Nagyon könnyű Alapi Istvánnal jót beszélgetni. Bármilyen témafelvetésre dőlnek belőle a személyes sztorik, amelyeknek vagy ő is részese volt, vagy amelyeket a mai napig bálványként tisztelt zenész ikonjairól tudott meg itt-ott (a kávézóban is, ahol beszélgetünk, szóba elegyedik a valaha zenélő pultossal, aki felismerte, és már indult is a sztorizás). Az sem ritka, hogy azért, hogy felismerjem kiről is szól a történet, elénekli az adott dal refrénjét, vagy hivatkozza az emlékezetes gitárszólót. Kisugárzása így hatvan felett is pozitív és valamit mindig tenni akaró. Beszélgetésünket csak abbahagyni lehetett, befejezni nem. Aztán az egy másik kihívás, ezt az erre-arra tekergő interjúfolyamot az olvasó számára logikus egésszé formálni. És azt is be kell valljam, hogy az idő egy részét az vitte el, hogy a két TOTO rajongó egymás szavába vágva sztorizik…
Lemez, ami nem is az…
A szemfüles rajongók már felfigyelhettek a Youtube- on két, hazai zenészi körökben szenzáció számba menő kollaborációra, melyben a közös elem Alapi Steve. Az egyik a Frank Gambale-val közös Dancing in the Moonlight,
a másik a Derek Sherinian közreműködésével készült Cyber Apocalypse.
Mi is készül itt valójában? Mint Steve elmondta és nemrég nyilatkozta is legutóbbi CD-je kapcsán (My Grandfather’s Tales), ő bizony már nem készít hagyományos lemezt erre a világra. Ami érthető is. Aztán dobosa Wirth Zoltán (aki az Elmondod Alapinak? műsornak is az ötletgazdája) addig piszkálta, hogy ugyan milyen jó lenne már, ha mindazokat a világsztárokat, akiket ismer vagy akiket valakin keresztül el tud érni, megkeresné egy egyszeri együttműködésre. Ez az internetes behálózottság korában technikailag nagyon is egyszerűnek tűnik. Csak hát nem mindegy ki keresi meg a világhírű zenészeket vagy továbbít nekik egy üzenetet egy magyar gitárostól…
Az ötlettől mégiscsak izgalomba jött Steve és hátrahagyta előző évi fogadalmát. A koncepció végül az lett, hogy a meghívott vendégeknek olyan instrumentális dalokat írt, amelyekben azok feltételezhetően jól érzik magukat. Szép kihívás! Tiszta szerencse, hogy István gyermekkora óta zenei mindenevő, és tud egymástól meglehetősen távoli stílusok közt is otthonosan mozogni. Lehetett volna a fordítottja is, hogy a vendégeinek a szerző szájíze szerint kell játszania, de ennél Alapi sokkal inkább Nice Guy (erről még később) mintsem, hogy ő erőszakolja rá másokra saját stílusát. Pláne ilyen sztárok esetében. Kisebb lett volna a találati arány is…Jelenleg hat dalnál tart a tervezés, és kiderül év végéig körülbelül mennyi fut ki. Annyi lesz a lemez!
„A projekt még nyitott, nincs valós határidő. Nem is lesz minden nótában vendég. Az eredeti koncepció az volt, hogy vagy olyan a szerzemény, amiben vendég van és az ő karakterére lesz az megírva, vagy stílustisztelgés lesz olyanok előtt, akiket nagyon szerettem, de már nem élnek.”
A tettestársak
Az anyag hazai közreműködői Vaski Gábor-szaxofon, Pompor „ Samu” László-billentyűs hangszerek, Takács „Kanóc” Roland-basszusgitár, Wirth Zoltán dobok és Frics Balázs-ütőshangszerek.
A külföldi vonalon, az e-mailes megkeresések hatására is, gyorsan bejött egy-két találat, mint például a már közzé is tett Derek Sherinian (Alice Cooper, Dream Theater, Billy Idol, Joe Bonamassa, Black Country Communion stb.). Esetében azt kellett észben tartani, hogy Sherinian nagy gitár és gitáros rajongó (a la Jan Hammer), ami nagyban meghatározza stílusát is. Úgy is billentyűzik, mint a gitárosok.
Akit Pisti természetesen elsőként keresett meg, az Steve Lukather (TOTO) volt, hiszen vele valóban van személyes kapcsolata. Úgy tűnik, mégsem jött össze, két ok miatt: egyrészt Lukather nem a modern technológia barátja („Flinstone Frédi”, ahogy Steve fogalmaz), ezért ez a „küldöm a file-t és rágitározol otthon, majd visszaküldöd” nála nem működik. Ő még szeret a stúdióba bemenni… és az bizony Los Angelesben is időbe és pénzbe kerül. Másfelől, szerencsére a TOTO sokadik virágzását éli Európában és ezúttal az Egyesült Államokban is, ezért nagyon feszes a turnémenetrendje hónapokra előre. Lukather így alig néhány napot tölt otthon, azt meg érthető módon teljesen a családjának szenteli.
Frank Gambale úgy jött a képbe, hogy: „2009-től voltam az olasz DV Mark cégnek az endorsere. Velük többször is jártam Frankfurtban a Musicmesse-n és a NAMM Show-n Anaheimban. Gambale is ugyanezen cégnél volt.”
Frank Gambale ausztrál fusion jazz gitáros, aki olyanokkal játszott együtt, mint Allan Hordsworth, Chick Corea és a Return to Forever-ben Stanley Clarke és Lenny White. A Los Angelesi Zenei Akadémián a gitár tanszéket vezette sokáig.
Pisti meséli milyen jó érzés volt ezeken a vásárokon, ahogy a különböző standokon a rögzített program alapján játszott 15-20 percet. És az ő standjuknál a menetrend például az volt, hogy kezdett Alapi, aztán jött Gambale, aztán Richard Bona, majd Greg Howe. Szép kis haveri társaság…
Steve nem akarta azonban, hogy ez egy gitáros lemez legyen, így jelenleg csak Gambale közreműködése tűnik biztosnak. Egy közös ismerősön keresztül jutott el az ismert fúvós legendához, Randy Breckerhez, akit nagyon szeretett már fiatalon is. „Nagyon készséges volt az öreg”, így az lesz a következő nóta, ami kijön.
Gary Husband (John McLauglin bandájából) is képben van még, aki a Level 42 dobosa volt, bár mint kiderült, csak „hobbi dobos” (Billy Cobham tanítványa volt mellesleg, hobbiból…), valójában billentyűs az úriember, az anyagon is azon a hangszeren szerepel. „Földönkívüli” – ahogy Steve jellemzi. Vele már dolgozott együtt Dörnyei Gábor, a Londonban élő dobos, rajta keresztül jött össze a kontakt, neki jó barátja Gary. Maga Dörnyei is dobol egy nótában a lemezen.
A tribute szerzemények közül már biztos, hogy lesz olyan, ami a tavaly elhunyt Jeff Becknek állít emléket, és olyan is, ami a szerencsére még aktív (a napokban új lemezzel jelentkezett) Robin Trower előtt tiszteleg. Meglepetés az instrumentális nóta, a Whiter Shade of Pale feldolgozása, a szintén nemrég eltávozott Gary Brooker (Procol Harum) emlékére.
A rajongó
„Nagyon mindenevő vagyok. Gyerekkoromban ugyanolyan lelkesen hallgattam Wagnert, mint a Deep Purple-t. Ez szerencsére a mai napig megmaradt. Kocsiban most is ugyanúgy hallgatok Van Halent, Shaktit és Emersont!”
Sejthetjük, hogy izgult Steve az örök rajongó, mikor Randy Breckernek írt fúvós számot. Mit fog hozzá szólni az öreg? Szerencsére tetszett neki, mivel ő is zenei mindenevő, így igent mondott a közreműködésre!
Jelen pillanatban öt vendég van képben, és egy titkos, dédelgetett álom-együttműködés. Most, hogy leírjuk már nem titkos természetesen: akit szintén megkeresett Pisti Gary Husband által, az John McLaughlin, de úgy érzi nagyon hangulatfüggő, milyen választ ad majd, hisz mostanság jellemzően már nem vállal semmilyen együttműködést. Elég öreg már hozzá (83 éves), és a turnézást is befejezte. No de ismerjük a Remény Hal történetét, ő a legkitartóbb!
Tarján és a világszínvonal
Kértem Alapit, hogy helyezze el magát mindezek fényében, hol is van ő a nemzetközi színtéren. Válasza spontán, őszinte és freudi volt egyszerre: „Sehol. Itt, ahol ülök, Salgótarjánban…”
(A történeti hűség kedvéért a beszélgetés a legnagyobb budapesti bevásárlóközpont egy kávézójában zajlott, egy péntek délelőtt.)
Lokálpatriotizmusát bizonyítja, hogy mai napig salgótarjáninak tartja magát, ahová hetente jár haza, de Budapesten lakik, mert a munkája ide köti. Óriási dolognak tartja, hogy mikor tízévesen gitározni kezdett imádott sztárjait utánozva, azt hitte, hogy soha a közelébe nem kerül majd azoknak az „űrlényeknek”. „Mikor Pestre költöztem, az összes salgótarjáni barátom lehülyézett. Mi keresni valód van neked ott a pesti nyikhajok között? Meglátod, fél év múlva ugyanitt fogsz velünk ülni a kocsmában.” A jóslat, mint tudjuk jócskán félrement.
Még Pestre költözni is nagy dolognak tűnt. Nemhogy valaha ott legyen, mint a sztárjai, akik lemezborítóit nézegette, például Al DiMeolát, aki üldögél a fonott székében valahol Amerikában, egy másik bolygón. A világ azonban összement. A Vasfüggöny leomlott, az emberek többször annyit utaznak, és megjelent az Internet is.
„Először az nagy dolog volt, hogy mikor Pestre kerültem, hamarosan azokkal a magyar zenészekkel játszottam, akik gyerekkori ikonjaim voltak.” Sorolja a nagyokat, akikkel volt lehetősége zenélni, mint Solti János, Berki Tamás, Karácsony James, Somló Tamás, Török Ádám, Katona Klári és még sokan mások. Aki még hiányzik ebből a sorból és nagyon szeretné, ha részese lenne egy együttműködésnek, az Presser Pici.
Sokáig tartott míg elhitte, hogy kelet-európaisága előny is lehet odaát. És hogy ott Kaliforniában sem mindenki földönkívüli („nukleáris”, ahogy fogalmaz), és ott labdába sem lehet rúgni. Sőt, több kelet-európai zenész (pld. Jan Hammer, Miroslav Vitus), köztük Szabó Gábor is ezzel a sajátos ízzel tudott kitűnni. „Sokáig azt hittem, hogy ez olyan, mintha űrhajós akartam volna lenni Farkas Berci mellett.”
Majd mesél elviccelt büszkeséggel arról a Sunset Boulvard-i zeneboltról, ahol a tulajnak több közös képe van kinn a falon vele, mint a világhírű zenészekkel. Ezt is el lehet érni Salgótarjánból, nemhogy a budapesti megkapaszkodást!
Be a Nice Guy!
Van egy olyan statisztika, miszerint csak az akkreditált iskolákban 40 ezer dobos végzett az USA-ban egy adott évben. Ez rengeteg, sokkal több mint kellene. Ez is csak azt bizonyítja szerinte, hogy egy zenészi tudásszint felett az emberi kapcsolatok minősége az, ami számít. Be kell bizonyítani, hogy nem csak hogy meg tudod csinálni az adott feladatot, de, veled lesz a legjobb játszani és pláne turnézni, együtt zenélni és lógni. Ez egy nagyon másik vonás! Amellett, hogy az adott feladatot a legjobban kell elvégezni, a legfontosabb: „Be a Nice Guy!” –ahogy Steve idézi az ismert jótanácsot.
Sok nagyon jó zenész bukik el a meghallgatáson az alapján, hogy látszik, hogy nem működik majd a kémia. Vagy a fordítottja is lehet, hogy elsőre technikailag másik iskolát képviselő zenész is megkaphatja a munkát, ha rögtön jó érzés vele muzsikálni és koncerteken kívül is jó lesz vele lenni. Ritchie Kotzen, aki kottát olvasni sem tudott, mégis így került be Stanley Clarke bandájába anno. „Nem az számít, hogy mennyire tudsz kottát olvasni!” Az EDDA is azért tud és tudott együtt maradni, mert az emberi kötelék megvan közöttük. Egyébként nem bírták volna ki azt az időszakot, amikor évente 180 napot töltöttek együtt. Többet, mint a családjaikkal. Nem is minden családnak tett ez jót…
Nemcsak a zene van
Az „Elmondod Alapinak?” című beszélgetőműsor, ami a Youtube-on is nagy követőszámmal fut, és nagyon érdekes interjúk és műsorvégi örömzenélések tárháza, a Covid hatására jött létre. A kiinduló helyzet az volt, hogy: „más zenésztársaimtól eltérően nem akartam otthon ülve siránkozni.” Az ötletgazda ezúttal is, a már említett Wirth Zoltán volt, aki a műsornak a producere is egyben. Pizzát nem akart István kiszállítani, inkább zenével kapcsolatos dolgot szeretett volna csinálni. Úgy indult, hogy zenélős, majd beszélgetős live stream-eket kezdett összehozni. Wirth a beszélgetős verziót javasolta, Alapi szerint a poén az, ha a beszélgetések végén közösen zenélnek, de nem ám a partner ismert dalát, hanem valami nótát a világból, amit az adott muzsikus nagyon szeret, de sosem adott elő. Így játszották el Korda Gyurival a Fascination-t, Steve nagy meglepetésére. Azt hitte, hogy Varga Miki majd a Journey-t választja, mert nagyon szereti. Ehelyett az Oroszlánkirály főcímdalát énekelte el gyönyörűen.
Az, hogy Steve jól el tud beszélgetni más zenészekkel (vagy épp a vele interjút készítő újságíróval is), nagyon természetesnek tartja. Szerinte ez magától értetődő, velünk született képesség. Hja, hiszen neki ez jól megy valóban.
Nagy dilemma, hogy színészeknél vagy zenészeknél mitől lesz valakinek hatása a közönségre? Szomorú, de ezt nem lehet tanulni. Egyetlen rocksztár sem a zeneiskolában lett azzá. A fentebb említett negyvenezer dobosból is ezért nem lesz mindenki sztár, pedig nagyon sok, igazán képzett van közöttük.
Zárszó
Alapi István úgy tűnik, jóban van magával. Tisztában van azzal, amit ér és amit elért, de tett és tesz is ezért. Megérdemli, hogy erre a nemzetközi projektjére sokan odafigyeljenek, mert még ma is ugyanúgy szeret zenélni, mint az az említett hetvenes évekbeli észak-magyarországi tinédzser. Szurkolunk neki, a „tarjáni űrhajósnak”, hogy odaérjen a vágyott bolygóra!
Fotók: Alapi István archívum
