A beszélgetés első részében a kezdetekről esett szó, majd az ős-Omega sztorit boncolgattuk, mely kapcsán előkerült még a Metro-előd, Zenith együttes kezdeti időszaka is.
Mutatkozz be, kérlek az olvasóinknak!
Láng Péter vagyok. Itt születtem Magyarországon, Hajdúsámsonban, a háború alatt, 1944. november 14-én. Egy jó ideig Debrecenben laktunk, ott volt háza a családnak. Aztán a szüleim, félve a kitelepítésektől, már az ötvenes évek elején felköltöztek Budapestre. De egy fél évig én még Debrecenben jártam iskolába, mert a nagyszüleim nagy kerttel rendelkeztek és ott mindig volt ennivaló. Aztán egy fél évet Budapesten, az Labda utcában laktunk. Majd ötödiktöl az Andrássy úton, amit akkor Sztálin útnak hívtak. Miután a nagyapám Debrecenben meghalt, és közben államosították a konzervgyárunkat, majd egy évre rá meg a házunkat, valamint mivel akkoriban Debrecenben már mindent államosítottak, teljesen felkerültem a szüleimhez Budapestre.
Volt a családban valami előzménye a zenélésnek vagy a művész pályának?
Hogy örököltem-e? Igen, lehet, hogy örököltem. Mert az apai nagypapám, Dr. Láng Sándor, Debrecen későbbi főorvosa, akinek saját kórháza volt Debrecen belvárosában, zongoraművész is volt. A zenekarában pedig a felesége volt az énekesnő. A családi hagyomány szerint Dr. Láng Sándor úgymond „összeklimperte” a kórházát, mert Stockholm és Szentpétervár között játszottak a felső tízezernek. Még szórakoztató zenei koncerteket is csináltak. Innen van talán a hagyomány és gyerekkoromban én is mindig a zenével foglalkoztam. Először karmester, aztán meg zenész akartam lenni.
Be is kerültem Budán egy gyermekkórusba, ahol hat évig énekeltem, egészen a mutálásomig. Közben még a szomszéd srác trombitáját is kölcsönkértem, mert elég szegények voltunk, nem volt pénzünk hangszerekre. Úgyhogy a kitelepítések időszakában úgy alakult, hogy mindig azon a hangszeren tanultam meg játszani, ami épp a szomszédnak volt.
Összesen hány hangszeren tanultál meg zenélni?
Körülbelül negyvenöt hangszeren. Amihez jól jött, hogy bár a kitelepítés miatt elvesztettük a zongoránkat, de azért egy rajzolt billentyűzeten, akkori nevén „papírzongorán” azért megtanultam szolmizálni. Valamint az énekkórus szintén sokat segített, mert sok klasszikus művet tanultam meg.
Hogyan és mikor kezdtél együttesben zenélni?
Az Anker közben laktam sokáig, mikor a József Attila Gépipari Technikumba jártam. Zoránék voltak a kedvenc zenekarom, ott lent játszottak a pincében, a belvárosban. A szaxofonosuk, Elekes Zoli tanított szaxofonozni. Aztán rajta keresztül üzentek, hogy van egy együttes, ahová kéne menni játszani.
Jól tudom, hogy Kiss Zoltán hívott téged?
Igen, de nem közvetlenül. Hanem előbb csak azt üzenték, hogy Elekes Zoli beszélni szeretne velem. Mert neki van egy barátja, Kiss Zoli, aki dobos. Ők keresnek egy szaxist és én leszek a szaxofonosuk. Aztán beszéltem Zolival, aki összehozott a másik Zolival. Aki egyből azzal kezdett, hogy: „Jaj de jó, mert már régen keresünk egy szaxist.”
Ez mikor volt? Időben hol járunk?
1959 őszén találkoztunk. A Nyugati pályaudvarnak volt egy KISZ klubja, annak a titkára intézett próbahelyet. A régi Hangulat Bárban, ami a pályaudvar jobb oldalán volt, ott kellett lemenni a pincébe és ott tudtunk próbálni. Majd ott volt az első nyilvános fellépésünk is, 1960 szilveszterén.
Az ifjabbak kedvéért tegyük hozzá, hogy a Hangulat helyén van jelenleg a McDonalds étterem. Kikből állt akkor a csapat?
Benkő Laci volt a zongorista és minden körülötte forgott. A már említett Kiss Zoli volt a dobos. Bánkúti Győző a trombitás, egy nagyon helyes srác. Tornóczky Ferenc a gitáros, aki egy borzasztóan jól képzett zenész volt. Valamint én, a szaxofonos.
Bőgős vagy basszusgitáros nem volt? Egy ilyen formációba kifejezetten jól jön a kíséret…
Akkor még nem volt bőgősünk. Benkő Laci adta a mély hangokat, balkézzel kísérte magát és persze bennünket is a zongorán.
Hogyan ment akkoriban egy próba?
Először még csak hangszeres számokat játszottunk, mert nem volt énekes. Tornóczkynak volt egy úgynevezett „gitárerősítője”, ami igazából nem is erősítő volt, hanem egy szétszedett hangosfilmvetítőnek a hang része. Amit egy nylonhálós szatyorban hordozott, amiben a rádiócsövek pucéran álltak.
Volt még hozzá egy hangszóró, egy vasból öntött, körülbelül 14-16 centis hangszóró kerettel. Azt is cipelte magával. Ez volt az „erősítő”, képzelheted. Életveszélyes volt, mert ott voltak a rádiócsövek, amik 250 és 400 voltos anódfeszültséggel működtek. Azokban egyenáram feszültség van, és az keményen haza tudja vágni az embert. Még kikapcsolás után is, mert az elektrolit-kondenzátorok feltöltődnek. Még másnap is megüt, ha hozzáérsz. Lyukat éget a kezedbe egyszer s mindenkorra. Vagy megáll a szíved. Persze nem csak ő játszott bütykölt cuccon, szinte minden zenekar építkezett azokban az időkben. Én például láttam Zoránnál egy sokkal profibbat, mert ő is csinált magának egy gitárerősítőt.
Erősítőt?
Igen. Méghozzá az első magyar tévének a dobozából, de csak a fadobozt használta belőle, aminek ilyen ívelt teteje volt. Szóval abból csinált egy gitárerősítőt. Úgy, hogy abba beépítette az elektronikát. Amit szintén saját maga készített, mint mindent és marha jól szólt. Abba volt beledugva a gyönyörű fekete Framus gitárja, amit diplomáciai vonalon szerzett be. Az erősítő aztán föl volt rakva jó magasra. Lent játszottak a Metró klubnak a pincéjében. Akkor még az volt az egyetlen erősítő abban az amatőr zenekarban.
Miként állt akkor fel a csapat?
Zorán gitározott. Maka Béla volt a bőgős, aki egy igazi nagybőgővel játszott. Elekes Zoli volt a szaxofonos. Egy Pubi nevű srác, talán Bálint István volt a dobos. És ott volt még a zongorista, Rudas András, akinek Báró volt a beceneve.
Tehát, ha jól értem, ez még a Zenith megalakulásának időszaka…
Igen, belőlük állt a zenekar. Dusán még nem volt benne, talán mert még fiatal volt. Akkor mondta nekem Zorán, mert közben nagyon jól összebarátkoztunk, hogy most már Dusán is el fog jönni, ő lesz a kísérő gitáros.
Zorán is fusis volt, mert akkor minden zenekarba kellett valaki, aki fúrt, faragott, épített, forrasztott, mert idehaza akkor semmit nem lehetett kapni. Még fénykép sem volt a nyugati zenekarokról, egyik újságban sem. Nemhogy felszerelés.
Kérlek, mondj példát az akkori, úgymond zenekari fusizásra!
Tudni kell hozzá, hogy ez még a Beatles korszak előtt volt. Nem volt még beatzene, se Rolling Stones, se Yardbirds, se Kinks, se Animals, se Manfred Mann. Duane Eddy volt az első gitáros, aki a kedvencünk volt. Ráadásul az ő számait játszotta a Magyar Rádió is. Meg Billy Vaughn felvételeit, két szaxofonnal, mindketten gyönyörűen játszottak. Aztán a Johnny and the Hurricanes. Ők voltak az elsők, akik elektromos orgorán is játszottak, de mindig csak egy hangon. Az nagyon jó volt.
Mi azt az egy hangot, úgy kopíroztuk le, hogy Bánkúti Győző, a trombitásunk megtanult furulyázni is. Ugyanis a furulyának a mikrofonban pont olyan hangja volt, mint az orgonának. Először persze még mikrofon sem volt. Azt is kellett szerezni. Zorán úgy oldotta meg, hogy volt neki egy Grundig magnója és annak a mikrofonját szerelte fel gumiszalaggal egy „mikrofonállványra”. Abba fújt Elekes Zoli a szaxofonnal. Az már egy óriási dolog volt, mert a szaxi olyan fantasztikusan szólt, mint sehol máshol. Én ezt jól megfigyeltem és nem sokkal később mi is hasonló konstrukciót alkalmaztunk. Emlékszem az alkalomra, egy késő este, miután a zenekar abbahagyta a játékot, Zorán odarakta maga elé a mikrofont és elkezdett énekelni. Akkor előtte még senki nem énekelt zenekarban. Teljesen odavoltam, amikor meghallottam.
Miket énekelt, illetve énekeltetek?
Például a Buona Sera volt az egyik kedvenc számuk, Louis Prima előadásában. Később meg az Oh! Carol, Neil Sedacától. Ilyeneket tanultunk meg.
Közben számolgattam, nagyjából 14-16 éves lehettél akkoriban, még bőven a nagykorúság betöltése előtt. Mondjuk akkoriban édesapám is mindig meg tudta fejteni, hogy jusson be kölyökként a különféle klubokba…
Szerencsére engem mindig beengedtek a Metró klubba. Amit egyébként azért hívtak úgy, mert akkor már elkezdték építeni az új földalattit és az azon dolgozó melósoknak volt ott az a klub. Aztán egy-két embert beengedtek az utcáról is, fiatalokat a belvárosból. Meg persze a lányokat is, hogy csajok is legyenek a tánchoz. Szóval én is rendszeresen odajártam, csak úgy sutyiban. Szépen felöltöztem, még nyakkendőt is kötöttem és minden további nélkül beengedtek. Majd megtanultam az összes számot, amit a szaxis játszott. Meg is kérdeztem tőle, hogy miért szól ilyen jól a szaxofonja?
A mikrofonozás segített?
Az is. Plusz azért, mert olyan fúvókája van hozzá, amiből olyan hangokat is ki lehet csikarni, amiket az enyémből akkor még nem lehetett. Ráadásul tudta is, hogy hogyan kell ezt csinálni. Aztán megkérdeztem Elekes Zolit, hogy nem mutatná-e meg nekem is ezeket a technikákat. Akkor indult, a korábban már említett szaxofon-tanításom. Szóval rákérdeztem, ő pedig igent mondott. Kiderült, hogy a Divatcsarnoknál lakik az Andrássyn. Gyalog tőlünk öt percre volt. Majd följött hozzánk és a konyhában kipróbálta a szaximat és mondta, hogy a fej, a fúvóka nagyon rossz. De ha szeretném, tudna nekem egy jót szerezni, majd segített is megvenni.
Honnan volt szaxofonod?
Egy másik ismerőstől, egy zenész hölgytől kaptam kölcsön. Meg egy trombitát is egy szomszédtól kértem kölcsön. Csak egy saját hangszerem volt, egy kromatikus Hohner szájharmonika. Beiratkoztam megint a zeneiskolába, ahol Kelényi György trombitaművész volt a tanárom. Majd gyorsan megtanultam ezeken a hangszereken játszani.
Közben milyen dalokat adtatok elő Benkő Laciékkal, illetve miként hasznosítottátok az időközben felszedett tudást?
Mint már említettem, elsősorban Billy Vaughn-t favorizáltuk, mert velünk volt Bánkúti Győző, aki remekül játszotta trombitán. A szaxofon volt a fő hangszer és a trombita a második szólam. Ez jól állt nekünk Győzővel abban a felállásban. Aztán Duane Eddy számait is elővettük, mert ott meg a szólógitár volt a főszólam és szaxofon a második. Abban meg Tornóczky Feri elektromos hangzása tudott jól érvényesülni a szaxival együtt. Idővel építettem neki is egy jobb gitárerősítőt, mert nem tudtam elnézni a nylon szatyorban hordott életveszélyt. Az szintén dobozba került, de nem tévédobozba, hanem egy kifejezetten arra a célra csináltatottba építettem be.
Amihez pedig szintén építkezni kellett, az a Johnny and The Hurricanes repertoár volt. Ahol a névadó Johnny volt a szaxofonos, akinek hamar megtanultam a szólamait. Az orgonát meg Győző tanulta meg furulyán, mint mondtam, mert abban nem volt trombita. Majd pedig építettem egy mikrofont, amiben a furulya hangja jól imitálta az orgonaszólamot. Valamint Benkő Lacinak szintén építettem egy mikrofont. Mert azt gondoltam, hogy ő is tud énekelni. Csak addig nincs lehetősége a színpadon, míg nincs mikrofonja. Így aztán később ő kezdett nálunk néha énekelni. A két mikrofonhoz pedig készítettem egy keverőerősítőt, hogy a szükséges arányokat is be tudjuk állítani.
Hogy kell egy ilyen mikrofonépítést elképzelni? Gondolom a vörös időkben nem voltak tele a boltok mintaként használható nyugati csúcsmodellekkel…
A rádióamatőr boltban lehetett kapni mikrofonkapszulákat 100 forintért. Nem dinamikus mikrofon volt, hanem kristály, de a magnóról nagyon jól működött. Bárcsak rövid dróttal. Ugyanis minél hosszabb volt a vezeték, annál kevesebb magas hang maradt benne. Ezzel kellett kalkulálni, mert ez a tulajdonsága a kristály mikrofonnak.
Szóval a kristálykapszulákat megcsináltam mikrofonnak, egy púderdobozból alakítottam ki a foglalatát, majd lombfűrésszel kivágtam egy kört a tetején és egy teaszűrőnek a kosarát raktam a száj elé. Ami úgy nézett ki, mint egy régi cipős doboz, de hát valamibe bele kellett tenni.
Nagyon jól működött. Mivel én mindig fusiztam, bütyköltem, így aztán csináltam hozzá édesanyám éjjeliszekrény lámpájából egy kis mikrofonállványt is, amit Benkő a felhajtott zongorán tartott. Nem volt szükségünk kottára, mert minden számot kívülről játszottunk, annyit gyakoroltunk.
Az, hogy sokat gyakoroltatok, egyben nyílván azt is feltételezi, hogy ismertétek a dalok eredeti felvételeit is.
Igen. Felvettük magnószalagokra a számokat a Luxiból és a Szabad Európa rádióból, valamint kislemezekről és egymás szalagjairól is. Majd megtanultuk a magnókról.
Hogy működött ez?
Az akkori magnóknak volt beépített hangszórója, és ha az ember odahajolt és a kezéből egy ilyen kagylót csinált a füle mellé (mutatja), akkor mindent jól lehetett hallani. Mint egy mostani fülhallgatón. Sebességváltással pedig még a basszust is ki lehetett hallani. Ezt a lehallgatási módszert elneveztem kagylózásnak. Na, most ez a „kagylózás” idővel úgy elterjed a zenész körökben, hogy még most is így hívják, ha valaki felvétel alapján tanul meg egy nótát. Ami kagylózás kifejezést annakidején még én találtam ki, mikor a dalokat tanultuk.
Szóval leszedtétek, lekagylóztátok a repertoárt, majd a próbateremben alaposan begyakoroltátok. Hol tudtatok a műsorotokkal akkoriban fellépni?
Az első időkben főleg iskolákban, meg vállalati rendezvényeken zenéltünk. Leginkább gimnáziumokban játszottunk a szalagavatókon, aztán meg hol itt, hol ott léptünk fel, ahol volt éppen buli. Amelyik szülő véletlenül meghallott bennünket, azok közül sokan leszerződtettek. Így mentünk a céges táncmulatságokra.
Mikor és hogyan kerültetek fel a várba?
Egyszer kaptunk egy szerződést az akkori Népköztársaság útja, tehát a mai Andrássy út 112-es szám alatt működő Fiatal Művészek Klubjába. Az egyik rendezvényen odajött hozzám egy fiatalember, aki nálunk azért idősebb volt. Patkó Mártonnak hívták és azt mondta, hogy szeretne velem beszélni.
Ez mikor történt?
1961-ben. Leültünk egy asztalhoz és azt mondta, hogy nagyon tetszik neki a zenekarunk, majd érdeklődött, hogy hol van az állandó helyünk. De nekünk akkor még nem volt olyan, amit el is mondtam neki. Az nagyon jó – örvendezett-, mert kéne egy együttes – ugyanis ő a kultúrosa a Hess András téri diákotthonnak, meg a diákbizottság elnöke is és éppen zenekart keresnek. Nagyon jó lenne, ha el tudnánk vállalni. Nagyon megörültem, mert tudtam miről van szó. Ugyanis akkor még csak Zoránéknak, meg az Illésnek volt állandó helyük, a Metro Klubban, illetve a Bercsényi utcában, ami szintén diákotthon volt. Így aztán felmentem a várba, körülnéztem és megkérdeztem: lehetne-e itt próbálni is? Persze, hogy lehet. Gyorsan kaptunk is különbelépési engedélyt a diákotthonba minden zenekari személyre. Aztán megcsináltuk a szerződést. Akkor kérdezte Patkó Márton, hogy: mi a zenekar neve, mit írjunk be a szerződésbe?
Addig nem használtatok nevet?
Nem igazán. A legtöbb zenekart a vezetőjéről azonosították, vagy a helyszínről, ahol játszottak. Esetleg az iskola vagy a vállalat neve volt, ahová tartoztak. Az Illés-zenekar az alapítóról kapta a nevét. Zoránékra pedig a Metro Klub miatt ragadt rá a Metro név, pedig elvileg Zenith együttes volt a nevük.
Bánkúti Győző úgy mesélte nekem, hogy VAGÉTE zenekar volt a nevük, mert a Vasútgépészeti Technikum zenekara voltak. Oda kerültetek ti be szép sorban, Tornóczky Ferivel, Benkő Lacival.
Lehetséges, de én erről nem tudtam. Mindenesetre mikor be kellett írni a nevet, akkor egy nagyon jó barátommal, Szabó Lajossal kezdtünk tanakodni, akivel egy osztályba jártunk a technikumba. Mondtam neki, hogy idefigyelj, kellene a zenekarnak egy név. Nekem van egy ötletem, mert akkor éppen a szögsebességről tanultunk, aminek a jele a kis ómega betű. Azon kívül pedig volt a mondás, hogy Alfától Omegáig, tehát a kezdettől a végig. Hát akkor most mi leszünk a legjobb együttes. Minden az Omega. Amúgy az Omega egy óramárka is. Olyan szép kialakítással, ami nagyon tetszett nekem.
Most némi kis álnaivitással akár el is csodálkozhatnék. De ugye ezt már bő tíz éve is elmondtad. Olvashattuk online, Kovacsics Öcsi honlapján. Később a Bálint Csaba által készült interjúdban is felmerült, mely előbb a Passzió oldalon volt olvasható, majd a Beatinterjúk I. kötetben is. Ehhez képest még mindig vannak olyanok, akik bár még csak nem is éltek akkor, de azt gondolják, jobban tudják, mint ti, a főszereplők, hogy mi történt 1961-ben vagy ’62-ben.
Aztán vannak olyan önjelölt „rocktörténészek” és „rockszakírók” is, akiknek annyiból áll a tevékenysége, hogy a régebbi jobb-rosszabb írások tartalmát kérődzik fel. Persze az is igaz, hogy sokan sokféleképpen emlékezhetnek ugyanarra. Másfelől meg ugye csecsemőnek minden vicc új, tehát az is érthető, ha valakit valóban mellbe vág a felismerés, hogy aztán idővel bizony nagyon másként foglalódott a névadás a kánonba…
Pedig ilyen egyszerűen ment. Mikor azt kérdezte Patkó Márton, hogy mi a zenekar neve, akkor azt mondtam, hogy Omega. Aztán be is írta a szerződésbe, hogy mi, vagyis az Omega együttes vagyunk a szerződött partnerük. Aztán, amikor elkezdtünk ott játszani, ami elég hamar meg is történt, akkor mentünk fel Benkő Laciékkal és egy kis belépővel kellett igazolni, hogy mi vagyunk a kollégium zenekara. Persze csak az elején, mert aztán már megismertek minket. De a többieknek később is volt ellenőrzés, mert a lányoknak ingyen be lehetett jönni, a fiúknak meg csak diákigazolvánnyal. Tehát az egyetemistáknak. Akinek nem volt diákigazolványa, annak valami belépőt is kellett fizetni. Ez elég jó szűrés volt. Megjegyzem, az Illéséknél ugyanígy ment.
Érdekelte akkor az embereket a zenekar, zenekarok neve?
Nem igazán. Megyek a Bercsényibe, voltam a Metró klubban, menjünk a Hess András térre, a várba! Nagyjából így ment ez, még elég sokáig. Az Illésék, illetve Zoránék elnevezés még ment, de nálunk ilyen sem volt.
Anno beszélgettünk erről Benkő Lacival, aztán arra jutottunk, hogy ő vélhetően a Benkóval való összetévesztés lehetősége miatt nem lett kiemelve, mint a korai korszak énekese.
Lehetséges. De nem tudom, mert ilyen sosem került szóba, soha senki nem hívott minket Benkőéknek. Miként valamelyik másikunkról elnevezve sem.
Bánkúti Győző visszaemlékezése szerint már azon a bizonyos ’62-es, szeptemberi koncert előtt is volt használatban az Omega név plakáton. Méghozzá valamelyik szilveszteri bulin, a Hangulat Bárban már kinn volt két plakát „Omega Jazz” felirattal. Győző ezt személyesen is megerősítette nekem, bár arra nem emlékszik, hogy melyik szilveszter volt, de még Varsányi Gergely érkezése előtt, az ős-felállás időszakában.
Ez is könnyen elképzelhető. De az igazat megvallva én egyik plakátot sem láttam. Sem a Hangulatban, sem a Hess András téren, sem másutt. Az könnyen lehet, hogy mikor Benkő Laci meglátta, hogy mit rakott ki a kollégium, akkor valóban azt hitte, hogy a portás, a rendezőség, vagy valaki más találta ki a nevet. De mert ezt annyira nem tartottam fontosnak, talán soha nem is beszéltünk róla. Miként később sem volt fontos vagy érdekes. Először talán egy újságcikkben láttam visszont a nevet, de még akkor sem volt különösebb jelentősége. Aztán miután 1968-ban elhagytam az országot, még mindig sokáig nem volt fontos a névadás. Inkább az 1962-as megalakulásról volt csak szó, amit elfogadtam Varsányi, Kovacsics és Mecky érkezése miatt. Jóval később aztán persze én is olvastam, meg hallottam a portás bácsiról szóló verziót. De mivel Münchenben éltem, dolgoztam és sok-sok évig senki sem volt kíváncsi az omegás emlékeimre, valamint még a jubileumi koncertekre sem hívtak meg, hát nem foglalkoztam vele különösebben. Kovacsics Öcsi volt az első, aki komolyabban érdeklődött, mikor a könyvét összeállította, majd Bálint Csaba és te.
Ezzel viszont így automatikusan dől a Próféta együttesről szóló legenda is, bár az nyilván fele ekkora port sem fog kavarni. Pedig többé-kevésbé ugyanúgy és ugyanakkor került be a kánonba, mint a névadó portás bácsi szeptember 23-ai plakátja…
Sosem volt olyan, hogy Próféta együttes. Már csak azért sem, mert a három új fiú érkezésekor még Kiss Zoli volt a dobos. A Próféta nevezetű Künstler Tamás nem sokkal utánuk lépett be a zenekarba, Zolit váltva.
Folytatjuk!
Fotó: Papp Zsuzsanna Cserne
Videók, illusztrációk: Jozé, kovacsics.hu, Láng Péter Archívuma, TTT Nemzeti Rockarchívum
