2024. szeptember 6-án, Roger Waters születésnapján, új szólóalbummal jelentkezett David Gilmour, a Pink Floyd énekes gitárosa. A Luck and Strange címet viselő ötödik önálló Gilmour nagylemez egy zeneileg rendkívül összetett, tőle mindenképpen újszerűnek ható, újító szándékú alkotás lett. A Floyd hagyományokkal több szempontból is szakító anyag értékelése kapcsán érdemes feleleveníteni az előzményeket. Legfőképpen David szólóprodukcióit, illetve az azokhoz vezető utat.
Sorozatunk negyedik részében a Rattle That Lock című negyedik Gilmour szólólemez és a korszak egyéb felvételei kerülnek terítékre.
A Pink Floyd utolsó fellépésére 2007. május 10-én, a The Madcap’s Last Laugh című Syd Barrett tribute koncerten került sor. Bár a rendezvényen részt vett Roger Waters is, de csak külön, szólóban lépett színpadra. Így az ismét trióvá olvadt együttes egy egyszeri formációban: Nick Mason, David Gilmour, Rick Wright, Jon Carin és Andy Bell basszusgitáros felállásban emlékezett meg Syd-ről.
A felvétel hivatalos kiadására egészen 2019-ig kellett várni, mikor is a The Later Years boxban kislemezen, DVD-n és Blu-rayen is elérhetővé vált az utolsó Arnold Layne Richarddal. Akkor úgy tűnt, hogy ezzel egy szép kerek lezárást kap a Pink Floyd életmű.
A végső Pink Floyd fellépést megelőzően, még 2007 januárjában David Gilmour, Guy Pratt, Steve DiStanislao és a nagybeteg Rick Wright bevonultak egy próbateremként használt csűrbe és Barn Jam címen százas nagyságrendű jamelést rögzítettek. Ami végül Richard hattyúdalának is bizonyult, hiszen a billentyűs zseni már nem készített több felvételt a 2008 szeptemberében bekövetkezett haláláig. A Barn Jam-ek egy részét Gilmour kiadta a Live in Gdansk koncertalbum ötlemezes, illetve 3 CD-ből és 2 DVD-ből álló ötkorongos deluxe verzióin. Majd a felvételekből szemezgetve állította össze a következő két szólólemezének anyagát is. Így a 2007-es ötletek, illetve Rick billentyűjátéka továbbra is szerepet kapott David Gilmour szóló életművében.
2009-ben David részt vett a hajléktalanokat segítő Crisis egyesület jótékonysági koncertjén az Amadou és Mariam duóval. Majd Jeff Beck vendége volt a Royal Albert Hall színpadán.
Még szintén 2009-ben David Gilmour, Bob Geldof, Chrissie Hynde és Gary McKinnon felvették Graham Nash Chicago / Change The World című dalpárosának az új verzióját. Majd az emberjogi, jótékonysági projekt érdekes módon folytatódott, hiszen miután Martin Glover „Youth” producer és Alex Paterson felkérést kaptak egy remixre az új változatból, megkérdezték Gilmour-t, hogy közreműködne-e további gitárrészekkel. David igent mondott és feljátszott egy huszonöt perces slide-gitár sávot, aminek felhasználásával elkezdődött az alkotás. A remix azonban önálló életre kelt, így 2010-ben már egy Metallic Spheres címet viselő ötvenperces albumot vehettek a kezükbe David GIlmour és a The Orb rajongói. A két zenei szvitből álló különleges ambient anyag a hagyományos CD mellett dupla 45-ös audiofil vinil lemezen és 3D60 CD-n is a boltok polcaira került, a lehető legjobb hangminőség, illetve térhatás érdekében.
Miközben a beszűkültebb floydosok és a slágeres Gilmour rajongók epét hánytak, addig mások az egekig magasztalták a Metallic Spheres bátor útkeresését és erényeit. Mindenesetre a projekt komoly hatással volt a zenei világra. Vélhetően még maga Gilmour is levonta a projektből a megfelelő következtetéseket a maga számára.
Majd 2023-ban a közös album folytatása is megjelent vártalanul. A Metallic Spheres In Colour című lemez ezúttal egy negyven perces anyag lett, két húszperces zenefolyammal. De nem az előző verzió vágásával, csonkolásával, hanem az eredeti Gilmour gitársáv ismételt felhasználásával készült.
Gyakorlatilag új zenei részeket építettek David 2009-es játéka köré. Az anyag ezúttal is megosztotta a közönséget, de már közel sem annyira, mint 2010-ben. Lévén, hogy ’23-ban már a Gilmour rajongókra sem feltétlen volt jellemző, hogy megjelenéskor rohanjanak a lemezboltok irányába. A neten bele-behallgatott hosszabb-rövidebb részeket pedig már réges-rég el is fejeltették azóta. Így működik, így is működik a nagytestvér és az emberi önzés, lustaság és fukarság ördögi egyvelege.
2010-ben is folytatódott a jótékonysági munka. Július 11-én David Gilmour és Roger Waters közösen lépett fel Oxfordban, a menekülttáborokban sínylődő palesztin gyerekeket támogató HOPING Foundation jótékonysági szervezet egyik rendezvényén. Akkoriban úgy tűnt, végre elássák a csatabárdot. Mindezt a reménységet tovább erősítette, hogy Waters 2011. május 12-i koncertjén David Gilmour és Nick Mason is megjelent a londoni O2 színpadán.
Mindez az illékony béke is hozzájárulhatott, hogy 2011-ben és ’12-ben az aranykorszak három legnépszerűbb koncept-albuma újra megjelent, úgynevezett Immersion verziókban. Az addig kiadatlan extrákkal alaposan megpakolt Dark Side Of The Moon, Wish You Were Here és The Wall tartalma megosztotta a közönséget. Különösen utóbbi demóinak törmelékes közreadása, így az örömbe némi üröm is vegyült. A sorozat végül nem is folytatódott, csak a várakozás, hogy talán ezután mégis összeáll egy Gilmour, Mason, Waters trió felállás egy búcsúturnéra.
A Pink Floyd újbóli összeállásában azonban hiába reménykedtek a rajongók, Gilmour hallani sem akart ilyesmiről. Inkább az 1993-as, 1994-es, addig fel nem használt stúdiófelvételekből rakott össze egy utolsó Pink Floyd albumot.
Amit viszont nem követett turné, mert Rick Wright nélkül David értelmetlennek ítélte a The Endless River kompozícióinak a bemutatását.
Ráadásul az évtized második felét újabb és újabb csatározások jellemezték, hiszen Waters és Gilmour nemcsak, hogy bizonyos közéleti dolgokban nem értettek egyet, de az online felületek használatában sem. Miként a katalógus feldolgozását és az életmű újrakiadását is másként képzelték el. Így hát a további Immersion dobozok és a sokak által vágyott Pink Floyd reunion helyett ismételt mosolyszünet következett. A vágyva vágyott közös új anyag helyett pedig David negyedik stúdiólemeze.
A 2015. szeptember 18-án megjelent Rattle That Lock album egy minden korábbinál szerteágazóbb, eklektikus zenei anyagot tartalmaz. Mely részint követi az On An Island világát, megtartva annak összes kulcsszereplőjét, közte Phil Manzanera társproducert, gitárost, billentyűst, Polly Samson szövegírót, vokalistát, Bob Klose gitárost, Jon Carin billentyűst, Guy Pratt basszusgitárost, Steve DiStanislao dobost, David Crosby és Graham Nash énekeseket, valamint felvételről Rick Wright-ot is, de másrészt merészen újított is. Mely frissesség a hangszerelésben, a műfaji sokszínűségben és az újonnan bevont művészek sokaságában is tetten érhető. A futballmeccsnyi résztvevő között például hallhatjuk Gabriel Gilmour-t, David és Polly fiát is zongorán.
A sokszínű zeneművel Gilmour ugyanúgy próbált merészen újítani, mint annakidején az About Face esetében, de csak egy dal, a Today erejéig. Aztán kapunk még egy pár adag swinges jazzt, sanzonos popzenét is. Melyek közül talán a Girl In The Yellow Dress, a Dancing Right In Front Of Me és a Faces Of Stone a legkiemelkedőbb darabok. Miközben a Floyd kései éveit és az On An Island-et idéző dalok, például az A Boat Lies Waiting, az In Any Tongue vagy az And Then… egy egészen másfajta vonulatot képviselnek. Ezért aztán a kétarcú Rattle That Lock erősen megosztotta a közönséget.
Mindez talán csak angol nyelvterületen, illetve az angolul tudók között volt enyhébb kissé, hiszen a negyedik Gilmour korong szövegvilága nagyon erősre sikeredett.
A címadó szerzeményt például a Michael Boumendil által komponált SNCF (francia vasúti) szignál ihlette, amit Gilmour egy vasútállomáson hallott. A lánccsörgésre emlékeztető dallamhoz pedig John Milton Elveszett paradicsom című epikus költeményét idéző dalszöveg társul.
Nem véletlen, hogy a Rattle That Lock díszdobozos deluxe kiadásának része a Paradise Lost második kötetének facsimile kiadása, Gustav Doré korabeli illusztrációival. Hiszen a dalhoz készült animációs klip Doré művein alapul, mely Lucifer bukását mutatja be, majd útját a Földre, hogy azt megrontva Sátánná váljon.
A fejsúlyos mondanivaló pedig ennek fényében folytatódik tovább, végig az egész albumon, mely leginkább a múlandóság témakörét járja körül. Így a Faces Of Stone Gilmour édesanyjáról, Sylviáról szól, aki időskorában demenciával küzdött. A Boat Lies Waiting pedig egy érzékeny búcsú Rick-től, a vitorlázás szerelmesétől.
Az In Any Tongue egy háborúellenes kiáltvány. Méghozzá egy a fiáért aggódó és imádkozó édesanya, valamint az átélt szörnyűségek után nehezen oldódó fiú szemszögéből. Minek az öldöklés, ha a „mama” minden nyelven ugyanúgy hangzik?
A Girl In The Yellow Dress-t pedig a jazz korszak egy klasszikus plakátja, illetve képeslapja ihlette. Melyet szintén animációs klipben dolgoztak fel, nagyon komoly munkát fektetve a hangulat és a mondanivaló átadásába.
Mindent összevéve, David Gilmour-tól negyedszerre is egy rendkívül igényes és kidolgozott anyag érkezett, melyet rengeteg apró finomság jellemez. Azonban a Rattle Thet Lock sokszínűsége és kissé talán már túlságosan is változékony szerkesztése okán valóban nehezebb lehet rácsatlakozni, mint elődeire.
Mely mellé a komoly mondanivaló is kétélű fegyver, hiszen, akik nem értik vagy nem akarják érteni, azok számára kapaszkodót sem adhat az adott dalokhoz. Míg másokat talán meg elriaszthat a gondolatébresztő tartalom, különösen, mert ezek a szövegek egyben erősen próbára teszik a lelkiismeretünket és az erkölcsi érzékünket is. Szintén nagyon megosztották a közönséget a Rattle That Lock deluxe kiadásának extrái. Különösen a Girl In The Yellow Dress zenekari változata és a címadó szerzemény Youth mixe. Egy átlag rockernek mindkettő sok, sokk volt. A floyderek pedig floydosabb hangzásra vágytak Gilmourtól.
A Rattle That Lock Tour 2015. szeptember 12-én indult Pólában. Nagyjából ugyanazzal az alapzenekarral és esetenként különleges vendégekkel, mint kilenc évvel korábban az On An Island turnéja esetében is. Csak persze a néhai Richard Wright helyén egy új arccal, Kevin McAlea billentyűssel. Majd nagy meglepetésre, 2016 májusában David átszervezte a zenekarát. Chester Kamen került Manzanera helyére; Greg Phillinganes Carint, Chuck Leavell pedig McAleát váltotta. A turné e kései szakaszában került sor egy különleges előadásra, a Wroclawi Filharmonikusok kísértével és Zbigniew Preisner vezényletével, akik korábban közreműködtek a Rattle That Lock és On An Island albumokon is, mely szimfonikus koncertet a tévé élőben is közvetítette. Majd Bécs következett, ahol David Gilmour a Schönbrunni kastélykertben adott történelmi jelentőségű dupla koncertet, megnyitva ezzel a csodás helyszínen tartandó hasonló előadások sorát.
Ezután 2016. július 7-én és 8-án David Gilmour visszatért Pompeii-be, ahol ugyanabban a római amfiteátrumban lépett fel és készített koncertlemezt és koncertfilmet, mint 1971-ben a Pink Floyddal.
Szeptember 28-án, a Rattle That Lock turné utolsó állomásán, a londoni Royal Albert Hall-ban Benedict Cumberbatch volt Gilmour vendége. Mely különleges vendégszereplésre minden bizonnyal a Doctor Strange film kapcsán került sor. Mint közismert, a Doctor szerepel A Saucerful Of Secrets album borítóján, illetve a Cymbaline szövegében is.
2017 szeptemberében jelent meg David Gilmour Live At Pompeii című koncertfilmje és koncertalbuma. A rengeteg extrát tartalmazó díszdobozokban részletek láthatók-hallhatók a wroclawi előadásból, valamint további részletek és dokumentumfilmek az európai, észak- és dél-amerikai turnéból.
A monstre anyag talán egyetlen gyengéje, hogy nem igazán említi Pompeii világháborús érintettségét. Pedig 1943-ban a szövetségesek, az amerikaiak, a kanadaiak és az angolok több ezer tonna bombát dobtak Pompeii-re. A monte cassinói apátság és könyvtár elpusztításához hasonló modernkori barbárság eredményeként egyebek mellett találat érte azt az ókori amfiteátrumot is, ahol később a Pink Floyd, majd David Gilmour is koncertezett.
A pusztítást az illetékesek cinikus módon az ott sosem állomásozó német tüzérséggel magyarázták, pedig sem az ásatási területeken, sem a már feltárt régészeti helyszíneken nem volt semmiféle csapatmozgás a II. világháború során. Viszont a megalapozatlan indokkal indított bombázókötelékek az akkor éppen ismét működésben lévő Vezúvot is eltalálták, valószínűleg komoly löketet adva a tűzhányó utolsó, 1944-es nagy kitörésének. Pompeii történelmének ezt a részét valamiért nem igazán erőltetik az iskolai történelemórákon vagy a Pompeii-ről szóló dokumentumfilmekben… Most lett volna egy jó lehetőség a téma intelligens feltárására, akár az In Any Tongue zenei aláfestésével. De aztán minden maradt a régiben. Ez a vonat is elment. A pompeii vandálság továbbra is tabu maradt.
Folytatjuk!
A szerző a Hungarian Pink Floyd Club elnöke. A cikksorozat részleteket tartalmaz a készülő Pink Floyd könyvből. Minden jog fenntartva. A cikk utánközlése részben, vagy egészében, kizárólag írásos engedéllyel lehetséges!
