- 2025. 04.06. – Analog Music Hall
Április 6-án az Analog Music Hall közönsége egy igazán színes estének lehetett tanúja: magyar és lengyel death metaltól dögös brazil apácákon át pusztító ortodox liturgiáig mindenből kaptunk egy kicsit.
Az eseményt a zalaegerszegi Monastery indította, akiknek a felbukkanása szemlátomást meglepett néhány rajongót, legalábbis a beengedéskor többektől azt hallottam, hogy eléggé az utolsó pillanatban lettek bejelentve, mint supporterek. Hogy ez igaz-e, vagy sem, az a lényegen nem változtat, hiszen az ötösfogat keményen az asztalra csapott ezzel a nyitó performansszal. Kedvenc könyörtelen kopaszaink kegyelmet nem ismerő lendülettel aprítottak jobbra-balra, szerintem az őket követő lengyel Nidhogg-ot is – ha lehet ilyet mondani – lejátszották a színpadról.
Utóbbiról a koncertről szóló beharangozóban nagyon szűkszavúan írtam, aminek az az oka, hogy alig találni róluk valami infót. Nidhogg és Nidhögg nevű bandákkal eleve tele van a padlás (a szó eredetileg egy északi mitológiai lény neve), régebbről még egy spanyol formáció is rémlett, az Encyclopaedia Metallum nem is tud lengyel névhordozóról. A szóban forgó zenekar elvileg a magára Nidhogg néven hivatkozó énekes projektje, de négy zenésztársával kiegészülve valódi együttesként működik. Esetükben az image talán fontosabb, mint maga a zene, ami egyébként a black metal „könnyedebb” oldalán helyezkedik el, már-már black&roll-nak nevezhető. A raszta hajú vokalista egyébként kimondottan karizmatikus jelenség, a két méteres pentagramos-démonszárnyas mikrofonállványa pedig különösen, bár túl sokat nem használta. Mivel lengyelül nem tudok, a szövegek jelentése titok maradt előttem, mégis jó okom van azt hinni, hogy nem Jézus Krisztus szeretetét és Isten dicsőségét hirdették bennük. Ezen a ponton talán érdemes adnom egy figyelmeztetést vallásosabb olvasóinknak, hogy innentől a nyugalom megzavarására különösen alkalmas sorok következnek…
A beengedéskor, majd a fellépők közti kavargásban volt alkalmam alaposan megfigyelni a várakozó tömeget, illetve beszélgetni egy-két rajongóval. Látványosan két táborra volt osztva a nézősereg: az emberek fele régi Batushka, vagy újonnan szerzett Patriarkh pólóban nyomult, míg egy igen jelentős, szinte többséget alkotó tömeg kifejezetten a Dogma koncertjére érkezett. (A brazil zenekar előtt beszélgettem pár mondatot egy svéd úrral, aki kimondottan a Dogma miatt utazott el Budapestre, és VIP-jeggyel még fotózkodhatott is velük a backstage-ben. A képről, amit meg is mutatott, hiányzott az egyik apáca, amit barátunk azzal indokolt, hogy az ötödik tag állítólag éppen maszturbált, emiatt kihagyta a fotózást – legalábbis ő ezt a hivatalos választ kapta. Miután ajánlottam neki néhány magyar bandát, azt is elárulta, hogy a Dogma csak a második szexuálisan legtúlfűtöttebb zenekar, akiket valaha látott, bár a beszámolója alapján nem kaptam túl sok kedvet ahhoz, hogy aktívan kövessem a szerinte legkanosabb német Lords of The Lost-ot.) Csak arra tudok hivatkozni, amit a két szememmel láttam, de mintha a Dogma koncertjén még többen is lettek volna a küzdőtérben, mint a főzenekar alatt…
Arra nem tudok megnyugtató választ adni, hogy a tömeg vajon a Dogma zenéje, vagy tagjainak külseje miatt jött-e. Sokan nyilvánvalóan tényleg csak a nyálukat csorgatni érkeztek – és ezzel sincsen semmi baj, hiszen az egész koncepció a bűnös élvezeteken és azok ártatlan megélésén alapul –, de szerintem bőven akadtak azért olyanok is, akik valóban tudták értékelni azt, amit a zenészek csináltak. A zene és az image terén nyilván le sem tagadhatnák a Ghost hatását, de nem vagyok meggyőződve róla, hogy ha ugyanezeket a dalokat nem mély dekoltázsú, démonira festett arcú brazil amazonok, hanem teljesen átlagos metalosok adnák elő, akkor ugyanígy megállná a helyét a produkció. Tegyük hozzá, hogy sem a dalszerzés, sem a technikai tudás tekintetében nem vallanak szégyent – feltéve, hogyha maguk írják a dalaikat. Műsoruk gerincét a 2023-as debütáló albumuk dalai adták, illetve még néhány szerzemény, például Madonna Like A Prayer dalának feldolgozása. A koncert előtt két nappal jelent meg legújabb klipjük a Banned című számhoz, amiben a tangó zenével kacérkodnak, de most ezt nem játszották el élőben.
A Pleasure From Pain szinte bántó koppintása a Slayer Jesus Saves-ének, de legalább valami izgalmasat tudtak kihozni a régi alaptémából. Miután lement a szettjük, és elhagyták a színpadot, nem jöttek vissza ráadásra, amit a közönség hangos fújolással és füttykoncerttel fogadott. Nekem a rajongók hozzáállása nagyobb csalódás volt, mint az elmaradt „one more song”. Tartani kell az ütemtervet, gondoltam magamban, pedig akkor még nem tudtam, hogy miért vették ezt annyira komolyan.
A koncertajánlóban azt hiszem, elég alaposan leírtam a két zenekar történetét, aki esetleg nem lenne vele tisztában, először olvassa el azt!
Laikusként nehéz lehet elképzelni, vizualizálni, mit is jelent egy ortodox black metal liturgia, úgyhogy igyekszem a képek mellett a szöveggel is szemléltetni, mi szabadult aznap este ránk.
Kezdésnek az egész színpadból egy ortodox templomot csináltak, rengeteg teátrális elemmel, prédikátorállvánnyal, szentképekkel, tömjéntartókkal, de ami a legfontosabb: rengeteg gyertyával. Amikor a beengedésnél tájékoztattak minket, hogy ezúttal a színpadot a nézőtértől elválasztó térbe (az „árokba”) nem szabad bemenni, még azt hittük, ez azért van, hogy senki ne fotózhasson be a Dogmás csajok szoknyái alá. Amikor elkezdték a Patriarkh díszleteit felállítani, és marékszámra hordták be a gyertyákat, akkor értettük meg, hogy itt a tűzveszély lehetett a legfontosabb szempont. Az első sorokban az egész koncert alatt masszívan állt az égő méhviasz szaga, amit még most is érzek, ahogy ezeket a sorokat írom, de nem azért, mert annyira belém ivódott volna, hanem azért, mert az este végén sikerült zsákmányolnom egy ilyen gyertyát.
Aztán szólni kell még a zenészek kinézetéről is. A frontember Bartek fehér pátriárkaként, a hangszeresek pedig sötét tükörképeiként tűntek fel a színpadon. A két gitáros különösen érdekes látványt nyújtott. Aki mostanában járt Budapesten, az Astoria metrómegállóban, minden nap találkozhatott egy idős nénivel, aki a mozgólépcsők tövében, fekete kendőben és kabátban árult hímzett keszkenőket és húsvéti tojásokat. Miután felfedeztem a hasonlóságot a néni és a sötétségbe burkolt arcú lengyel black metal gitárosok között, szinte lehetetlenné vált, hogy komolyan vegyem őket. Na, jó, ez túlzás, hiszen sokat segített a realitás talaján maradni a két kilenc(!)húros gitár, amik eszelősen jól szóltak élőben. Ilyen hangszerek mellett természetesen basszusra már semmi szükség nincs.
A koncertre rutinosan olyan társat vittem magammal, aki régi Batushka rajongó, így nálam jobban képben van a Patriarkh tevékenységével is. Bár magam is hallottam ezt-azt az eredeti és az új zenekartól egyaránt, az ennyire súlyos black metalt illetően bevallom, már feladtam, hogy meg tudjak különböztetni két számot egymástól. Ezért, ha nem hívják fel rá a figyelmem, magamtól talán rá sem jöttem volna, hogy a koncert második felében korábbi Batushka tételek mellett még ki nem adott Patriarkh dalok is elhangzottak. Utóbbi pedig azt is megmagyarázta, miért figyelmeztettek a szekusok, hogy csak fotókat készítsek, videóról vagy egyéb felvételről ne is álmodjak!
A Nidhogg, a Dogma és a Patriarkh is először játszott nálunk. Sokat gondolkodtam rajta, mi lehetett a megfontolás a turné résztvevőinek összeállításakor, mi köti össze a fellépőket. Megbotránkoztatás? Polgárpukkasztás? Vagy a régi, bevált recept szerinti istenkáromlás? Felőlem bármi lehet a válasz, én sokakhoz hasonlóan csak örülök, hogy ilyen zenekarok is eljuthattak Magyarországra. Remélem, sokszor látjuk még őket!
Fotók: Németh Hunor
