. Azt feleltem neki, hogy szeretnék, de valószínűleg most kivételesen ki kell hagynom, mert ezen a hétvégén Gyémánt Ervin nem ér rá, nekem meg nincs autóm. Most ugyan elhozott Szabi, jól is éreztük magunkat, de Erdély más tészta. Erre mosolyogva mellbebökött, majd csak annyit kérdezett: Miért nem jössz velünk? Mondom ismét, hogy Ervin nem ér rá, nincs kocsi. Majd beülsz a buszba! Ááá, hagyd! Nem akarok alkalmatlankodni. De, de, eljössz a busszal, majd találkozunk ott vagy akár útközben is. Szó szót követett, folytattuk a mindenféle zenékről szóló eszmecserét. Végül valahogy odakeveredett Toókos Zoli is, aki elég hevesen fejtette ki az ellenkezését, hogy márpedig nem ül még egy ember a buszba, főleg ilyen hosszú távra nem. Le voltam forrázva. Nagyjából pont ezért nem akartam bekéredzkedni sehova. Tegyük hozzá, Zolinak is megvolt a maga igazsága, mert azt mégsem várhatja el senki, hogy valamelyik fellépő művész kényelmetlenkedjen sok-sok órán keresztül a túltömött busz miatt. Aztán persze, ahogy ilyenkor lenni szokott, volt, aki kárörvendően röhögött. Meg olyan is, aki felajánlotta, hogy menjek velük. De inkább elköszöntem és kisétáltam. Akkor nézett utánam Mecky, ugyanúgy, azzal a bizonyos tekintetével.
Miután a postaudvaron a flashmob kezdetére várakozva hallgattunk egy nagyot, Mecky belekezdett abba, amit már egyébként is vártam. Vagyis, hogy jó ez a bélyeg, de legközelebb érmét szeretne. Hogy abban is az Omeg legyen az első – tette hozzá. Meg, mert az tartósabb – tettem hozzá gondolatban, jól ismerve az ilyesmikkel kapcsolatos észjárását. Ha lett volna még egy kis időnk, biztosan az is megvalósult volna. De Laci esetében örültünk, hogy él. Nem lehetett és nem is szabadott volna még egy újabb témában hadra fogni. Meg amúgy is minden állt az országban, a pandémia totálisan agyonverte az ügyintézést és az ilyesmik finanszírozásához szükséges gazdasági hátországot. Márpedig egy érmesorozat nagyobb költségvetést igényel és drágább jószág is, mint egy bélyeg. Tehát valószínűleg még komolyabb lobbi tevékenység kellett volna hozzá. Elengedtük. Akkor azt hittük, hogy csak ideiglenesen. De a gyászhírek után persze inkább a könnyebb bizniszek felé fordultak az illetékesek. Mintha már tényleg nem számítana, mit is akart Mecky, Misi vagy Laci.
De nemcsak az Omega érme volt a téma. Mecky akkor, ott a posta belső udvarán beszélt részletesen azokról a szerzeményekről is, melyeket feldemózott ugyan, de mivel nem illettek az Omega Testamentum komorabb hangulatába és figyelmeztető jellegű mondanivalójába, inkább már egy következő lemezre szánta. Ezt hogy gondolod? Úgy! – nézett rám megint a rá jellemző módon. Feloldozásként! – tette még hozzá nevetve. Majd elkezdte ecsetelni, hogy egy ideje már érik benne egy trilógia előadás képe, melyben az Oratórium megemel, a Testamentum egy felemelt mutatóujj, majd a Jelenések boldog, katartikus vége feloldoz.
Jelenések? Jelenések könyve? Te komolyan tovább akarod boncolgatni a Jelenések könyvét? Igen, képzeld el: János Jelenései. Majd hatásszünet, azzal a tipikus meckys nézéssel. Paff, kész voltam. Főleg, mert pontosan tudta, hogy hívő vagyok. Nemegyszer beszélgettünk a Bibliáról, főleg annak az utolsó fejezeteiről, ami a leginkább foglalkoztatta őt. Szóval János Jelenései… egy újabb Mecky projekt. Zseniális szójátékkal. Amibe ráadásul parádésan illettek volna a Babylon lemez régóta tervezett, de soha meg nem jelent egyéb szimfonikus átdolgozásai. Ennyire előredolgozott. Ennyire előre gondolkodott. Ennyire azt gondolta, hogy bőven van még ideje. Ezért nem hatotta meg különösebben, hogy mondjuk a Testamentum maszterén is bőven lett volna még mit javítgatni…
Mert, bár Mecky is ugyanolyan esendő és gyarló halandó volt, mint mi mindannyian, de mégis volt benne mellé egy rendkívüli nagyvonalúság. Nagyvonalúság az idővel. Nagyvonalúság a közönséggel. Nagyvonalúság a zenésztársakkal. Egy rakat olyan esetben nyújtott békejobbot és nem reagált az őt ekéző, sározó mondatokra, mikor egy átlagembernél már réges-rég elszakadt volna a cérna. Miközben rengeteg olyan kisebb-nagyobb gesztusa volt, amivel igenis ki tudta fejezni, hogy értékeli a vele muzsikálókat és a neki dolgozókat. A Volt egyszer egy Vadkelet, ami ha úgy vesszük már a sokadik önálló Omega projektje volt, abszolút logikusan, tematikusan épült fel. De azért volt más szempontja is. A Kivándorló-dalra, a későbbi Immigrant, illetve The Immigrant Identity-re például nehezen akart szöveg készülni. Hát inkább hagyta instrumentálisnak, legyen tere, helye és ideje Szekeres Tamásnak is a reflektorfénybe kerülni.
Szintúgy nem hagyott ki egy lehetőséget sem, akár csak hat-nyolcszemközti rajongói beszélgetéseken sem, hogy elmondja, hogy Varsányi Gergely nélkül sosem lett volna Omega. Mert pár hónap után vagy szétmentek volna, vagy végérvényesen lehagyja őket a konkurencia. Persze voltam olyan pofátlan, hogy sokadszorra hallgatva mindezt tőle, egyszer csak visszakérdezzek, hogy de akkor miért küldtétek el? Amire szelíden csak annyit felelt, hogy ha akkor nem váltunk, akkor meg azért ment volna el mellettünk a konkurencia.
Egyébként ugyanezzel magyarázta az eredeti, 1996-os Transcendent CD-n hallható Edwin Balogh bevonását is. Igazi csapatjátékosként, az Omegára mindig kizárólag, mint EGYÜTTESRE tekintve, akár még önmagát is simán képes volt kispadra ültetni, ha úgy érezte helyesnek és célravezetőnek.
Omega Szimfónia dettó. Érdekes módon azt sosem vágták a fejéhez az Omega Rapszódia, az Omega Oratórium és a Volt egyszer egy Vadkelet miatt kiakadó, majd online trollkodó és hangosan hőbörgő rajongók. Pedig a Szimfónia előadásából ő maga is kimaradt. Önszántából. Miként az Omega Concerto is egy olyan álma volt, amiben nélküle szólalnak meg az Omega dallamok, Szekeres Tomi ihletett gitárjátékával a középpontban.
Ide tartozik még, hogy a 2013-as és ’14-es turnék során sokat beszélgettünk arról, hogyan lehetne az Omega 50 kapcsán elmaradt életmű sorozatot méltóképpen tető alá hozni. Míg engem a kimaradt, lemaradt, CD-n még kiadatlan felvételek érdekeltek inkább, Mecky sokkal inkább a formát pedzegette. Volt szó például CD+DVD+BD kombókról is, elsősorban a koncertanyagok kapcsán. Volt szó egy filharmonikus trilógiáról, ami az általa csak „befejezetlen” szimfóniaként emlegetett Omega Szimfónia felújított és kibővített változatából, valamint egy Omega Rapszódia és egy Omega Concerto CD-ből állt volna. Utóbbit, mint már említettem, egy Szekeres Tamás gitárjátékára épülő instrumentális albumként festette le, természetesen nagyzenekari hangszereléssel. Mindezt pedig egy hármasoltárszerűen kihajtható, formalakkozott, hárompaneles digipak-ben. Aztán beszélt különféle díszdobozokról is, melyekben egyforma súllyal szerepelnek az életmű darabjai. A minta ezúttal is a Pink Floyd volt, mi más is lett volna?
Végül aztán úgy döntött, hogy az Oh, By The Way meghonosításával kezdi, de annyi különbséggel, hogy az Omega LP antológiájához nem kívánt csicsás külsőt, hanem csak egy elegáns műbőr dobozt. Inkább a belső tartalom legyen minél pazarabb! Mindehhez aztán idővel ugrasztotta a belső kört, hogy minél jobb minőségben álljanak rendelkezésre az Omega nagylemezek eredeti grafikai anyagai. Ugyanis a hanglemezgyári archívumot nem tartotta elégségesnek egy ilyen projekthez. Mivel Meckynek tényleg nagyon tetszettek a CD méretű LP replikák – más előadók esetében is szívesen forgatta azokat-, hosszas tanácskozás előzte meg a dobozka tartalmát. A magam részéről a mellett kardoskodtam, hogy ha már magyar LP-k, akkor bele kéne pakolni a ’79-es Kisstadion és a ’82-es BS koncertlemezeket is. Mert erősen hiánypótlók volnának, mert minden egyes koncerten többen kérdezik, hogy kaphatók-e. De végül a Pink Floyd nyert, pontosabban az Oh, By The Way stúdióalbumokra koncentráló tartalma.
2015 december elején a pápai református templomban volt Omega Oratórium előadás. Még tartottak az előkészületek, amikor délután összefutottunk Meckyvel az egyik szomszédos épületben, ami talán a református kollégium lehetett. Természetesen ismét embergyűrű vette körül, és mint mindig, megint roppant türelmesen állt a sokféle kérés, kívánság elé. Miként az emberekből önkéntelenül is kibukó omegás emlékeket is kedvesen fogadta. Sok művésszel dolgoztam már az elmúlt harminc-harmincöt év folyamán, de Kóbor János kirívóan kedves volt a rajongóival. Szinte angyali türelemmel viselte a státuszával járó terhelést. Miközben tehát az illemhelyet kerestük, menetközben odaintettünk neki, aztán már mentünk is volna tovább, mikor tőle szokatlan módon keresztülkiáltott az embereken, hogy megvan-e már az LP Antológia?
Meglepődtem. Majd miután visszakiáltottam, hogy igen, pár napja kaptuk meg, kapásból vissza is fordultam. Gondoltam egy kicsit még tudom a szükséget szorongatni, ha már eddig kibírtam. Hamar előástam egy dobozkát, amit aztán át is nyújtottam neki valaki feje fölött. Felesleges sietség volt, mert ugyan átvette, de csak azután kezdte bontogatni, mikor már végzett az illető a szelfizéssel és a maga kis sztorijával. Íme, egy újabb lecke Meckytől. Pedig volt gyerekszobám.
Mindenesetre, mikor végre a kezébe fogta az első példányt, láttam rajta némi kis rezgést, tőle szokatlan izgatottságot. Aztán mikor végre kibontotta és belelapozott a kartontokos CD sorba, az első három után csalódottan csak annyit mondott maga elé, hogy ezért kár volt. Míg én hosszabban és cifrábban fogalmaztam, amit aztán gyorsan meg is bántam a körülöttünk jövő-menő egyházi személyek miatt. De jogos volt a csalódottság, hiszen a végeredmény nemhogy az eredeti LP kiadások replikája nem volt, mondjuk a 10000 lépés vagy a Gammapolis gatefold borítójával vagy épp az Élő Omega inzertjével, hanem szinte még az újságokba csomagolt CD-mellékletek akkori szintjét sem érte el a cucc.
Mindez a gyászos hangulat azonban ezúttal sem tartott tovább három percnél. Mikor is Mecky megrázta magát, sebaj, majd csinálunk másikat az 55-re. Ilyen volt a hús-vér Kóbor János. Így aztán nem sokkal később azon is simán túl tudott lépni, hogy az Omega 55 arénakoncertre sem készült el az Omega back catalogue, mert akkor meg már más fúrta meg az archív CD-sorozatot. Mecky nagylelkűsége azonban nem ismert határt, így azt a békát is ugyanúgy lenyelte, mint mikor 2016-ban az akkori kiadója nem küldött elég Omega ’56 CD-t a kassai Steel Arénába. Elég kellemetlen helyzetbe hozva a dedikáláshoz kiült művészeket és a dedikálásra váró embereket…
Nem beszélve az egyik túlbuzgó külföldi rajongó által gyártott félhivatalos DVD-k megjelenéséről. Azzal kapcsolatban is mindenki összehordott mindent, tücsköt-bogarat, csak épp Mecky maradt békés. Mi több, Mecky békítette meg Lacit is, aki talán túlságosan is felkapta a vizet. Ilyen ember volt Kóbor János. Aki máskor meg simán kész lett volna magára vonni a tüzet, ha esetleg nem úgy sül egy projekt, ahogy azt előzetesen elképzelte.
2010 októberében egy hűvös keddi napon az akkoriban Alexandra központként is működő Párisi Nagy Áruház Lotz-termében került sor az Omega Rhapsody sajtóbemutatójára. Bár akkor még az ePresso Online Felsőoktatási Hírügynökségnek is tudósítottam, párhuzamosan a Civil Rádióban futó Értékmegőrző rockműsorommal, mégsem nagyon éreztem ingerenciát, hogy elmenjek. Úgy gondoltam, otthon is meg tudom írni a CD-ről, amit ilyenkor szükséges. Mecky kifejezett kérésére azonban meggondoltam magam és a rocker életformához képest korai időpontban mégiscsak megjelentem. Majd miután kivártam a kötött programot, meg a soromat, feltettem neki az egyetlen valódi kérdést. Amire valóban nem tudtam a precíz, pontos választ.
Azt mondd már meg, kérlek, hogy jelen esetben ki az album pontos előadója, illetve precíz titulusa? Mert a borítókép alapján ezt érthető Mecky Omega Rhapsody lemezének, miként az Omega Rhapsody című albumának is, ahol a Mecky felirat csak illusztráció. – szögeztem neki nagy komolyan a dilemmámat. A szemembe nézett fürkészően, majd miután látta, hogy nem ugratom, hanem komoly a dolog, elnevette magát. Mondott pár mondatot, hogy valójában miként működik a szórakoztatóipar és néha bizony szükséges a ködösítés. Ilyen a világ, kell a fegyver.
Majd ismét a szemembe nézett és azt mondta, hogy nyugodtan írd, hogy Omega együttes Rhapsody albuma. Mert, ha siker lesz, márpedig mi mindannyian bízunk abban –mutatott körbe-, hogy siker lesz, akkor automatikusan Omega lemezzé válik. Ha viszont esetleg mégis megbukna, akkor meg marad Mecky lemez, mert vállalom a felelősséget a kudarcért. Mert az én ötletem volt ez a filharmonikus Omega CD.
Nagyjából egy évre rá ismét egy Alexandra épületben volt omegás rendezvény. Amikor is a Nyugati téri könyváruházában találkoztunk. Pontosabban annak felső szintjén, egy pódiumbeszélgetésen, ahol az Omega egykori sajtófőnöke, Gréczy Zsolt faggatta Meckyt. Majd a program végén kialakult egy kötetlen beszélgetés. Ugyanis a nem sokkal korábban megjelent Omega 50: Kiabálj, énekelj jubileumi válogatás hatására sorra kérdezgették Kóbort a kemény mag tagjai, hogy még mi minden várható kiadás tekintetében a közeljövőben. Mecky néhány dolgot azonnal kizárt, így például a magyar Live Aid omegás rádiófelvételeit, mondván, hogy megfelelő alapanyag, tehát többsávos felvételek híján lehetetlen volna kijavítani. Így viszont nem szabad a többi rajongó elé tárni, bármennyire is hangulatos volt az a buli. Nektek meg úgyis minden megvan – tette hozzá nevetve. Majd rátért a magyar nyelvű Rapszódia részleteire. Még utána is elég sokáig maradtunk beszélgetni. Már réges-rég elmentek a rajongók is, mire végre nagy nehezen elindultunk hazafelé.
Úgy alakult, hogy Gyémánt Ervin és Mecky majdnem ugyanazon a helyen parkoltak le, hát elindultunk abba az irányba, gyalog, az aluljárón keresztül a kocsikhoz.
Olyan késő volt, hogy már a hajléktalanok többsége is lenyugodni készült a nyilvános telefonfülkék alatt kialakított koszfészkekben, mikor az egyikük felnézett, és mint, aki jelenést látott, egy darabig csak döbbenten meredt maga elé, majd elkezdett artikulátlanul üvölteni: Mecky! Mecky! Meckiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii! Majd miután Mecky visszanézett, visszamosolygott rá és integetett neki, már azt kiabálta torzonborz kinézetével, önfeledten: Csoda történt! Csoda! Csoda!
Komolyan nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. Hazafelé mindenesetre kitöröltem egy könnycseppet a szememből. Talán egy aprócska bogárka szállhatott bele…
Egyébként valóban csoda történt. Mégpedig sok évtizeden keresztül, mindannyiunkkal, hogy ismerhettük, hallgathattuk, bámulhattuk őt. Mert Kóbor János valóban kivételes egyéniség volt. Aránylag kevesen tudják, hogy a Volt egyszer egy Vadkelet eredeti dallistáján, még nem sokkal a gyártás megkezdése előtt is a Break The Chain szerepelt az egyik trackként. Ami drogtéma egyébként adta is magát, mint egy olyan problémakör, amivel egy nyugatra szakadt ötvenhatos menekült és családja inkább odakinn kellett szembesüljön, mint korábban idehaza. Mikor megkérdeztem tőle, hogy akkor mégis miért változtattad meg, a következőképpen magyarázta a last minute javítást: Tudod, végignéztem a dallistán és egyszer csak megakadt a szemem. De hát egy Sülyi-szerzemény sem maradt, ami egy Omega lemezen elfogadhatatlan. Sokadszorra is paff! Képes volt előrébb venni az emberi dolgokat, mint az eredeti művészi koncepcióját. Hát így került a felfrissített Break The Chain helyett a szintén felújított Tomorrow a Volt egyszer egy Vadkelet mindkét kiadására.
Ugyanez a szempontrendszer egyébként szintén játszott nála az Omega Szimfónia, Rapszódia, Oratórium végleges anyagainak összeállításakor is. Tőle tudom, mert rákérdeztem. Most is majdnem elbőgtem magam, mikor visszaidéztem a szavait és még inkább a hangsúlyát, meg a tekintetét, ahogy, amilyen természetességgel mindezt előadta. Hát ilyen volt Kóbor János, a mi Meckynk. Amiből szinte semmit sem ad vissza nekem a Kóbor-könyv. Miként a többi Omegával foglalkozó iromány se nagyon. Szomorú, de úgy tűnik, hogy Csatári Bence Kóbor könyve jóval inkább Csatári Bencéről szól, mintsem a valódi Kóbor Jánosról. „Hogyha feltárul a megszentelt világ, Szoros átjárón ki megy át?”
Utóhang
Nagyjából negyven nappal e sorok bepötyögése után épp a tévét néztem, a Hír TV Szélesvásznú történelem című műsorában a Mici néni két élete filmről szóló részt. Mikor is a 33. perc környékén a jó Csatári megint rákezdett a rá jellemző, precíz, pontos szakértésére, hogy aszondja: „Ami nagyon érdekes számomra, az az, hogy ugye bejött itt a twist. És a hatvanas évek elején ez egyáltalán nem jelent meg például a Hanglemezgyártó Vállalatnak a politikájában. Nem lehetett kis- és nagylemezt kapni twist zenével. Agyon volt hallgatva…”
Jaj, nekünk! Csak az effajta rockszakértéstől ments meg, Uram, minket! És ez a blődség gond nélkül lemehet a tévében. Pedig, ha engem kérdeznek, már 33 évvel ezelőtt is simán bemondtam volna pár lemezt. Mondjuk egy jó kis Koltai-Papp együttest, 1963-ból. Ami ráadásul kétféle változatban is kijött annakidején. Melyik évben is jelent meg a Mici néni két élete?
Na, ezért és az ilyenekért nincs közöm az úgynevezett rockszakértőkhöz. Gyorsan ki is kapcsoltam a tévét. Persze nem kell bolhából elefántot csinálni… Inkább nőjön hatalmasra a Pinocchio együttes összes tagjának az orra, ha nem készítettek bő hat évtizede twist lemezt!
Mondjuk, aki egy Kóbor-könyvben képes azt leírni, hogy az Omega egyik 1966-os(!) kislemezén a Creedence Clearwater Revivaltől(!) szerepel az I Put A Spell On You, attól bármilyen más bornírt baromság is kitelik. Akárcsak a butaságot lazán átengedő lektor, korrektor és egyéb kiadói illetékesek esetében. Persze tízmillió fociedző országában még az is simán előferdülhet, hogy egyszer csak valakik úgy ébrednek, hogy azt gondolják magukról, hogy a rockhoz is értenek… De mindebbe Meckyt is belerángatni, akinek, az állítólagos rockszakértőkkel ellentétben, a CCR életmű is a kisujjában volt, finoman szólva sem elegáns…
Mert aztán persze végül nagy nehezen mégis végigszenvedtem magam a betűhalmazon. Többszöri nekifutásra, pihenőkkel, kínszenvedéssel. Átkozva a percet, mikor először kinyitottam a könyvet. Zokog a lelkem, hogy a nagy kampány, tehát az erősebb kutya elven végül mégiscsak ez a borzalom marad Mecky után a fő olvasmány. Mert senki sem szól rájuk. Mert nagyon úgy tűnik, hogy az ország kulturkorfeusainak teljesen mindegy, mi szerepel egy Kossuth-díjas művészekről szóló kötetben. Pedig ha élne, valószínűleg még Peterdi Pál is visszahőkölne ennyi tücsök és bogár láttán…
Bárcsak írtak volna a fiúk a hőskorban még egy jó kis dalt a kontraszelekcióról is, teszem azt, az Egyszemélyes ország és A bűvész közé… Legalább azzal vigasztalódhatnának az igazi omegások.
Fotók: Jozé és Kisbenkő – OFC (Minden jog fenntarta!)
