Szabó Lajos József a korai beatkorszak egykori aktív résztvevőjeként és Láng Péter osztálytársaként ott volt az Omega kezdeti klubkoncertjein, a Hess András téren, a Műegyetem Központi Diákotthonának klubjában vagy a Danuvia Gépgyár Gorkij Művelődési Központjában, az Angol utcában. Részt vett a névadásban, majd látta, hallotta Koncz Zsuzsa első fellépését Benkő Laciékkal. Mellette annak 1961-es megnyitásától fogva látogatta a Budai Ifjúsági Park rendezvényeit is. Később Kijevbe került, ahol továbbra is nagy zenebarátként az egyetemisták alkotta Magyar Beat együttes vezérszurkolójaként gyűjtött életre szóló élményeket. Nyugdíjas éveit szintén a művészet jegyében, festéssel tölti.
Mutatkozz be, kérlek!
A nevem Szabó Lajos József. A József keresztnevemet nem flancból, hanem a megkülönböztetés miatt kezdtem használni, miután volt egy munkatársam, akit szintén Szabó Lajosnak hívtak. 1945. augusztus 18-án születtem katolikus családban, két nővérem után, harmadik gyerekként, Budapesten. Édesanyám utánam még két gyermeket szült, így ötgyermekes családban nőttem fel. Később ő mesélte, hogy a Baross utcai klinikán az idő tájt több ferdeszemű újszülött is volt, a szovjet hadsereg nőket megerőszakoló ázsiai katonái tetteinek bizonyítékaként. Ilyen esetek szolgáltak alapul Mészáros Márta Aurora Borealis – Északi fény című filmjének is.
Édesapám Budapesten, az iparágban vezető Brauch húsipari cégnél volt műszakvezető alkalmazott. Mivel a cég a hadsereg beszállítója volt, ezért mentesítést kapott a katonai szolgálat alól. Az ezt tartalmazó igazolvány mégse mentette meg attól, hogy 1945 januárjában, Budapest ostroma alatt az egyik orosz járőr be ne gyűjtse. Elvette az igazolványait, majd letartoztatta. Attól kezdve neki is a „málenkij-robot”-ra begyűjtöttek kegyetlen sorsában volt része. Édesanyám harminckét évesen akkor velem volt várandós, a nővéreim pedig hét, illetve másfél évesek voltak. Sokáig azt se tudta hová tűnt apánk. Csoda, hogy nem vetélt el. Édesapám a csikorgó fagyos időben gyalogolva gyűjtőtáborból-gyűjtőtáborba került. Lesoványodott, lelkileg, testileg összetörve szívelégtelenségben megbetegedett, ezért április végén „kiselejtezték” a ceglédi gyűjtőtáborból. Így menekült meg a szovjet hadifogságból, ahogy mondta: Isten segedelmével.
Édesanyám tartósan nem tudott dolgozni, hiszen ha egyik gyerek megbetegedett, akkor aztán az a kór a többi gyerekén is végigvonult. Igazából a családjának élt. Arra áldozta az életét, hogy minket felneveljen. Aminek bizonyítéka, hogy felnőve mind az öten diplomások lettünk. Meg nem szűnő hálámmal gondolok erre az önfeláldozó anyai gondoskodására.
Volt korábban a családban, rokonságban valamiféle megjelenése a művészi vénának?
Anyai ágon nagyapám műbútorasztalos, apai ágon templomi aranyozó mester volt. Idősebb nővérem Máténé Dr. Szabó Mária már kisiskolás korában kiválóan rajzolt. A nyelvtudományok egyetemi doktori címével rendelkezett. Nyelvész és néprajzos munkája mellett festményeket és textilképeket készített. Tagja volt A Magyar Kézművességért Alapítványnak (AMKA). Több művét kiállították a társaság gyűjteményes kiállításain. Ő nagyban inspirált, amikor nyugdíjasként belefogtam a festészetbe. De addig még sok víz lefolyt a Dunán.
Gyerekként a Rákosi-korszakban éltem, szegénységben, Kispesten lévő házunkban, apám egyedüli keresetéből. Az utcánkban, nem hogy az úttest, de még a járda sem volt kikövezve. Barátaimmal nyaranta az út bokáig érő porában játszottunk mezítláb. Állítólag ez jót tett az immunrendszerünk kifejlődésének. Ifjúkori emlékeim mégse keserűek. Egy gyerek természetesnek veszi azt, amiben él, nincsenek elvárásai, nincs mivel összehasonlítania a helyzetét.
Két emléket hoznék elő az iskoláskorúvá válásom előtti időszakból. Kedveltem, ha betegek lettünk. Ugyanis ritkán jutott csirke az asztalra, csak ha mi, vagy a csirkénk lett beteg. Olyankor viszont, kényeztetésképpen még lekvárt is kapott a beteg a kamrából.
A másik Puskás Ferenchez kapcsolódik. Nagyjából négy-öt éves koromban apám elvitt az akkori Honvéd stadionba, az egyik meccsére. Puskás akkora sztár volt, hogy vagy harminc-negyven ember várta a játékos-kijáratnál a mérkőzés után, hogy közelebbről láthassák. Frissen lezuhanyozva, olajjal megfésült, csillogó hajjal jött ki, egy kibontott tábla csokoládét majszolva. Én a felnőttek sora előtt álltam. Öcsi bácsi hozzám lépett és egy darabot nekem adott, a csokoládéból letörve. Az volt az első alkalom, hogy megismerjem az életemben a valódi csokoládé ízét. 75 év után sem halványult az élmény, a mai napig is megmaradt ez a gesztusa és a csoki íze az emlékezetemben.
Miként találkoztál a rock-, illetve beatzenével?
A középiskolát Ferencvárosban, a József Attila Gépipari Technikumban (JAGT) végeztem, 1959 és 1963 között jártam oda. Ott lettünk Láng Péterrel osztálytársak és barátok, ami jó kapcsolat azóta sem szűnt meg köztünk. A technikumi képzésnek pedig azt köszönhetem, hogy később, amikor a saját házam építésébe kezdtem, sok, egyébként szakmunkát igénylő munkát magam is el tudtam végezni.
A magnetofon, vagy az akkor még fekete-fehér tévé csak keveseknek adatott meg. A két akkori magyar rádióadó, a Kossuth és a Petőfi nem közvetített a mi korosztályunknak tetsző zenét. Ha olyat akartunk hallgatni, akkor a rövidhullámon sugárzott Szabad Európa Rádiót kellett fürkészni, amit viszont intézményesen zavart az állam, szinte élvezhetetlenné téve az adását. A SZER egyik legnépszerűbb műsora a Teenager Party volt, amit Cseke László szerkesztett és vezetett. Abban hallhattuk először a világ beat- és rock-sztárjait. Láng Péternek volt egy magnója, amivel olyan rock és beatzenéket hozott az osztályunkba, például a Shadows, a Johnny and the Hurricanes, majd a Beatles számait, amiket aztán az órák után rendkívüli áhítattal hallgattunk. Rákattantunk. Mindannyiunkat megfogott a rock és beatzene ritmusa.
Milyen előadókat és dalokat hallgattatok még a hatvanas években, középiskolásként, illetve egyetemistaként?
Nagy kedvenceink voltak a Rock Around The Clock a Bill Haley & His Comets-től, a Tutti Frutti Little Richard-tól, a Let’s Twist Again Chubby Checkertől. Aztán jött a House Of The Rising Sun és az Oh, Pretty Woman, Roy Orbison és az Animals slágerei. Majd a Rolling Stones és az ([I Can’t Get No) Satisfaction , meg persze a Beatles aktuális felvételei.
Az 1960-as évek fiataljainak nyugatról beáramló szubkultúráját a hivatalos állami- és pártszervezetek igyekeztek kordában tartani. Tizenévesen lázasan kerestük a lehetőségeket, hol lehet élőben hallgatni nyugati zenét és arra táncolni. Péter a tanulás mellett, hobbi szinten, elektronikai eszközöket fabrikált, mellesleg kiválóan játszott szaxofonon. Így lett tagja a későbbi Omega zenekarnak.
A csapat nagyot lépett előre, mikor lehetőséget kapott a Műegyetem Hess András téri kollégiumában a fellépésre, Omega zenekari névvel. A név eredetének Láng Péter barátom és jómagam ismerjük az igaz történetét. Mi találtuk ki, amikor szóba hozta, hogy kellene egy jó név. Mechanika tárgyban akkor éppen a körmozgás szögsebességéről tanultunk, aminek ismert jelölése a görög ómega kisbetű. Onnan eredt az ötletünk, amit aztán bemondott az együttes első Hess András téri fellépése előtt, amikor megkérdezték tőle, mi a zenekar neve, amit a plakátra kiírhatnak.
Ez mikor történt?
Talán valamikor 1962-ben.
Láng Péter visszaemlékezésében 1961-et említ, hogy akkor, abban az évben kerültek az ős-felállással a várba.
Péter valószínű jobban emlékszik erre, a története hitelesebb az én emlékezetemnél. Mindenesetre a Hess András téri táncrendezvényekre csak egyetemi diákigazolvánnyal lehetett belépni. Nekünk, jó párunknak, akik akkor már a zenekarhoz csapódtunk, nem volt. De azért mégis megoldottuk, hogyan tudjunk bejutni az óhajtott buliba, a zenekar segítségével.
Ugyanis a bejáratnál a zenészek szétosztották közöttünk a gitárok és a fúvós hangszerek üres tokjait, valamint a dobfelszerelés főbb részeit. Az ajtónállók azt gondolhatták, hogy mi is a zenekar tagjai vagyunk, így beengedtek.
A rendezvény kezdése előtt a felügyeletet ellátók még bejárták a termeket, hogy kiszűrjék a belógósakat. Viszont az egyik teremben volt egy üres kétajtós ruhásszekrény, aminek még fenékdeszkázata se volt. Abba beálltunk vagy négyen. Kívülről egy beavatott ránk zárta az ajtót, a kulcsot pedig magával vitte. Hogy a cipőink ne látszódjanak ki, az alullévő vastag peremre álltunk fel, terpeszben. Majd, csak mikor a fiatalok kezdtek beszállingózni és elkezdődött a zene, akkor nyitotta ki a beavatottunk az ajtót és bújtunk elő a szekrényből, a jelenlévők nem kis csodálkozására.
Miként emlékszel vissza az együttes körüli háttérmunkára?
Az Omega erősítő-felszerelése akkor még igen szegényes volt. Péter barátom a hobbiját kamatoztathatta, mert a korai erősítőik mind saját gyártásúak voltak. Nem éppen szuper-megbízhatóak és nagyteljesítményűek, de működtek és akkor az volt a lényeg.
Esetleg te is részt vettél a zenekari fusiban, a hangcucc építésében?
Nem. Magam csak zenét hallgatni és persze táncolni jártam az előadásaikra.
Milyen említésre érdemes omegás emlékeid vannak még?
Koncz Zsuzsa is ott, a Hess András téren lépett fel először önállóan, zenekari kísérettel. Nem sokkal azután érkezett, hogy felbukkant tehetséges énekesként a tévé Ki Mit Tud? versenyén, ahol együtt énekelt Gergely Ágival.
Koncz Zsuzsát Láng Péter hívta az Omegával való fellépésre, amikor a Városligeti Műjégpályán véletlenül találkoztak. Az Illés zenekarhoz csak később csatlakozott.
Egy másik, mikor Péter barátom invitálására mentem valamikor, szintén ’62 környékén a Danuvia Művelődési Házba, ahol Kóbor János gitárosként, Benkő László pedig billentyűsként játszott. Igazi epigonok voltak, akkor még csak külföldi, főként instrumentális zenét adtak. A már említett Hurricanes, Shadows és a vadítóan újnak érzett Beatles együttes zeneszámaira nagy élvezettel táncoltunk. Igazi, korunkhoz illő szórakozás volt. Főleg, hogy az új hangzású zene odavonzotta a szép és jól táncoló lányokat. Én magam is ott tanultam meg táncolni, ellesve a fiúk mozgását és a lépéseiket. Majd igyekeztem felkérni azokat a lányokat, akiknek kiváló volt a mozgásuk.
Hova jártál, jártatok még zenés szórakozóhelyre?
A Metróba és az Illésékhez nem jártam, mivel nem volt tagsági igazolványom, a nélkül pedig nem engedtek volna be. Miközben a lányokat tudtommal tagsági nélkül is beengedték. Viszont kiváló táncos hely volt az Ifjúsági Park. Ami igaz, hogy a KISZ felügyeletével nyílt meg, de olyan zenei és táncos élményt adott több száz fővárosi fiatalnak, amit máshol nem élhettek meg. Így igen gyorsan népszerű hely lett a fiatalok körében. Viszont már akkor is maradinak számító, a mai fejjel meg végképp nevetséges öltözködési és viselkedési előírásokat kötöttek ki. A rendőrség és a Park vezetője által alkalmazott kidobók vigyázták azt a rendet, melyet jól szemléltet a következő korabeli idézet:
„Tudnivalók a Budai Ifjúsági Park látogatásával kapcsolatban: belépés csak 18 éven felüli fiúk és 16 éven felüli lányok részére, nyakkendőben, világos ingben, zakóban. Vászonnadrágban a belépés tilos. Kitiltást eredményeznek a következő kihágások: Ízléstelen táncolás, nem twist számra történő twistelés, egy lánnyal több fiú twistelése, fiúk egymás közti twistelése, és más, feltűnést keltő viselkedés.”
A nyakkendő hiánya, a térden felüli szoknyahossz, vagy a farmer viselése kizáró ok volt. Hallani sem akartak arról, hogy az ilyen öltözködésű fiúkat vagy lányokat beengedjék. Persze hamar rájöttünk, hogyan lehet a nyakkendő hiányát kijátszva mégis bejutni.
Aki a társaságunkban nyakkendős volt, előreengedtük. Majd egy, a belépést ellenőrzők által nem belátható helyen kiadta az időközben levetett nyakkendőt. Így egy nyakkendővel hárman-négyen is be tudtunk menni.
Majd egy, a rock and roll vagy beat szempontjából elég egzotikus helyre is elkerültél…
A technikum után egy évig a kispesti GANZ-EKM-ben dolgoztam a műszaki fejlesztők között, majd az ottani munkaügyis javasolta, hogy jelentkeztem a Kohó és Gépipari Minisztérium (KGM) által meghirdetett állami ösztöndíjra a Szovjetunióba. Mai napig hálás vagyok neki, mert számomra az volt az egyedüli lehetőség, hogy továbbtanulhassak. A héttagú családunk költségvetés nem tette volna lehetővé, hogy egyetemre mehessek. Így kerültem Kijevbe az ottani Műszaki Egyetemre (KPI), amit Ukrajna függetlenné válása után átnevezték Sikorsky Egyetemmé, tisztelegve a neves helikoptertervező emlékének, aki Kijevben született és odajárt az egyetemre is, de 1919-ben az Egyesült Államokba emigrált. Ahol a repülni képes helikopter elvének feltalálójaként vált világhírűvé, majd annak gyártására szakosodott.
Milyen volt a város a szovjet időkben?
Az akkor nálunk kibontakozó beat-korszakból Kijevbe kerülve elképedtünk. Mintha visszamentünk volna a múltba. A nyilvános tánchelyeken a keringő volt a jellemző. Az önszerveződés később működésbe lépett és a városban tanuló magyar diákokból megalakult a Magyar Beat zenekar, háromgitáros, billentyűs és dobos felállásban. Igaz a dobos, Luis, kubai volt, de annyi belefért, nem számított.
Érdekesség, hogy az egyik gitáros Rábai György volt, a Magyar Állami Népi Együttes volt művészeti vezetőjének fia. Gyuri a Kijevi Nemzeti Repülési Egyetemen tanult. Mellette zenélt, miközben énekesként fellépett vele az akkori barátnője is, akinek a nevére sajnos már nem emlékszem.
Mesélj még kérlek, a Magyar Beat együttesről!
Szóval, a sors úgy hozta, hogy 1964-től állami ösztöndíjasként Kijevben tanulhattam a Műszaki Egyetemen. Ahol óriási sokként ért minket, hogy a Magyarországon még éppen csak kialakuló beat-nemzedék tagjaiként belecseppentünk az orosz-ukrán fiatalok akkori avítt szubkultúrájába. Ők aztán tényleg el voltak szigetelve a világon akkor már általánossá váló beat kultúrától. Nagyon idegen volt számunkra az ottani elmaradottság, sehogy sem tudtunk megbékélni vele. Egy jellemző példa: a parkokban meglévő aszfaltozott tánckörökben rézfúvós zenekar élő zenéjére keringőt táncoltak a fiúk és lányok. De nemritkán a lányok is egymással. Erősen berzenkedtünk…
Ezért, egy évvel később, 1965-ben, a Kijevben tanuló magyar egyetemisták megalakították a zenekarukat és epigonok módjára szerepelni kezdtek Beatles és Rolling Stones nótákkal. Mindenhol, ahová csak hívták őket. Felléptek például a városban lévő lengyel konzulátus ifjúsági klubjában is. Kijev fiatalsága nagyon fogékony volt erre a zenére. Lehetőséget kapott a zenekar arra is, hogy a város főutcáján, a Krescsatikon lévő akkori „Chaj i Kofe”bisztróban lépjen fel, hatalmas sikert aratva. A bejáratnál a bejutni akarók tömege tolakodott mindig.
A jelenség valószínűleg felkeltette a Moszkvai Magyar Nagykövetség éber figyelmét, mert egy alkalmazottjukat elküldték, hogy megtapasztalja, mit művelnek a magyar diákok, amire rámozdult Kijev fiatalsága. Szerencsére egy megértő követségi alkalmazott érkezett, mert csak pozitívumokat mondott –miközben gondolom jelentett is- a magyar egyetemisták kijevi szerepléséről.
A Beatles-láz terjedését viszont már sehogy sem lehetett megállítani, mint ahogy minket és a többi lázban égőt se. Az országhatárok nem jelenthettek akadályt. Fiatalok voltunk. Szép és emlékezetes volt mindezt átélni 60 évvel ezelőtt.
Te magad is játszottál a kijevi magyar zenekarban?
Nem. Csak mindenhová mentem velük. Viszont rajzolgattam, festegettem. Akkoriban, 1968-ban készült például a Fiatalok című rajzom. Aztán vége lett az egyetemi éveknek. 1969-ben mérnökként diplomáztam.
Vissza Magyarországra már megnősülve, az ukrán feleségemmel érkeztem. A házasságunk ötvenhat éve tart, két gyermekünk és öt unokánk született. Magam Székesfehérvárra költözve, a Könnyűfémműben kezdtem kutatóként, majd 1978-tól az export értékesítés területén dolgoztam. 1981-ben a vállalat műszaki igazgatóhelyettese lettem.
A kijevi egyetemi ismereteimet posztgraduális képzésben egészítettem ki. Az egyetemi doktori értekezésemet 1978-ban védtem meg a Miskolci Nehézipari Egyetemen. A mérnök-közgazdász végzettséget pedig a budapesti Marx Károly Közgazdasági Egyetemen értem el 1984-ben. Kereskedőként több kontinensen, sok országban fordultam meg, kivéve Afrikát és Dél-Amerikát.
1993-ban az amerikai Alcoa cég felvásárolta a Székesfehérvári Köfémet. A cég átszerveződött amerikai felállásra, sok vezető magyar munkatárs helyére került külföldi menedzser. Az Alcoa közép-európai értékesítésével engem bíztak meg akkor. Azután sok utazással járó feladatom volt, évente mintegy ötvenezer kilométert autóztam. Onnan mentem nyugdíjba 2007-ben, 62 éves koromban. Nyugdíjasként két hobbimnak áldozok. Elkezdtem festeni, illetve a novella rövidségének keretein belül az életem epizódjait írogatom, unokáimnak ajánlva.
Az unokáid is hallgatnak Beatles vagy Omega dalokat?
Nem mondanám, hogy hallgatják. Ők már más világba születtek. Viszont a klasszikus Beatles nóták egyikét-másikát ismerik. Apropó Beatles, megvan egy lemezük, az 1965-ös Rubber Soul. Ma már muzeálisnak számít. Néztem az interneten, ezer euróért ajánlják, ha eredeti. Hihetetlen a története. 1968-ban egy farmerdzsekit adtam érte cserébe Kijevben, amit lekönyörögtek rólam, hogy adjam már el. Hát végül elcseréltem.
Akkor már a Szovjetunióban is elérhetőek voltak beatlemezek. Igaz, csak magánforgalomban. A farmer hiánycikk volt, sok más nyugati árucikkel együtt, mi diákok, meg üzleteltünk ezekkel. Képzeld, az utálatos fehér nylon ingekért is sok rubelt adtak akkor. Ha visszagondolok erre, lehet, hogy pont ezért volt, hogy a Minisztérium csak évi kétszeri hazautazást engedélyezett nekünk, hogy ne üzleteljünk.
Fotók: Szabó Lajos József archívuma, TTT Nemzeti Rockarchívum
Rajzok és festmények: Szabó Lajos József (Minden jog fenntartva!)
