Dirkschneider: Balls To The Wall Reloaded

Reigning Phoenix Music

Nosztalgiával képtelenség bukni. Nincs kockázat, csak a szépre emlékezünk és az első boldog csókra…, ja…, izé…, bocs! Szóval, ezzel nem lehet mellé lőni. Ha valami sikerült évtizedekkel ezelőtt, miért lenne ugyanaz másképp manapság? De a művészet attól művészet, hogy folyamatos megújulásban van, folyamatosan értéket hoz létre, mindig egy újabb arcát mutatja.

Nem valószínű, hogy Udo Dirkschneider lerágta a körmét a megjelenés előtt pár nappal azon izgulva, sikeres lesz-e az új album. Ami amúgy 42 éves dalokat tartalmaz nem túl sok eltéréssel az eredeti verziókhoz képest. Értem a szándékot, hogy fazonra igazítva akarják megünnepelni az Accept lesikeresebb lemezének két évvel megcsúszott jubileumát. De miért nem elégedtek meg egy koncertturnéval, amivel szintén előre borítékolható a siker?

Nos, a frontember nem kockáztatott, beleült a tutiba. Elővette az Accept legsikeresebb albumát és elkezdett vele turnézni. De ez nem volt elég, újra fel is vette azt, a dalokat duettekben újra fogalmazva. Udo szereti az ilyen felállásokat, már élt ezzel a fogással karrierje során. Talán azért, mert azt gondolta, képes újat hozzátenni a nagy műhöz, vagy a rosszabb eset: még egy bőrt le akar róla húzni.

Nem csak nála, másnál sem értem, mi értelme elővenni a legjobb alkotásokat és újra fogalmazva kiadni őket. Komolyan gondolják az alkotók, hogy ugyanolyan hatást érnek el, mint korábban? Jó, Udo nem nyúlt olyan katasztrofálisan félre, mint Roger Waters a ’The Dark Side Of The Moon’ aktualizálásával, de hozzátenni végképp nem tudott az 1983-ban megjelent műhöz.

Már a címadónál elriadtam, amit a Sabaton frontemberével, Joakim Brodénnel együtt hoznak: túljátsszák mind a ketten a dalt, az énekből időnként átmennek üvöltözésbe – rosszul sikerült újrázás az egész. Ugyanez a bajom a Losers and Winners-szel, amit Dee Sniderrel tolnak közösen. Kár az énektémákért, mert a gitárjáték nagyszerű a dalban. Nem úgy kell kőmetálnak lenni, hogy szétüvöltjük a nótát, lehet őserővel is énekelni, a kettő nem ugyanaz. A Head Over Heels-szel más a probléma. Idegesítenek Nils Molin frazírjai, időnként túl tiszta az éneke, ami nagyon idegen az Accept zenéjéhez. A Guardian Of The Nightban Tim „Ripper” Owens miért énekel pont úgy, mint a főhős? Ez nem egy Udo hasonmás-verseny, valami mást is kellene villantani. Ő pedig tudna is.

Azért akad figyelemreméltó is a lemezen. A London Leatherboysban Biff Byforddal alkotott produkció visszaadja az eredeti dal feelingjét. Kíváncsi voltam, Mille Petrozza a Kreatorból ismert produkciója után hogy birkózik meg a klasszikus metállal. És sikerrel vette az akadályt, itt még énekel is, kinn hagyta az ajtó előtt azt a hörgést, amit a Kreator thrash metalja megkövetel. Ami nálam nagyon betalált, az a zárás, a Winter Dreams. Számomra ez a dal az egyik legszebb metálballada (az Accept mindig is jó volt ezen a téren), és Doro Pesch meghívása kiváló ötlet volt a felvételhez, karakteres hangja még hitelesebbé tette ezt a romantikus szerzeményt.

A néhány jól sikerült felvétel nem törli az aktuális kérdést, hogy: mi szükség volt erre az albumra? Legalább némi variációt vittek volna bele a felvételebe, de még azt sem, jó, egyes helyeken ötletes gitárvariációkat beemeltek, de ez korántsem minden. A többi ellenérzésemet feljebb kifejtettem. Az is kétségtelen, hogy Udo hangját a technika segítségével alaposan kidomborították.

Nem tagadom, mindig is voltak fenntartásaim a tribute-albumok iránt, a self-tribute kategória ellen még inkább, mert ilyen produkciók az esetek majdnem 100 százalékában vakvágányra tévednek. Sajnos Udo friss elképzelései karrierje legjobb albumáról sem kivétel a pár jól eltalált újrázás ellenére.

Dalcímek és közreműködők:

01. Balls To The Wall (Joakim Brodén)
02. London Leatherboys (Biff Byford)
03. Fight It Back (Mille Petrozza)
04. Head Over Heels (Nils Molin)
05. Losing More Than You’ve Ever Had (Michael Kiske)
06. Love Child (Ylva Eriksson)
07. Turn Me On (Danko Jones)
08. Losers And Winners (Dee Snider)
09. Guardian Of The Night (Tim „Ripper” Owens)
10. Winter Dreams (Doro Pesch)