- MOM Kulturális Központ, 2025. május 1.
Mivel két kolléga is ott járt a Colosseum fellépésén a MOM KULT-ban, mindketten leírták benyomásaikat a tapasztaltakról. Cikkünk Bigfoot és Jozé szemszögéből mutatja be a brit rocklegenda fellépését.
Itt volt május elseje… ha nem is énekszó vagy tánc, de jazz, blues és rock and roll köszöntötte a MOM Kult közönségét – eljött a Colosseum. 2020-ban úgy döntöttek, öt év szünet után ismét életre hívják a legendás bandát, ám csak hárman álltak újra csatasorba a régiek közül: Chris Farlowe énekes, Clem Clempson gitáros és Mark Clarke basszusgitáros. John Hiseman dobos, Dick Heckstall-Smith és Barbara Thompson szaxofon-játékosok már a láthatatlan világban muzsikálnak, Dave Greenslade pedig nem ült be Hammond orgonája mögé, így már nem járul hozzá a szextett újabb fejezetének történetéhez. A hatosfogat úgy működik manapság, mint a Yes, nevezetesen, egyetlen alapítótag sem játszik köreikben.
Új muzsikusok érkeztek, Malcolm Mortimore dobos, Kim Nishikawara szaxofonos és Nick Steed billentyűs, aki a banda egyik fő szerzőjévé is vált. Megújult a Colosseum, és nem csak személyügyileg. Teljesítményben is nagyot léptek előre, a vérfrissítés megtette hatását a stúdióban és a koncerteken egyaránt. Egyrészt az utóbbi három évben két stúdióalbumot is kiadtak (’Restoration’ 2022, ’XI’ 2025) és ezek zeneileg lényegesen jobban sikerültek, mint a leállás előtt közvetlenül kiadott ’Time On Our Side’ (2014), másrészt újra erőre kaptak a koncertjeik is. Emlékszem, amikor 2014-ben felléptek a szépemlékű Petőfi Csarnokban, nem jött le a színpadról a varázslat, enerváltan, hogy azt nem mondjam, színtelenül játszottak. Ennek most nyoma sem volt.
Bár jártak már itt ezzel a felállással korábban, én most láttam először a Colosseum ezen összeállítását. Nem csak az újdonság varázsa hatott rám elementáris erővel, hanem az a teljesítmény, amit a hat muzsikus művelt a színpadon. Egyrészt óriási energiával játszottak, másrészt eszembe jutott az első, 1995-ös visszatérő turnéjuk budapesti fellépése, mely a mai napig benne van életem három legnagyobb koncertélményében. Ha nem is ugyanaz a katarzis, de felszökött bennem az adrenalin attól, ami a színpadon történt. A hangszerszólók hasították a levegőt, például a No Pleasin’ (’Bread & Circuses’ 1997) lendületes blues-rockját körülbelül tíz percen keresztül variálták, főleg Clempson nagyon élt, ő különben is nagyon kitett magáért ezen a bulin. Nem egy csúcspontot tudnék említeni az est folyamán. A No Pleasin’ mellett élmény volt hallani az új album a English Garden Suite több mint tízperces instrumentális fantáziáját, amit Chris Farlowe úgy konferált fel, hogy a The Valentyne Suite folytatása. Stílusban van benne valami, de ahogy múltkor a ’XI’ recenziójában is írtam, engem inkább a Focusra emlékeztet játékosságával. Ez Nick Steed szerzeménye, aki ezen felül kiváló billentyűs improvizációival is színesítette a bulit. Érdekes, hogy maga The Valentyne Suite nem hangzott el, pedig korábban igen stabilan beékelődött a Colosseum-bulik dalösszeállításába. Egyáltalán, nem vitték túlzásba a korai szerzemények favorizálását, hiszen a koncert 14 dala közül, mindössze 4 datálódott a hatvanas-hetvenes évtizedek fordulójára. Nagy pillanatokat éltünk meg a Lost Angelesben, amikor Clem Clempson és Mark Clarke felelgettek egymásnak hangszereiken, egészen leheletfinom hangokat kirázva hangszereikből. Clempson futamaiba beledolgozta a Beatles Eleanor Rigby-jét a közönség nagy tetszésére és megidézte a Cream Sunshine Of Your Love, illetve a Spoonful felvételeit, igaz ez utóbbi egy Willie Dixon-blues, melyet a Cream is csak interpretált. Nagyon mentek neki a pályatársaktól való zenei idézetek, mert a koncert korábbi szakaszában, a Won’t Be Satisfied-ba a Deep Purple Smoke On The Waterjének riffjét dolgozta bele. Talán ezzel is emlékezett pályafutásának azon mozzanatára, amikor a Ritchie Blackmore távozása után meghallgatásra hívták a Purple-höz, ám, mint azt tudjuk, nem őt választották.
10 dal a repertoárban 1995 után keletkezett, ebből 7 a legújabb albumról hangzott el. Ez egyértelműen bizonyítja, hogy a Colosseum a megújulás, a kreativitás mellett tette le a voksát a nosztalgiával szemben, ami a pályatársaik közt nem egy elterjedt zenei megközelítési mód. Sokan a biztos sikert jelentő best of bulikat játsszák és ha készítenek is új dalokat, azok nem kapnak kellő hangsúlyt a koncerteken. A Colosseum pedig jött, látott és győzött. Modernebb fazont kaptak az új dalok, ez jórészt Nick Steednek és Kim Niskiwarának köszönhető, akik koruknál fogva is egy újabb zenei iskolát képviselnek. No, és ki ne hagyjam Chris Farlowe-t, aki előtt kalapot emelek, hogy 84 évesen utazik, fellép és ezen az estén is olyan énekteljesítményt nyújtott, hogy földbe gyökeredzett a lábam. Egy lényeges momentum kimaradt a koncert felépítéséből: a néhai Jon Hiseman dobszólója legalább tízpercet tett ki a műsorban korábban, olyan is volt, hogy a ráadásra hagyták. Mint zenekarvezető, valószínű megtehette, hogy odahelyezze egyéni produkcióját, ahova akarja. Ezúttal nem dörögtek a dobok önállóan, cserébe kaptunk egy feszes, színes dobkíséretet a sokat tapasztalt Malcolm Mortimoretől, aki a Colosseum előtt olyanokkal játszott együtt, mint Arthur Brown, Ian Dury vagy Tom Jones.
Még egy fontos elemet említenék a koncerten, ez pedig Jack Bruce szellemének erőteljes idézése. Nem csak az említett Cream-dalok felelevenítésével történt mindez, hanem két dal is elhangzott a 2014-ben elhunyt példaképtől-baráttól. A Theme For An Imaginary Western már az 1970-ben kiadott ’Daughter Of Time’-on is hallható volt, a Morning Story pedig a 2014-es ’Time On Our Side’-on került feldolgozásra. Ezen felül még két Bruce-szerzeményt lemezre vett a Colosseum: 1970-ben a Rope Ladder To The Moon (’The Grass Is Greener’ 1970 – csak Amerikában megjelent LP), valamint az új stúdiólemezen a West, Bruce & Laing trió Out In The Fields felvételét.
A Colosseum példakép. Nem csak a kortársaknak, hanem a fiatalabb rockereknek is. A régi dalaik kiállták a több mint félévszázados időszakot, újkori kompozícióikkal pedig helyet követelnek maguknak az ifjabb előadók közt, simán versenyre kelve velük. Minden elismerés nekik, hogy ennyi idő után is tele vannak alkotói ambícióval és erőtől duzzadva zenélnek a színpadon..
Bigfoot
Eleven műsor, eleven közönséggel
Mint mindenki más a hazai rockszakmában, magam is harminc éve láttam-hallottam először élőben a Colosseumot. Egy kölyökkori haveromtól kaptam a jegyet, amiért mindig is hálás maradok neki. Persze korábban is hallgattam már Colosseum felvételeket, és tetszett is, amit művelnek, de aztán mégiscsak élőben jött át igazán az együttes lényege. Mert itt bizony nem zenekarról van szó, hanem egy virtuózokból és bátor felfedezőkből álló együttesről, akiknél az innováció és az előrehaladás ugyanúgy a művészi együttgondolkodás lényege, mint a színpadi érettség, az improvizációs készség, valamint a jazz, a blues és a rock feltétel nélküli szeretete.
Mikor az 1968 és 1971 között született alapvetéseiket hallgattam a szép emlékű BS-ben, leesett az állam. Nemcsak, hogy mindenhol jól szólt a cucc – mert a nagy felbuzdulás okán feladtam az ülőhelyem és egy óvatlan pillanatban leugrottam a küzdőtérre, aztán spuri előre-, de olyan elánnal, átéléssel és pontosan játszottak, hogy nem akartam hinni a fülemnek. Addigra már sok száz koncerten voltam túl, így kellően tudtam értékelni, hogy az akkor számomra öregnek tűnő fiúk lazán és vigyorogva el tudják játszani a lemezeiken szereplő bonyolult, fifikás tételeket, hogy egyszer sem mentek el az erdőbe, miközben az éppen ott születő kreatív improvizációkra, egymás heccelésére és a közönség reakcióira adott válaszokra is volt energiájuk.
Azóta már többször láttam a bandát, különféle felállásokban, mely változásokat is leginkább a halandóság, a kor, a betegség és a gyászhírek hozták, nem pedig az egók ütközése vagy a belső démonok okozta zsigeri békétlenség. Meg persze a srácok némelyikét is megtekintettem itt-ott, ahol épp adódott lehetőség, egyéb formációkban, vendégművészként és szólóban. Sosem vallottak szégyent. Mi több, a 2010-es Colosseum koncert a Millenárisban akár még a minden idők legjobb hazai előadása címre is pályázhatna. Olyan erők mozdultak meg ott aznap este, mintha mindegyiküket egyesével, ünnepélyesen homlokon csókolta volna egy-egy mennyei angyal, ráadásként a közönség körében pedig a Szentlélek osztotta bőséges áldásait. Persze túlzás, de nem olyan nagy, mint elsőre tűnik. Ugyanúgy hetekig voltam az élmény hatása alatt, mint az 1995-ös BS után. Pedig ott még az is megesett, hogy miután vége lett a zenének, lementünk a szintén szép emlékű Nothin’ But The Blues Pubba, ahol elég alaposan eláztam. Majd félig elvarázsoltan, a pultot támasztva oldalra pillantva meglepetten vettem tudomásul, hogy a nem sokkal korábban látott-hallott Colosseum tagjai mellettem sörözgetnek. A nagy örömöt további palackok felnyitása követte. Azóta sem tudom felidézni, végül mikor és hogyan jutottam haza…
Az elmúlt évtizedekben elég komoly gyűjteményt építettem a Colosseum-családfa hivatalos hanghordozóiból és bootleg felvételeiből. Így, mikor nemrégiben megérkezett a jelenlegi felállás legfrissebb, Colosseum XI című albuma, bőven volt mihez hasonlítani a hifiben hallottakat. Már az első tíz hallgatás után biztos voltam benne, hogy az előző két stúdiólemeznél jobb anyag született. Majd az English Garden Suite újabb és újabb felcsendülése még az a gondolatot is felébresztette bennem, hogy az bíz’ akár még az 1970-es alapművekkel is egyenértékűnek tekinthető remekmű.
Mikor néhány hónappal korábban megkérdeztem a basszusgitáros-énekes Mark Clarke-ot, hogy mi várható Budapesten és úgy általában az idei turnén, Mark szó szerint azt felelte, hogy: „Hiszünk a Colosseum XI lemezben annyira, hogy szeretnénk, ha mindenki hallaná a legfrissebb szerzeményeinket!” És ez miben fog megnyilvánulni? – kérdezgettem tovább, immáron online. Amire az a meglepő felelet jött, hogy éppen öt új számot tanulnak a koncertekre, és a Valentyne Suite helyett ezúttal inkább most az English Garden Suite kerül a szetlistába. Ami teljes mértékben valósnak bizonyult. Mi több, idén Budapesten valójában hét(!) új dalt vezettek elő az új anyagról, mert a szintén felcsendült Not Getting Through, Won’t Be Satisfied, No More Second Chances, Gypsy és Hunters mellett eljátszottak még egy csodás Van Morrison feldolgozást, az Ain’t Gonna Moan No More-t is az XI című lemezről.
Ha mindehhez hozzávesszük még, hogy a szintén újkori Restoration és Bread & Circuses albumokról is volt egy-egy dal (First In Line, No Pleasin’), miközben a hőskorból –a Colosseum II időszakot is beleértve- a Lost Angeles kivétellel csak feldolgozásokat (Walking In The Park, Morning Story, Stormy Monday Blues, Theme For An Imaginary Western) játszottak, érezhetővé válik, hogy a Colosseum zömében hetvenes éveiben járó művészei még mindig roppant kreatívak és még mindig előre haladnak. Eszük ágában sincs a bejáratott slágereikkel haknizva olcsó sikerekben utazni.
Mindezt a felnőtt és komoly hozzáállást pedig a közönség is meghálálta. Biztos vagyok benne, hogy a MOMkult teltháznyi közönsége többségében nem ismerte a Restoration és a Colosseum XI albumokat, mégis, szinte mindegyik tétel elhangzása után vastaps és ováció honorálta Clem Clempson, Nick Steed, Malcolm Mortimore, Kim Nishikawara, Mark Clarke és Chris Farlowe produkcióját. Farlowe eleve egy biológia csoda, hogy a 85. születésnapjához közeledve ismét bevállalt egy turnét, ráadásul még mindig úgy énekel, mint egy pacsirta, ami kimagasló teljesítményt nem lehet eléggé felértékelni.
Hozzá kell tenni, hogy ezúttal nem csak a színpadon voltak odaszánt és komoly emberek, de mellette ez a rendezvény bizony eleve válogatott közönséget is vonzott. Sokszor elsütöttük már azt a közhelyszerű tényt, hogy egy-egy koncert olyan volt, mint egy osztálytalálkozó. Ami erre az estére fokozottan igaz volt. Mi több, az átlagéletkort és a jazzben, bluesban, rockban eltöltött aktív éveket figyelembe véve ez már inkább egy 50 éves érettségi találkozó volt. Ahol a jelenlévő zenészek, szervezők, producerek, valódi blues- és rockszakértők száma alapján akár ott helyben is ki lehetett volna hirdetni egy egyhetes rockzenei konferenciát és szakmai vásárt. Minden túlzás nélkül a zenei elit tette tiszteletét a rendezvényen és ült be a széksorokba. Persze mindig a kivétel erősíti a szabályt, de gyakorlatilag tényleg mindenki ott volt, aki számít. Így aztán nem csoda, hogy az alig ismert dalok vagy az addig még teljesen ismeretlen XI-es lemez tételei is taroltak a műértő közönség körében. Némi kis buta szójátékkal élve, a még mindig élő, előrehaladó és előremutató Colosseum koncertjét egy jó értelemben vett eleven közönség hálálta meg, számonként, lelkesen. Akik aztán a hallottak hatására a szó szoros értelmében megrohamozták a merch pultot, hogy beszerezzék a Colosseum XI trikókat, LP-ket és CD-ket, hogy aztán a majd egy órán keresztül tartó dedikálás keretében találkozhassanak a hőseikkel. Ismétlem, hétpróbás rockerekről, élvonalbeli szervezőkről, országosan ismert zenészekről van szó, akik csodálattal vegyes döbbenettel beszélgettek a koncertteremben hallottakról a dedikáló asztal felé tartó sorokban. Pedig ma már a közönség átlagéletkora magasabb, mint az 1995-ös BS koncerten az akkori Colosseum legénységéé, de a tisztelet egy cseppet sem változott.
Roppant hálás vagyok a Colosseum művészeinek, hogy új lemezt készítettek, hogy sokadszorra is nekiindultak és, hogy ennyire nem veszik haknira az előadásaikat. Nem kevésbé köszönöm Bogdan Gomilkonak, hogy a LiveSound szervezésében 2025-ben ismét Budapesten láthattuk-hallhattuk Clem Clempsonék kitűnő produkcióját!
jozé
Elhangzott dalok:
Első rész:
Not Getting Through / First in Line / No Pleasin’ / Won’t Be Satisfied / No More Second Chances /Walking in the Park (The Graham Bond Organisation) / English Garden Suite
Második rész:
Gypsy / Ain’t Gonna Moan No More (Van Morrison) / Morning Story (Jack Bruce) / Stormy Monday Blues (T-Bone Walker) / Hunters / Lost Angeles // Theme for an Imaginary Western (Jack Bruce)
Videók: Jozé
Fotók: Bogdan Gomilko
