MVM Dome, 2026. 05 02.
Amikor a tavalyi év vége felé kiderült, hogy Eric Clapton húsz év elteltével újra Budapesten játszik, ellentétes érzelmek kavarodtak bennem. Egyrészt magával ragadott a „Most vagy soha!” felkiáltás, hiszen a 81 éves rocklegendát nem biztos, hogy lesz még lehetőségem látni élőben, ugyanis 2006-ban kimaradt nekem a koncertje. Ugyanakkor kétségeim is akadtak a produkciót illetően, ugyanis szerintem Clapton a Robert Johnson-tribute album megjelenése óta (’Me and Mr Johnson’ 2004) nem igazán állt elő értékelhető stúdió produktummal. Végül is az első felkiáltás győzedelmeskedett.
Clapton még mindig nagy szám, hiszen február környékén már ki lehetett akasztani a „Telt ház” táblát a húszezer főt befogadó MVM Dome ajtajára, pedig igen-igen borsos árban mérték a belépőket. Nem meglepő, hiszen Clapton rockzenei berkekben a világ egyik legdrágább előadója, talán csak a Rolling Stones vagy Paul McCartney kerül még többe.
De még mielőtt Slowhand színpadra lépett, Andy Fairweather-Low és bandája a The Low Riders (Paul Beavis – dob, Nick Pentelow, Pete Cook – szaxofon, Henry Spenetti – dob, Ian Jennigs – nagybőgő) melegítette a nagyérdeműt. Az idén 78 éves walesi gitárosnak nem ismeretlen a terep, hiszen, számos alkalommal játszott Claptonnal. Bár hat évtizede ő is a színpadon áll, szerintem a magyar közönség nem nagyon ismerhette őt. Zenéjük is illett Clapton világához, hiszen dalok a jazz, a country és a blues háromszögében mozogtak, sőt, Andy énekhangja némiképp emlékeztetett is Claptonéra. Döntő részben akusztikus zenét játszottak, mégis nagy lendülettel, erővel adták ezt elő. Műsoruk egyik csúcspontja az volt, amikor egy rövid egyveleg keretében elhangzott a Tequila Song, Henry Mancini Peter Gunnja és a Shadows Apache örökzöldje. Összességében a társaság megbirkózott az előzenekar hálátlan szerepével és szép sikert arattak a műsoruk alatt még csak gyülekező közönség előtt.
Húsz-huszonöt percnyi átszerelés után minden sejtelmes intro nélkül újabb zenészek szállingóztak a színpadra, (Eric Clapton – gitár, ének, Nathan East – basszusgitár, Doyle Bramhall II – gitár, ének, Sonny Emory – dob, Chris Stainton – zongora, Tim Carmon – Hammond orgona, Sharon White, Katie Kissoon – vokál), a legnagyobb ovációt egy koros, de fiatalos megjelenésű szemüveges, borostás fickó kapta, aki besétált a színpad közepére, kezébe vett egy Fender Stratocaster gitárt, egy rém ismerős gitártémát kezdett el pengetni, amitől húszezer ember még jobban zajongott: Badge. Az egyik legnagyobb Cream sláger, mely a búcsúalbumon, a ’Goodbye’-on hallható, azonnal a csúcsra járatta a hangulatot, mely nem is lankadt a műsor végéig. Amúgy Clapton nem kockáztatott, hiszen a leghíresebb felvételeit tette bele a koncertprogramba, nem hiszem, hogy bárki is csalódottan ment haza. Ami nagyon tetszett, hogy alaposan áthangszerelték a dalokat. Például Bob Marley dala, az I Shot The Sheriff, sokkal modernebb fazont kapott, vagy Robert Johnson örökzöldje, a Crossroads, ezt a Cream tette halhatatlanná a ’Wheels Of Fire’ dupla albumon, egészen más hangszeres részeket kapott. Ez alól a műsor közepén felhangzó akusztikus blokk sem volt kivételt, hiszen a Layla is az eredetitől eltérő zenei köntösben ragyogott, Clapton emlékdala kisfiának, a Tears In Heaven pedig másfajta ritmussal hangzott el. Ennél a résznél Nathan East lecserélte basszusgitárját egy nagybőgőre, hogy az akusztikus megszólalás teljes legyen. Hadd említsem még meg, hogy a néhai J.J. Cale szerzeménye, a Cocaine valami fantasztikus dinamikával szólt.
Clapton nem tolta előtérbe magát, a mellette bal kézzel pengető Doyle Bramhall II is kiteljesedhetett. Amikor Mr. Slowhand belelendült, akkor sem kifejezetten a tekeréseit élveztük, hanem a finom kis csípéseket, amiket elhelyezett a dalokban, mindegy, hogy elektromos vagy akusztikus gitáron tette, hiszen ő mindkettőnek nagymestere. Az összes hangnak, amit megpengetett, pontos helye volt a dalokban, legyen az Muddy Waters blues standard-je, a pikáns Hoochie-Coochie Man vagy a szomorúan lírai Tears In Heaven. Egyébként sok hangszerszólót hallgattunk, a két billentyűs, Tim Carmon, és a legendás Chris Stainton, különösen remekelt az estén, vele Clapton lassan öt évtizede zenél együtt. A két vokalista hölgy, Sharon White és Katie Kissoon sem csak háttérvokáloztak, hanem jutott nekik szólórész is.
Mindez, egy kitűnő hangzású koncerten történt. Az idejére sem emlékszem, amikor ennyire tisztán szólt egy hangverseny és minden hangszer szinte tökéletesre ki lett keverve. Így maximális mértékben élvezhettük Eric Clapton még mindig csodás gitárjátékát 110 percen keresztül. A konferálást nem vitte túlzásba a főszereplő, inkább játszott, és hagyta kiváló zenészeit is muzsikálni. Lássuk be, túl a nyolcadik X-en ez nem szokványos, Claptont pedig alaposan megrángatta az élet, ha a heroin és alkohol függőségére gondolunk, vagy kisfiának elvesztésére. De még itt van jó erőben és az a bizonyos lassú kéz most is kifogástalanul funkciónál.
Utóirat: Itt akartam abbahagyni mondandómat, de nem tudok elmenni a mellett, hogy egyes koncertlátogatók a hangszerszólókat használják fel arra, hogy újabb adag sörért kimenjenek a büfébe, átmászva azok fején a nézőtéren, akik teljes egészében élvezni akarják a koncertet. A másik célcsoport, pedig most sem bírta megérteni, hogy egy koncert a ráadás után fejeződik be. Szép nagy falka pánikszerűen rontott ki a csarnokból a Cocaine után, pedig még a Before You Accuse Me hátra volt.
Fotók: Szalka Miklós
Elhangzott dalok:
Badge / Key To The Highway / Hoochie Coochie Man / I Shot The Sheriff /
Akusztikus blokk:
Driftin’ Blues / Nobody Knows You When You’re Down And Out / Golden Ring / Layla / Tears In Heaven /
Tearing Us Apart / Old Love / Crossroads / Little Queen Of Spades / Cocaine
Before You Accuse Me
