2025 februárjában végre hazánkat is elérte a Queensrÿche The Origins turnéja. A speciális műsorban az 1982-es bemutatkozó EP és a duplán 1984-es The Warning LP dalait adják elő, ugyanabban a hangnemben és sorrendben, ahogyan annakidején az eredetieket rögzítették, majd kiadták. A komoly kihívást jelentő programot Budapesten is a csapat jelenlegi felállása játszotta el. Nevezetesen a két alapító: Michael Wilton gitáros és Eddie Jackson basszusgitáros; továbbá Mike Stone, a régi-új gitáros, valamint Todd La Torre énekes és Casey Grillo dobos, akik egyaránt kimagasló módon teljesítették a korántsem könnyű feladatsort.
Mikor bő negyven éve, 1982-ben megjelent a Queensrÿche együttes bemutatkozó EP-je, a metalvilág szinte minden fontosabb szereplője felkapta fejét. Nem véletlen kötött velük szinte azonnal az EMI hét albumra és tizenöt évre szóló exkluzív szerződést. Egészen egyszerűen nem lehetett nem tudomást venni a Bellevue-i gyökerű banda egyedi világáról.
Bár a kevésbé felkészült újságírók még évekkel később is csak az Iron Maiden, Judas Priest vagy Saxon párhuzamokat emlegették, a Queensrÿche sosem volt egy tipikus NWOBHM epigon. A brit heavy metalnál ugyanis sötétebb és komorabb zenei világgal jelentkeztek a srácok, míg már a kezdeti dalaik is jóval érettebb és komolyabb szövegvilággal társultak, mint az akkori metal színtér lemezeinek/dalainak többsége. Miként a tisztán prog metal definíció sem volt igaz rájuk, hiszen a szerzeményeik, bár valóban progresszív elemekből építkeztek, de mindig is súlyosabb, riff-központúbb megközelítéssel, mint a hetvenes évekbeli nagy-nagy elődök. Így a gyakorlatban az első Queensrÿche EP, akárcsak a két évvel későbbi első nagylemezük, leginkább a power metal amerikai variációjának volt egyfajta előképe, úttörője és egyben ihletője.
A már negyven éve is megkerülhetetlen klasszikusoknak számító korai Queensrÿche remekművek közös jellemzője, hogy miközben zeneileg még mindig frissnek, egyedinek és izgalmasnak számítanak, a szövegeik sem vesztettek semmit az aktualitásukból. Míg előbbi kizárólag a zenészek érdeme, utóbbi esetben sajnos az emberi természet sötétebb oldalai és a szakadék szélén egyensúlyozó világhelyzet is belejátszanak, hogy sajnos még mindig érvényes a művészek korabeli figyelmeztetése.
Már az EP nyitódala, mely egyben a banda névadója is lett, egy olyan poszt-apokaliptikus sci-fi történet, amely a negyedik világháború utáni évezredben játszódik. Nem elég, hogy nemrégiben majdnem sikerült a valóságban is belecsúszni egy harmadik nagy világégésbe, ráadásul az idő előrehaladtával a digitális korszak veszélyei is egyre fenyegetőbbek. A Queen Of The Reich-hez forgatott klip szöveges narrációja szerint egy gonosz kalandor felfedezett egy ősi számítógépet, amelyet egy olyan erős kristály táplál, amely lehetővé tette számára, hogy rabszolgájává tegye a világot. A gonosz királynő által irányított számítógép pedig a birodalma elnyomásának az eszköze lett. Mindenki, aki ellenezte az uralmát, a számítógép áldozatává vált.
“An evil adventurer had discovered an ancient computer energized by a crystal so powerful that it enabled her to enslave the world and to become queen… ‘Queen of the Reich.’”
Ha belegondolunk, hogy már „a kommunizmus annyi, mint szovjethatalom, plusz villamosítás” lenini jelszava is az alattvalók függővé tételéről szólt, valamint az elnyomottak megfigyeléséhez és az adatok villámgyors továbbításához használt eszközök céljáról és energiaforrásáról, akkor láthatjuk, hogy nincs új a Nap alatt. Napjainkban is pontosan ugyanaz a birodalom célja, csak a feláldozható kategóriás ügynökei némileg fejlettebb eszközökkel törekednek a végső célra: egy totális világbirodalom kiépítésére. Új Babylon épül. Majd a Queensrÿche bemutatkozó középlemeze a továbbiakban is hasonló gondolatokkal és hangulatokkal támad. A Nightrider, a Blinded és a The Lady Wore Black gondolatébresztő szövegei szinte üvöltenek, hogy ne hagyd magad leigázni, hogy igenis harcolj a lelkedért, a lelki üdvösségedért.
A The Warning című második anyagukat javarészt a jelentős nemzetközi sikert arató EP-jük világturnéján írták a tagok. A kilencdalos nagylemez pedig ott folytatta a gondolatsort, ahol korában abbahagyták. Ezúttal George Orwell 1984 című regénye szolgált ihletül, melyre a kvázi koncept-album kompozícióit felfűzték. Mindehhez pedig sikerült megnyerniük James Guthrie-t, a Pink Floyd producerét, akinek többek között olyan hasonló tartalmú alapműveket köszönhetünk, mint a The Wall vagy a The Final Cut.
Szóval az 1984-ben megjelent The Warning LP egyfajta prófétai figyelmeztetést közöl. Melynek ugyan Orwell könyve adja az apropóját, de a szerzők nem ragadnak le szolgai módon az irodalmi alapanyagnál. Geoff Tate énekes, Michael Wilton és Chris DeGarmo gitárosok ugyanis részint mélyebbre ásnak a szerzeményeikben, részint pedig rámutatnak a való világ ördögi erőire, a világuralomra törő, antikrisztusi birodalmat építő személyekre és szervezetekre.
Red gates of iron cast their black shadow on this land
Dividing souls far below
The gathering winds, the armies watch are rising from the west
Foretelling news of freedom’s hand
In secrecy they’ve infiltrated all of our strongholds
Controlling more year after year
So we’ve let this happen all along believing what’s been said
Our leaders cry, „We have no one to fear”
Valamint az élesebb szemű és éberebb elméjű kisemberek érzéseire.
We’re alone
We plead for the signs of a second chance
In hopes that will stifle the fear
The dying remains of a world gone insane
We are near the end
Mindebben pedig ismét szerepet kapott az atomfegyverek árnyéka és az embertelen kontrollt gyakorló informatika. Melyek elszabadulása napjainkban még fenyegetőbb jövőképet vetít elénk, mint a lemez megjelenésének és turnéjának idején.
Machines have no conscience
Uniform printout reads, „End of line”
Protect code intact leaves little time
Erratic survey, free thinking not allowed
My hands shake, my push buttons silence the outside crowd
One world government has outlawed war among nations
Now social control requires population termination
Have we come too far to turn around?
Does emotion hold the key?
Is logic just a synonym for this savagery
Disguised in forgotten lost memory?
Microchip logic, have we no more thoughts?
„Is this wrong?” I enter answers sought
Punch, punch, punch, transfer this data into code
Wide eyes watch, my number 156 is shown
Nincs mese. Másodszor is remekműveket alkotott a Queensrÿche legénysége. Mely nagyszerű dalokhoz a szerzőkön túl nagyban hozzájárult még Eddie Jackson basszusgitáros, Scott Rockenfield dobos és a szintén Pink Floyd veterán Michael Kamen nagyzenekari hangszerelő és karmester ihletett és elkötelezett munkája.
Hozzá kell tenni, hogy bár ismét tízpontos szerzeményeket kaptunk, de a kiadói önkény azért mindig rendesen haza tudja vágni az élményt. Ezúttal sem volt másként. Ugyanis valamelyik amerikai nagyokos akképpen intézkedett a helyi EMI irodában, hogy a banda kifejezett akarata ellenére át kell alakítani az amúgy gondosan kidolgozott dalsorrendet és módosítani szükséges a már kész keverést is. Így a The Warning eredeti számsorrendjét a mindenhez is értő kiadói mókamikik szépen összekuszálták. Majd a vélhetően magyar felmenőkkel is rendelkező Val Garay keverő hangmérnök az arányokat is megváltoztatta, szintén kiadói parancsra. Lám, nemcsak nálunk dúltak, dúlnak idióták vezetői székekben, odakinn sincs kolbászból a kerítés a kiadóknál.
A The Warning megjelenéséhez kapcsolódóan a Queensrÿche 1984-ben és 1985-ban újabb világkörüli turnén vett részt. Annak egyfajta felidézése, megismétlése ez a mostani, The Origins című turnékör. Amiért nem lehetünk eléggé hálásak. Hiszen a ’86-os Rage For Order populárisabb zeneisége és glam metal imidzse, majd az opus magnum Operation: Mindcrime és a mainstream slágergyűjtemény Empire albumok után már utóbbiak dalai uralták a koncertműsoraikat. Gyakorlatilag világsztárként fordultak rá a ’90-es évekre. Mely masszív világsiker mind az idővel tagcserék sújtotta együttes-, mind a kilépett/kirúgott Geoff Tate énekes aktuális formációinak programját erősen behatárolta. Most viszont végre sikerült kilépniük a mókuskerékből és az unalomig koptatott egyes Mindcrime- és Empire-dalok helyett végre ismét a zseniális bemutatkozó EP-re és a szintén csodálatos Warning-ra került a hangsúly.
A hazai rockerek többségéhez hasonlóan én is 1991-ben, a Népstadionban láttam először élőben a Queensrÿche-t. Ahol a Monsters Of Rock fesztivál keretében, klasszikus felállásban, erejük teljében adták elő a Mindcrime/Empire korszak legjavát. Tudtam, hogy jó lesz, hiszen addigra már rongyosra hallgattuk a kazettáikat a suliban. De az, hogy gyakorlatilag lenullázták az utánuk következő, egyébként szintén a csúcson lévő Mötley Crüe koncertjét, majd még a Metallica sem tudott olyan precízen, pontosan játszani és tisztán megszólalni, mint ők, már sokunknak okozott komoly meglepetést. Bár végül az AC/DC rendet tett és megmutatták, miért is ők a headlinerek, nemcsak hazafelé volt téma a Queensrÿche kirobbanó teljesítménye, hanem még hetekig ámuldoztunk a koncert hatása alá kerülve, az iskolakezdésbe is alaposan belecsúszva.
Majd miután az egész addigi pályafutásukat megkoronázták a Promised Land című míves mesterművel, mintha teljesen elvesztették volna a fókuszt. Akkor sem értettük, miként még ma is érthetetlen, hogy mit akartak a Hear In The Now Frontier lecsupaszított, száraz hangzású pop-rock dalaival. Azt, hogy vajon miért pont akkor akartak stílust váltani, mikor a grunge már lecsengett, a félkemény háztartási alter rock pedig végleg az önismétlés unalmának mocsarába merült? Aztán persze a lejtmenet hatására beindult a tagcserék sora is, mely egy véleményes minőségű albumokkal tarkított kacskaringós út nyitányának bizonyult.
Az Operation: Mindcrime II már egyértelműen a válság terméke volt. Egy, a múlt dicsőségébe kapaszkodó kétségbeesett kiútkeresés. Bár kétségtelen, zseniális kiútkeresés. Miként Geoff zajos távozása is csak egy újabb tipikus válságjelenség. Az új pacsirtának, Todd La Torre-nak igencsak komoly, nehéz örökséggel kellett megbirkóznia, miközben egy rendkívül hálátlan stafétát vett át. De jól vette az akadályt. Bármennyire is kapta az ívet a csalódott rajongóktól, valójában megmentette a zenekart. Ugyanis érkezése után a Queensrÿche végre kikerült a kreatív válságból és újra értékelhető dalokkal, albumokkal rukkoltak elő. Az pedig önmagában is jelzésértékű volt, hogy a The Warning album Before The Storm című kompozíciójának egy kifejezését választották a közös projektjük nevéül. Aztán persze helyreállt a világ rendje, a Rising West végül mégiscsak Queensrÿche-ként folytatta a pályafutását. Todd pedig nem csak az új dalokban brillírozott, hanem a hőskorszak alapműveit is hitelesen tolmácsolta a koncerteken. Persze hülyeségeket is nyilatkozott mellé. De tegyük a szívünkre a kezünket: hasonló nyomás alatt mi magunk vajon miféle felesleges beszédeket engednénk meg magunknak?
Azóta sok víz lefolyt a Dunán. Egyebek mellett épp a Duna vízén ringó A38 hajó gyomrában láttam, hallottam az Operation: Mindrime zenekar, vagyis Geoff akkori bandájának az előadását. Mikor is az éppen aktuális The Key albumról mindösszesen három dal hangzott fel, egyébként a mindig, mindenhol, mindenkor biztos sikert jelentő Queensrÿche favoritok dominálták a műsort.
A másik szempont, hogy DeGarmo, Tate és Rockenfield távozásai újra és újra kiborították a kemény magot, akik ma se bírják ki morgás nélkül, hogy nem az eredeti felállás tagjai játszanak egy koncerten vagy készítenek lemezt. Ebből a szempontból a korai Tate korszak rajongói talán még a legfafejűbb Mark II Deep Purple fanatikuson is túl tudnak tenni. Miközben lelkesen éneklik a béke és tolerancia után sóvárgó dalokat, a világ legtürelmetlenebb, zérótoleranciás kirekesztőiként viselkednek Queensrÿche témában. Mely szemellenzős mentalitás jelen esetben azonnal magában is hordozta a büntetését: lemaradtak erről a csodás estről, mely mint egy áldás, koronázta meg nemzedékünk meghatározó metal himnuszait.
A vasárnap esti programot a kaliforniai Night Demon nyitotta. Online sosem fogtak meg, hiszen a száz százalékban nyolcvanas évekbeli metal panelekből építkező zenéjük és erőltetetten oldschool imidzsük már-már a komikum határát súrolja. No, íme egy újabb lecke, miért kell élő előadásokra járni. Mert a fotelrockerkedés leginkább a magukat, a bepunnyadt arcokat csapja be. A Nigth Demon legénysége ugyanis valami elképesztő elánnal tette oda magát. Gyakorlatilag két szám után maguk mellé állították a többségében egy dalukat sem ismerő közönséget.
Az old school metalt a zászlajára tűző alakulat ugyanis leginkább egy vérprofi hagyományőrző egyesületként írható le. Ahol eredeti hangot egy csipetnyit se hallasz, a kissé bumfordi látvány is hűen őrzi a választott kultúrkör hőskorát, de a hőskorszakbeli brit heavy metal-, a punkos sodrású speed metal- és proto thrash témák minden esetben azonnal ütöttek. Szinte zsigerig hatva, mikor megidéztek egy-egy feledésnek indult egykori hangulatot. Ráadásul mindezt a több értelemben is gyerekes kliséhalmazt tényleg olyan odaszántan és meggyőződéssel adták elő, mintha az életük múlna a koncerten. Hajlott korom ellenére még mindig sok koncertre járok, de garantálom, hogy ilyet tényleg csak szökő-évente látni-hallani az észak-balkáni végeken.
Mert itt bizony nem kiégett, kifáradt, unatkozó, slampos-trottyos arcok totyogtak fel utcai ruhában, arccal a gázsi felé. Mert itt egyszer sem gerjedt a cucc. Mert itt nem a szomszéd villanyszerelő ült be úgy a pultba, aki nemcsak, hogy a dalokat nem ismeri, de még csak nem is érdekli. Szóval maximálisan működött a Night Demon show minden eleme. A srácok oda-vissza végigszántották a színpadot, miközben a dalaik dinamikájához maximálisan igazodó és az előadást vérprofin végigkövető fényshow és füst kísérte a varieté hangulatú programjukat.
Majd mikor pedig az eleve nevetséges kulisszák elé megérkezett egy csuklyás halálfigura is, végképp visszamentem gyerekbe. Mert kölyökként nekünk még mindig inkább ezek a felháborító és nevetséges, tehát polgár- és elvtárspukkasztó heavy metal bohóckodások kellettek, mintsem a véresen komolyan vett fenyőfaünnepségek, forradalmi ifjúsági napok, illetve egyéb szocialista idétlenségek. És ezzel meg is érkeztünk eme rendkívül fontos este első fontos tanulságáig. Mert ezt nem lehet megunni, miként kinőni sem. Hiszen felnőttes szabadságvágy a hajtóanyaga.
Miközben pedig a Night Demon műsorát néztem és hallgattam, egyre nagyobb vigyorral gondoltam a jampi Hungária korabeli lemezeire és koncertjeire is. Mert anno az működött még ilyen hasonlóan magas hatásfokkal, mikor a nyolcvanas évek első éveiben Fenyő Mikiék rákezdtek az ötvenes-hatvanas évek zenei stílusaival zsonglőrködni. Lám, az idő elszaladt. Ma már a Motörhead is van akkora retro, mint Chubby Checker…
Mindezt a publikum is hasonlóan érezhette, mert többségében hamar ráhangolódtak az ND zenés panoptikumára. Persze eleve műértő közönség váltott jegyet a különleges bulira. Régisulis Stryper, Exumer, Overkill, Anthrax, Crimson Glory trikókban érkeztek a Dürerbe a jobbára ötvenpluszos, kövéredő, kopaszodó, de továbbra is markánsan önazonos rockerfazonok. Mivel pedig a program specialitása miatt sem divatrockereket, sem viháncoló prominenseket, sem önmaguk hatása alá került megélhetési rockszakértőket nem lehetett látni és hallani, hamar feloldódott a hangulat. Mire a főzenekar a deszkákra került, már mindenki mindenivel barátkozott, majd kezdetét vettét vette a metal-nemzedék egyik utolsó nagy utazása.
Ami a gyakorlatban például úgy ment, hogy az ügyben legilletékesebb, Todd La Torre /korábban Crimson Glory énekes/ már egyből az első dal alatt kiszúrta a mellettem álló Hordós Attila Crimson Glory trikóját. Gyorsan jelezte is lefelé, hogy milyen frankó, hogy ilyet is lát. Már annál az apró gesztusnál éreztem, hogy nemcsak, hogy be fog jönni a pozitív előérzetem, a nagy élményre kihegyezett várakozásom, de ismét nagyon rendben lesz a buli, a megfelelő hőfokon fogjuk újraélni gyermekkorunk és ifjúságunk kedvenc dalait. Vagy például az előttem húsz centivel fényképező Uzseka Norbi vállát is hiába bökdöstem, hogy gyorsban ráköszönjek. Olyan átéléssel figyelte a színpadot, miközben az ajkai hangtalanul is követték az első EP dalait, hogy valószínűleg esélyem sem volt, hogy az ihletett műsoron kívül bármit is észrevegyen a kordon előtti „fotós árokban”. Persze így utólag visszagondolva, egyáltalán nem kellett volna zavarni őt a nagy nap legfontosabb pillanataiban.
Az időutazáshoz a Black Sabbath Iron Man-je szolgált intróul, majd bejött a papírforma. Mert tényleg teljesen mindegy milyen felállásban érkeznek, Eddie Jacksonék nem tudnak hibázni. Mivel pedig a mi nemzedékünk lassanként ugyanúgy kimegy a világból, miként a korszak emblematikus együtteseit alkotó kedvenc előadóink is, az idő múlásával egyre kevesebb esély van egy-egy ilyen áldott seregszemlére. Mert nemcsak a műfaj megy ki a fősorodból és válik kevesek öröméül szolgáló rétegkultúrává, de lassanként az ilyenfajta békés, barátságos, barátkozó, testvéries koncerthangulat is végképp a múltba vész. Ami a Tüzesvíz átköltözése és a Fekete Lyuk felhígulása után szinte már csak a Kondor rock koncertjeire és a SunClubra volt jellemző. Aztán azok az idők is elmúltak.
Így aztán ez a műsor végképp ajándék volt. Mert nem elég, hogy a Warning turné ismételten előadott programja önmagában is komoly szűrőnek bizonyult. Márpedig műemberekkel nem lehet valódi rock and rollt csinálni. De ráadásul ezek a dalok még mindig vannak olyan erősek, értékesek és aktuálisak, hogy az Operation: Mindcrime és az Empire árnyékából kilépve, önmagukban is simán megállják a helyüket.
Persze akkor, és azóta is sokan kérdezték, akik nem jöttek el, hogy nem hiányzott-e nagyon Geoff Tate? Amire a válasz, hogy nem. Egy kicsit hiányzott, hiszen szuggesztív előadó, emblematikus alakja a metal történelemnek, a Queensrÿche karizmatikus frontembereként pedig feledhetetlen pillanatokkal ajándékozott meg bennünket korábban. De a helyzet az, hogy Todd ma is ugyanolyan jól el tudja énekelni a Queensrÿche remekműveket, mint anno Tate. A többiek előadása pedig szintúgy meggyőző volt. Ráadásul nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy az első EP és az első LP kompozíciói vannak olyan erősek, hogy egy tetszőleges tribute banda előadásában is működnének. Feltéve, ha a tribute huszárok egyáltalán képesek lennének élőben előadni…
Mindenesetre a buli abszolút csúcspontja számomra akkor érkezett el, mikor a Take Hold Of The Flame előtt Todd rákérdezett, hogy kik azok, akik most vannak először Queensrÿche koncerten. Majd a sok-sok kéz láttán magam is megnyugodtam, semmi gáz. „Elhagynak százak, jönnek ezrek”, mi mindenképpen ki fogunk tartani a legvégig. Előbb omlik össze ez az egész gonosz világ, minthogy elárulnánk szeretteinket.
Az Origins Tour eddigi állomásain jellemzően három-öt ráadást játszottak a fiúk, az első két lemez dalait hiánytalanul tartalmazó törzsanyag után. Ebből most mi a minimumot kaptuk, patikamérlegen kiszámítva. Egy-egy tartós slágert a következő három nagylemez anyagából.
Persze írhatnám, hogy elégedetlen vagyok emiatt, de nem volna igaz. Most komolyan! Nightrider, Blinded, En Force, No Sanctuary, Before The Storm vagy Roads To Madness élőben, eredeti hangnemben, körülötted minden irányban csillogó szemű, feketeöves Queensrÿche rajongókkal, miközben veled szemben Michael Wilton penget szelíden mosolyogva… Szinte végig szurkoltam, hogy az se baj, ha álom, csak fel ne ébredjek, mielőtt vége lesz.
Egy újabb életre szóló élménnyel lettünk gazdagabbak. Ami mellé ráadásul a bootleg-archívum is egy igen komoly darabbal bővült. Miként a pengetőgyűjtemény is. Hiszen az utolsó ráadás utáni zárásként Wilton váratlanul még felém dobott egy 2025-ös Queesryche pengetőt. Ami azóta természetesen már a vitrinben pihen, Dave Mustaine és a többi kölyökkori hősöm ereklyéi mellett.
Köszi, Michael! Köszi, Queensrÿche! Köszi, Concerto! Köszi, Dürer! És legfőképpen köszönet a Mindenhatónak, hogy ilyen pozitív üzeneteket, érzületeket és tehetségeket ajándékozott nekünk az örök élet reménysége mellé, ráadásként!
Fotók: Hordós Attila, TTT Nemzeti Rockarchívum
Videók: Jozé, TTT Nemzeti Rockarchívum
