Varsányi István -vagy ahogy az omegások ismerik: Gergely-, az Omega együttes egykori bőgőse, basszusgitárosa. Egyben a legendás csapat és az annak egyik előzményének számító Ciklon zenekar társalapítója. Aki nemcsak zenészként, de a hangszerek és a hangcucc egyéb részeinek autodidakta építőjeként is elévülhetetlen érdemeket szerzett magának a magyarországi beat kultúra elindításában, egyben a nyugati slágerek meghonosításában.
A beszélgetés első részében a kezdetekről és a középiskolai évekről esett szó, melyben Gergely előbb hangszert készített magának, majd zenetanulással, illetve a zenekari felszerelés fabrikálásával töltötte szabadidejét.
Kezdjük a kályhánál! Mutatkozz be, kérlek!
Varsányi István vagyok, de a zenekarban Gergelynek hívtak. Sőt, nem csak a zenekarban volt úgy, hanem a családban is így van, hogy mindenkinek van még az anyakönyvezetten kívül másik neve is. Nekem a Matyi és a Gergely is jutott, mind a két nevemet használom. Senki nem sért meg, bármelyik néven hív engem.
Honnan jött a Gergely?
Nem lehet tudni pontosan, de hát, mint mondtam, ugyanúgy Matyinak is szólítanak. Anyám engem rendszeresen Matyikámnak szólított. De a testvéreim is, pedig semmi közöm nincs a Mátyás névhez. Ez így alakult. Miközben a zenekarban én voltam „a Gergely”.
Miként indult a nagy csapat?
1943. május 6-án születtem Budapesten, a XI. kerületben a Tas vezér utcába, a Feneketlen-tónál. A közelben jártam elemibe is, ahol Laux Józseffel kerültem egy osztályba, nem véletlenül, mivel ő is ugyanabban az utcában lakott, tőlünk néhány házzal odébb. Első elemitől kezdve egy osztályba jártunk és utána a József Attila Gimnáziumba is a Villányi úton, a mai nevén a Budai Ciszterci Szent Imre Gimnáziumba. Mindenesetre Laux-szal ismét egy osztályba kerültem és a hasonló érdeklődési kör miatt hamar szoros barátságba kerültünk. A gimnáziumi években Kóbor János is ugyanabba az osztályba járt. A gimnáziumi másodiktól kezdődött a zenélés iránti vágyunk és az ilyenfajta érdeklődésünk idővel csak fokozódott. Akkoriban minden fiatal menni akart a hétvégén valamilyen zenés helyre. Mi is mentünk szombatonként, hol a Vár oldalában a Szabó Ilonka utcai Épületgépészeti Technikumba, a „Kis-Öreghez” – mindenki csak így ismerte-, hol pedig a Széchenyi rakparti Béka klubba. A hatvanas évek elején a Beatles-ék még sehol sem voltak, így az akkori zenekarok, előadók, Bill Haley, Chuck Berry, Little Richard, Elvis Presley, Fats Domino, Louis Prima és mások számait játszották és mi arra táncoltunk. Vagy csak hallgattuk, élveztük a zenét, vertük a lábunkkal a taktust. Farmernadrág sem volt még akkor. A fiúknak az öltöny, nyakkendő és lányoknak pedig a szoknya volt az elvárás.
Hogyan szerettétek meg, egyáltalán honnan ismertétek az akkori zenéket?
A Magyar Rádióból ritkán lehetett hallani nyugati számokat. Azokat inkább a Szabad Európa Rádió vagy BBC adásaiból hallottuk. Illetve volt még egy lehetőség. Amikor valaki valamilyen formában az amerikai nagybácsijától kapott lemezeket, akkor azokat kölcsönkértük néhány napra és felvettük magnóra. Így jutottunk hozzá az akkori a zenékhez. Persze nem igazán a legújabbakhoz, mert mire idekerült egy-egy lemez, akár egy-két év is eltelt a megjelenésüktől számítva. De a hétvégi bulizáskor sem a magyar slágereket hallottuk a zenekaroktól, hanem nyugati, főleg amerikai, angol sikereket. Egy szó, mint száz, akkor a gimnáziumban megszületett az ötlet, hogy: mi lenne, ha mi is zenélnénk?
Konkrétan milyen zenét akartatok játszani és milyen felállásban, felszereléssel indultatok neki a saját zenekar megvalósításának?
Akkor is voltak olyan zeneszámok, amelyekben nem kellett énekelni. Mi is olyan számokat akartunk játszani, már csak azért is, mert egyikünk sem tudott énekelni. Inkább az instrumentális szerzeményeket próbáltuk leutánozni, de azokhoz is hangszerek kellettek akkor, amikor idehaza szinte semmilyen hangszert nem lehetett kapni. Nagyon nehéz volt így, mert köztünk ráadásul senkinek sem volt olyan múltja, hogy korábban játszott volna valamilyen hangszeren. Én már nem tudom, hogy miért, de végül aztán úgy alakult, hogy Kóbor Jánosnak, Meckynek valahogy egy gitár került a kezébe, Lauxnak meg dobverő. Na, akkor most énnekem mi legyen? Basszusgitár? De akkor még nem is láttunk basszusgitárt. Legyen akkor elektromos bőgő! – egyeztünk meg végül, mert ha elektromos gitár már létezik, akkor mért ne lehetne elektromos bőgő is? Találtunk is fényképeket. De üzletben semmit nem lehetett kapni, se elektromos gitárt, se elektromos bőgőt. Eredeti dobozos nagybőgőt meg nem akartam venni.
Hogyan hidaltátok át a problémát?
Lemértem egy valódi bőgő méreteit, a húrhosszat, a fogólap méreteit. Majd megcsináltam fából a bőgőt. Ahhoz, hogy elektromos legyen, kellett egy pick-up, de az sem jelentett akadályt, egy telefon-hallgatóból kiszedett mágnessel, meg tekerccsel elkészült a pick-up is hozzá. Úgy nézett ki, mint egy felhúrozott karcsúsított deszka, de közben rendesen meg is szólalt. Na, jó, hát akkor ez megvan, el kellene menni, valamilyen zenei ismereteket is szerezni. El is mentem a Váli utcába, egy gimnáziumba, aminek volt zeneiskola része. Beiratkoztam, de nem mertem elárulni, hogy nem komolyzenét akarok tanulni és otthon csak egy „seprűnyélen” fogok gyakorolni.
Mert ha elárulom, hogy tánczenét akarok játszani, biztos nem is vettek volna fel. Bőgőre jelentkeztem. Ami azt jelenti, hogy ott nem lehetett pengetni, oda vonó kellett. Apámnak volt egy hegedűje és annak volt egy vonója. Nem egészen nagybőgőhöz volt méretezve, de vonó volt. Így kezdődött. Majd hetente egyszer mentem délután a zeneiskolába, ahol kaptam bizonyos feladatokat, én meg előkaptam a vonót és egy fél évig ímmel-ámmal gyakoroltam.
Időben hol járunk?
Ez már a harmadikban volt, tehát valamikor az 1959-’60-as tanévben. Amikor még szépen vonóval játszottam, amit kellett. Fél év után beláttam, hogy ennek semmi értelme, inkább erősítőt, hangdobozt kellene építenem az elektromos bőgőhöz. Nem említettem még, hogy az épülő zenekarnak a három zenekedvelő gimnazistán kívül lett még egy zongorista tagja, Koszán, azaz Fraknói Pál. Talán egy-két évvel idősebb volt nálunk, de ő legalább már tudott zongorázni, és zeneileg is képzett volt. Gyakran ő választotta ki a számokat, főleg a Johnny and the Hurricanes, Duane Eddy, Shadows, Ventures együttesek repertoárjából. Magnóról lejátszotta nekünk, az akkordmenetet leírta, a többit már ránk bízta. Mindegyikünk tudta, mit kell tennünk.
Hallás után megtanultuk a szólamokat, a kíséretet, és máris próbálhattuk a számot. Így néhány hónap múlva már harmincas-negyvenes repertoárral dicsekedhettünk. A basszus szólam lehallgatásával időnként volt egy kis problémám, ugyanis a mély hangokat alig lehetett kihallani. A több sebességű magnó segített a basszusszólam „lekagylózásában”.
Hogy ment ez a gyakorlatban?
Ha egy zeneszámot nem HiFi berendezésen, hangfalakon keresztül hallgatsz, nagyon nehezen lehet kihallani a basszus szólamot. Akkor a zeneszámokat szalagos magnóra vettük fel. A szalagos magnók egy része többsebességes volt, akár három: 19, 9,5, és 4,75 cm/sec is lehetett. A miénk kétsebességű volt. A felvétel visszahallgatásának volt egy trükkje, ha a 9,5-es sebességgel készített felvételt kétszeres sebességgel, 19-cel játszod le, akkor kétszer olyan gyorsan, de egy oktávval magasabban hallatszik a zene. A basszus szólam így teljesen kiugrik és gyönyörűen lehet hallani a basszust. Ha eredeti sebességgel játszod le, akkor alig hallani, mert olyan mély hangok vannak, hogy még a hangszórók és a hangfalak sem adják vissza teljesen. Manapság ez már nem probléma, szoftverekkel lehet gyorsítani, hangmagasságot változtatni, nincs szükség szalagos magnóra.
Volt a családodban valami előzménye mindennek, akár a zenei, akár a technikai vonalat nézzük, akitől örökölhetted a kézügyességet és a műszaki érzéked? Meg magát a bátorságot, hogy nekiállj építeni egy elektromos bőgőt, majd dupla sebességen lekagylózd a felvételeket…
Ahhoz, hogy én annakidején nekibátorodtam egy elektromos nagybőgőt csinálni, nagyban hozzájárult, hogy olyan családból származom, ahol mindig is ilyen bütykölős, nagy kézügyességet igénylő dolgokat csináltunk. Öten vagyunk testvérek, hárman fiúk. Én vagyok a legkisebb fiú. Apámhoz hasonlóan mindegyikünk műszaki érdeklődésű volt. Amit lehetett, mindent megcsináltunk. Mert ma már nehéz elképzelni, de annak idején szinte semmit nem lehetett kapni, vagy csak nagy nehezen tudtuk volna beszerezni, ezért próbáltunk mindent saját magunk elkészíteni, megjavítani. Innen jött a bátorság, hogy meg kell próbálni és biztosan fog sikerülni. Apám ugyan gépészmérnök volt, de volt otthon gyalupad, hozzá mindenféle asztalos szerszám, de volt asztali állványos fúrógépünk is, és egy csomó szerszám. Így, ha valami elromlott, vagy valami új dolgot kellett készíteni, nem hátráltunk meg tőle. Elég nagy volt a korkülönbség köztem és a bátyáim között, öt és kilenc év, ami abban a korban nagyon nagy távolság, különben mindkét bátyám műegyetemet végzett gépész és építész szakon. Tehát én voltam a „kisöcsi”, csak figyeltem, hogy a nagyok mit, hogyan csinálnak. Amikor valamin problémáztak, hogy hogyan kellene megcsinálni, akkor én is törtem a fejem. Próbáltam én is, a kisöcsi ötleteket adni hozzá. Persze általában leintettek, hogy: Na, kicsi, te csöndbe légy! Ne szólj bele! Viszont, mikor valami jót mondtam vagy jót találtam ki, akkor megdicsértek, hogy a kicsi nem is mond olyan hülyeséget. Ez már elismerés volt.
Zenész volt a felmenőid között? Vagy olyan, aki zenével is foglalkozott, esetleg énekelt?
Nem, senki. Bár apámnak volt egy hegedűje és valamikor fiatal korában hegedült is. De a szekrény tetején tartotta. Igazából csak zenei érdeklődésű volt, nem zenész. A szüleimnek hangversenybérlete volt és jártak is együtt rendszeresen a hangversenyekre. Így hát otthon nagyon gyakran hallottam komolyzenét. Szorosan véve nem volt a családban zenész. Ennek ellenére volt zongoránk. Nagyapánk, ha feljött hozzánk, odaült zongorázni. Csodáltam, ahogy a magyar nótákat játszotta. De kifejezetten zenész nem volt a családban.
A bőgő mellett miket építettél még?
Mivel elektromos bőgőt építettem, kellett ahhoz erősítő is. Az akkori rádiók általában olyanok voltak, hogy volt lemezjátszó bemenetük, így erősítőként is lehetett használni. De az nem volt az igazi. Hát inkább csináltam egyet.
Már nem emlékszem igazán, hogy mikor építettem az első erősítőt. De fogtam egy Rádiótechnika évkönyvet és valamelyik erősítőt lekoppintottam belőle, megépítettem és átalakítgattam. Ugyan kezdetlegesen, de már volt valami. Az erősítőhöz kellett hangfalat, illetve hangdobozt készíteni. Ez nem volt olyan egyszerű, mert akkoriban hangszórót sem lehet kapni.
Egy újabb megfejtendő problémakör…
Volt egy Ezermester bolt, amelyik kiszuperált elektronikai berendezéseket is árult. Olyanokat is, amik teljesen üzemképtelenek voltak, hogy már szinte csak a MÉH-be valók. Arra mindenesetre jó volt, hogy volt egy alap, amin el lehetett indulni. Persze, ha volt olyan szaki, aki meg tudta csinálni. Szerencsés voltam, mert találtam valakit – Eisner Sándort a Nagytemplom utcából – aki roncs, membrán nélküli hangszóróból is tudott zenére alkalmas hangszórót készíteni. Megjegyezném, hogy a későbbiekben, amíg az Omega zenekar tagja voltam, ő javította a hangszóróinkat. Ezek általában 30 cm átmérőjűek és körülbelül 25 Wattosak voltak, ez a teljesítény az akkori amatőr zenekaroknál a teremméretekhez viszonyítva elegendő volt, nagyobb teljesítményűt meg úgysem lehetett beszerezni. Ha kevésnek bizonyult, több hangdobozzal, vagy több hangszóró beépítésével lehetett megoldani a problémát.
De térjünk vissza a kezdetekhez! Az első hangfalamba biztos, hogy szerényebb teljesítményű hangszóró került. Most már csak erősítőt kellett csinálnom, hogy az elektromos bőgő a hangdobozból szólaljon meg. Nagy tudásom nem volt ez ügyben, de akaraterőm annál nagyobb. Meg kellett tanulnom, hogyan működnek a rádiócsövek, hogyan épül fel egy végerősítő. Az első erősítőmet két EL84-es csővel építettem, és kábé 15 Wattos volt, ennél többet nem lehetett abból a csőtípusból kihozni.
Mennyire sikerült beleásnod magad a témába és mi volt a következő lépés? Az egyik rajongói találkozón Mecky azt mondta, hogy szinte minden felszerelést te építettél akkoriban.
Jóval később, már 70 Wattos erősítőket is bátorkodtam csinálni. Ez a teljesítmény már a nagyobb előadótermi zenekari fellépéshez volt szükséges. De akkor az volt a maximum, mert két elektroncsővel legfeljebb 50-70 Wattot lehetett kihozni. Amihez persze, olyan hangszórókat és hangfalakat is kellett csinálni. Melyeket szintén magam terveztem. Volt egy hangfaltervezési segédkönyv, amit megvettem, majd kiszámoltam, hogy ehhez ilyen méretű bass reflex doboz kell, ahhoz meg olyan méretű.
Régi bútorokból eszkábáltam össze a hangdobozt. Kibéleltem vattával, hogy ne kongjon. A reflex-nyílást is megcsináltam hozzá. De mivel a deszka nem való színpadra, jött a műbőrözés. Akkor még lehetett kapni műbőrt, ma már azt sem tudom, hol lehetne beszerezni. Majd beműbőröztem és végre készen állt a színpadképes hangdoboz.
Amiből nyilván többet is igényelt az együttes megszólaltatása…
Igen, ebből aztán több is kellett. Főleg, mert időközben az is kiderült, hogy közös erősítőn összetorzítanak a hangszerek, főleg a basszussal. Így hát a próbák közben folyton azon járt az agyam, hogy kellene külön erősítőt csinálni a gitároknak. Az elektronikai rész lassan felépült és idővel annyira kompletté vált, hogy minden hangszerünk rendelkezett saját erősítővel. A kezdetben mikrofon-erősítővel még nem kellett foglalkozni, mert nem volt ének. Már csak fel kellett volna lépni. Ez akkoriban elég nehéz volt. Akkor annak is örültünk, ha találtunk valahol egy próbahelyiséget, ahol a hangszerekkel és a hangdobozokkal tudtunk játszani. A kezdet kezdetén, a zongorista Koszán lakásán az időközben szintén csatlakozott szólógitáros, Kovacsics András kis erősítőjével még tudtunk próbálni, de később!?
Telt-múlt az idő, jött az érettségi ideje. Apám akkor megkérdezte, hogy nem kellene egy kicsit többet foglalkozni az érettségivel? Hiszen majd azon múlik, hogy felvesznek-e az egyetemre. Bizony megfenyegetett, hogyha csak egy hármas is lesz az érettségi bizonyítványomban, akkor betüzel a bőgővel. Ezt nem vettem komolyan, de biztos, ami biztos, egy időre átmentettem a bőgőt Laux Józsihoz, aki három házzal arrébb lakott, ugyanabban az utcában.
Mikor érettségiztetek?
1961-ben. Egy évre rá felvettek a Műegyetemre, villamosmérnöki szakra, aminek örömére mégsem tüzelte el apám a bőgőt. Folytathattuk a zenélést.
Folytatjuk!
Fotók: Varsányi István Archívuma, Jozé, TTT Nemzeti Rockarchívum
